Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amire rámutat a focisták térdelése, és amire nem

Ez a cikk több mint 2 éves.

Hatalmas felháborodást keltett a különböző politikai oldalakon, hogy a magyar válogatott futballcsapat tagjai nem fognak térdelni az Európa Bajnokság során, az írekkel játszott péntek esti felkészülési meccsükön pedig be is bizonyították, hogy betartják a Magyar Labdarúgó Szövetség ígéretét.

Az írek – akik letérdeltek a meccs előtt – csalódottságukat fejezték ki, különösen amiatt, hogy a magyar szurkolók egy része a meccs előtti kiállást még jól hallhatóan ki is fütyülte. Várhatóan számos válogatott csapat úgyszintén térdeléssel fogja indítani a meccseket, miközben a magyar csapat továbbra sem fog letérdelni.

Érdemes megjegyezni, hogy a focisták maguk ebben a szituációban mindenképp kényszerhelyzetben vannak: ha a magyar válogatott focistája le is akarna térdelni, vagy egy ír (vagy más nemzetiségű) focista inkább állva maradna, éppúgy nem tehetik meg. Hisz a szövetségek által meghatározott térdelési protokollok elsősorban nem a játékosokon múlnak, hanem azon, hogy az adott ország futballszövetsége milyen képet kíván kialakítani magáról, valamint az országról, melyet játékosai képviselnek.

Afelől sem lehet kétségünk, hogy további füttyögések, teátrális csalódások is várhatók még, és az MLSZ minden bizonnyal fennen fogja hangoztatni álláspontját, miszerint a focipályák nem a politizálás színterei, míg a rasszizmus ellen vélhetően a továbbiakban sem tervez hathatósan fellépni. Hasonló álláspontot egyébként Petry Zsolt kapus fogalmazott meg, mikor Gulácsi Péter focista a szivárványcsaládok mellett állt ki.

Ahogy természetesen az is igaz, hogy a magyar szövetség döntése egyértelműen politikai állásfoglalás egy olyan légkörben, amiben a letérdelés szinte normává vált, miután George Floyd meggyilkolása után az Egyesült Államokban egyre több sportoló tiltakozott így a rasszizmus ellen – egyébként Colin Kaepernick nyomán, aki már 2016 óta nem állt vigyázzba a himnusz alatt.

Valószínűleg az egész EB során még számtalanszor kerülhet reflektorfénybe a magyar válogatott, már ha nem is azzal, hogy mindenkit lefocizik a pályáról – aminek persze a futballrajongók joggal örülhetnének – de a szövetség anti-antirasszizmusa okán minden bizonnyal.

Ezzel pedig mindenki jól jár: a térdelő csapatok és játékosok azért, mert bizonyíthatják a szövetségük és a sportolók antirasszizmusát, az MLSZ, és a magyar kormány pedig azért, mert még több ismertséget szerez. Közben pedig utóbbi kiszolgálhatja a magyarországi, kiváltképp a szurkolói vélt vagy valós rasszista igényeket, cinkosan összekacsinthat a szalonrasszizmus művelőivel és azokkal, akik jó ötletnek tartják huhogni, mikor színesbőrű játékos lép a pályára, és ami talán a legfontosabb, bőszen hirdetheti antilibernyák és píszíellenes, „józan konzervativizmusát”.

Ez az egész pedig tökéletesen megfelel mind a multikulti, művelt nyugatnak, mind az illiberalizmus kelet-közép-európai fenegyerekének. Miközben a kétoldali felháborodás, üzengetés és nyilatkozgatás kitűnően alkalmas arra, hogy ne kelljen szót ejteni a professzionális futball számos égető problémájáról, amik messze nem állnak meg ott, hogy a csapatok kiállnak-e a rasszizmus ellen, vagy sem.

Kétségkívül szép és igencsak fontos dolog a rasszizmus elleni szimbolikus kiállás a játékosok és a csapatok részéről, amit aláhúz a magyar szurkolói tábor felől érkező, fent említett füttykoncert az ír játékosok térdelése alatt. Valóban botrányos, hogy az MLSZ harciasan kiáll a szolidaritás ezen formája ellen, ami ráadásul semmibe sem kerül.

Mindazonáltal ennél sokkal súlyosabb, strukturális problémák jellemzik a professzionális futball világát, és nem is csak a pályán.

Nem is csak arról van szó, hogy nem kifejezetten ironikus éle van, mikor letérdelnek a rasszizmus ellen a játékosok, akiket a nagy klubok úgy adnak-vesznek, mint annak idején a jómódú rómaiak a gladiátorokat az ilyesmire szakosodott piacokon.

Azt pedig kár lenne szem elől téveszteni, hogy míg a profi futballisták sorsa inkább szimbolikusan emlékeztet a rabszolgák helyzetére, hiszen a focisták például legalább sokkal többet keresnek, globális szinten a futballipar munkásainak helyzete már sokkal közelebb áll a valódi rabszolgasághoz, már ha nem egyenesen konkrét rabszolgaságról beszélünk.

A tízmilliók által követett meccsek – és a testükön viselt logóval maguk a focisták – hatalmas reklámfelületet jelentenek, és a hivatalos szurkolói viseleteken, focimezeken keresztül roppant keresletet generálnak például azon sportszer- és ruhaipari óriásoknak, melyek ellátási láncaikon keresztül százezerszám dolgoztatnak embereket éhbérérért Délkelet-Ázsiában. Arról pedig nem is beszélve, hogy a gyárak működésükkel nemcsak munkásaikat nyomorítják meg, mikor elhasználják a vizet, és megmérgezik a környezetet.

A kárvallottak szegény országok lakói, akik szintén színesbőrűek, de elsősorban egy adott, a globális gazdasági rendszer perifériájára szorult ország lakói, akiknek csak azért jutott ez a sors, mert éppenséggel rossz helyre születtek. Nem mellesleg a világ lakosságának túlnyomó többsége hasonlóan rossz helyre született.

De nem kell ilyen messzire menni a futballmeccsek helyszíneitől: a jövőre esedékes katari focivébére való felkészülés jegyében monumentális építkezések zajlottak az elmúlt években, hogy méltó módon fogadhassa az ország a válogatottakat, a grandiózus előkészületek pedig hírét vigyék gazdagságának a nagyvilágban. Az építkezésekkel azonban monumentális halálozás is járt: noha nem egy fáraó örökkévaló dicsőségét hirdető piramison dolgoztak ezredévekkel ezelőtt, legalább 6 500 munkás veszítette életét az előkészületek során, legalábbis eddig. Ők is színesbőrűek voltak.

Magyarországon szerencsére nem haltak ezrével a munkások, legalábbis az EB előkészületei miatt nem. Ugyanakkor az azért kérdéseket vetett fel, mikor a kormány az elsők között engedélyezte a meccsre járást a focirajongók számára, és a nyitás időzítése is látványosan egybecsengett az EB időpontjával – pláne annak fényében, hogy az UEFA elnöke korábban bejelentette: ahol nem lehetnek nézők, ott meccsek sem lesznek. Bár mikor a miniszterelnök az oltottak száma és a bajnokság összefüggéseiről beszélt, még hétmillió beoltottat vizionált június elejére – a jelenlegi 5,3-mal szemben.

Természetesen van jelentősége annak, hogy egy focicsapat letérdel-e meccs előtt, hogy így tiltakozzon a rasszizmus ellen, vagy hogy a szövetség – egyébként elvileg hátrányos megkülönböztetés elleni programjára mutogatva – megtiltja-e a válogatott focistáknak, hogy szembemenjenek a kormány szalonrasszizmusával, melyet azzal lehetne jellemezni, hogy „minálunk nincs, de igény, az volna rá”.

Azt is látnunk kell azonban, hogy míg a futballbajnokságok a tőke logikáját szolgálják, és azt, hogy a nemzetközi szövetségeknek, a kluboknak, szövetségeknek, sportszergyártóknak, közvetítőknek és a többi érdekelt félnek minél nagyobb hasznot hajtsanak, vajmi keveset ér, hogy az írek vagy az angolok a stoplik előtt a térdükkel érintik azt a szép, zöld gyepet.

Mert azt a hasznot azok a színes bőrű áldozatok fizetik meg első sorban, akikről egy árva szó sem esik az egész diskurzus alatt.

Címlapkép: MTI/Illyés Tibor