Az ellenzék nem kerülheti el, hogy koherens véleményt alkosson Kínáról, Orbán „antikommunizmusának” újabb és újabb „leleplezéséből” ugyanis nem lesz politika. 

„Az antikommunizmus a mai polgári társadalom kritikátlan önreflexiója: ez a társadalom anélkül öli meg magát, hogy legfontosabb világtörténelmi föladatát – az emberek közötti különbség érvényes és nem biopolitikai magyarázatát, s az ennek megfelelő praxis kidolgozását – teljesítette volna. Azt hiszi, a kommunizmussal küzd, pedig csak önmagával. A kommunizmus pedig megmarad – változatlanul – külsőnek és idegennek.”

Ki gondolná, hogy ez az idézet áll az idei év slágerkönyvének borítóján, miközben az ellenzéki nyilvánosság zöme úgy tesz, mintha a Fudan egyetemmel rajtakapta volna valamin a kormányt… Mintha lehullott volna a lepel Fidesz „antikommunizmusáról”. Pedig – írja elébb a szerző – „ez a mai antikommunizmus nem a kommunizmus ellenfele (amelyet el se tud képzelni), hanem a polgári demokráciáé, a középponti törekvése pedig az emancipáció visszavétele.”

S ki gondolta volna, hogy a kormánysajtóban rendszeresen leninistának nevezett Jámbor András és a tüntetésen vörös zászlókkal vonuló Szikra Mozgalom fogja megszervezni az első tüntetést a sajtóban „a Kínai Kommunista Párt egyetemének” is nevezett Fudan ellen és a bérlakásokat és kollégiumi férőhelyeket nyújtó Diákváros mellett.

A lakhatási aktivisták beszédei a színpadon, a „lakhatást!” skandálások, a molinók mind-mind inkább szóltak az utóbbiról, mint az előbbiről: a tüntetésszervezők jól érzékelhetően a lakhatás ügyét próbálták felerősíteni a Diákváros ügyével, mintsem az új hidegháború retorikáját meghonosítani.

Ezt minden bizonnyal helyesen tették, mert ha valami rámutat a Fidesz-rendszer lényegére, az százszor inkább a lakhatás, mint a Fudan-ügy. A lakhatás ügye az, ami magába foglalja a természetpusztító beruházásdömpingek fenntarthatatlanságát, a kormány „családpolitikájának” felsőbb osztályok iránti elfogultságát, az önkormányzatok kisemmizését, a kormány budavári ámokfutását, és a Diákvároson keresztül a Fudan egyetemet is.

A tüntetésen inkább volt koncerthangulat, mintsem a demonstráló tömegekre jellemző lendület és düh. Nem csoda, hiszen az orientalizmuson és kommunistázáson edződött ellenzéki törzsbázis hirtelen azon találta magát, hogy egy lakhatási tüntetésre tévedt. Mindenesetre tiszteletreméltó próbálkozás volt azokhoz is szólni, akiket a legsúlyosabban érint a lakhatási válság és nem képezik törzsközönségét az efféle tüntetéseknek.

Mindettől függetlenül az ellenzék természetesen nem kerülheti el, hogy koherens véleményt alkosson a nyugat Kínával való viszonyáról. Már csak azért sem, mert a migráció forró krumpliként dobált ügye is megmutatta, hogy nem lehet belpolitikába menekülni a külpolitikai kérdésektől, és egy látszólag távoli ügy is napokon belül a belpolitika legfontosabb kérdésévé válhat.

Kínát töretlen növekedése arra predesztinálja, hogy évtizedekig elhúzódó konfliktusba kerüljön a nyugati világgal, benne az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval. S éppen ezért lenne fontos, hogy az ellenzék Kína ügyében (se) csak Orbánt lássa a Fudan egyetem és a Budapest-Belgrád vasútvonal kapcsán, hanem egy világtrendet: egy olyan új szuperhatalom felemelkedését, amely éppen azért tudott alternatívát mutatni a nyugati hitelezésekkel, köztük az IMF-fel szemben, mert azoknak feltételei nem ritkán még a kínai hitelnél is kedvezőtlenebbek voltak.

Ennek belátása nélkül nem lehet kialakítani európai Kína-stratégiát, se Kína ellen, se Kínával szövetségben. S éppen egy ilyen európai stratégia artikulálásának lehetőségét mulasztja el az ellenzék az „orbánozással”. Orbánt újra a Kelet trójai falovaként festik le, szót sem ejtve a többi európai országról, akik szintén csatlakoztak Kína globális infrastruktúra tervéhez, az „Egy Út, Egy Övezet” kezdeményezéshez.

Nem elég kijelenteni, hogy nézőként csatlakozunk Európához – választ kell adni az európai politika nagy kérdéseire, és európai politikát kell csinálni. (Ahogy teszi egyébként Orbán is azáltal, hogy az európai szélsőjobb előörsévé vált…)

Ehhez persze olyan mélységű kérdéseket sem lehet megkerülni, mint hogy Kína valóban kommunista vagy államkapitalista-e, s miben tér el – ha eltér – Kína imperializmusa az USA imperializmusától. S ha majd egyszer nem csak európai csatolmányként viselkedünk, hanem európai politikát csinálunk, talán végre letekerhetjük a baloldalon az égtáj-fetisizmust.