Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kiút a művészet válságából?

Ez a cikk több mint 3 éves.

A művészeket még az ág is húzza. Nem elég, hogy a többség számára ez mindig is egy kiszámíthatatlan életpálya volt és kultúrából mindig csak kevesen tudtak kényelmesen megélni, de az elmúlt években még nehezebbé vált stabil egzisztenciát építeni erre. A halmozódó pénzügyi-, egészségügyi-, lakhatási-, gondoskodási- és klímaválság után, amit még a koronavírus-járvány is tetézett, egyértelmű lett, hogy a kulturális szférában boldogulni a ma induló generációknak megközelítőleg lehetetlen. Ezek a válságok egyszerre érintik az alkotókat a kulturális szféra szűkülő lehetőségei felől (elég csak az eltűnő koncertekre, a tavasszal szinte befagyott könyvpiacra és a KATA-s rendszer kiszámíthatatlanságára gondolni), másfelől viszont ők is ugyanúgy viselik ennek a hétköznapi terheit mint mindenki más, akinek a csökkenő reálbérekből kell kifizetnie az emelkedő albérletárakat.

A Fordulat 27. száma

Pont az ilyen válsághelyzetek nyomán szoktak feltörni az olyan kérdések, amelyekben az alkotók egyre inkább megkérdőjelezik az addigi művészeti intézményrendszereket. Ezek nemcsak, hogy megélhetést nem tudnak adni, de sokszor még a sokasodó válságjelekre sincs épkézláb válaszuk. A kérdések a felmerülését ma is – mint más nagy válságok esetén – gyakran követik olyan kísérletek, amik egyszerre próbálják meg újrateremteni a művészet értelmét és anyagi alapjait a kulturális intézményrendszeren kívül – azt mondva, hogy „ha az intézmények már nem adnak és nem mondanak semmit, akkor menjünk ki a társadalomba és csináljunk valami valódit”.

Sarokba szorítva

Minden, a művészet jelenlegi válságáról szóló gondolkodás előtt mintha áthatolhatatlanul tornyosulna az a kérdés, hogy mit is lehet csinálni egy olyan, nemcsak a művészeti intézményrendszert, hanem az egész világunkat érintő krízisben mint a mai? Ebben a helyzetben a művészeti intézményrendszer igazságosabb működésének visszaállítását igénylőknek is érdemes figyelembe venniük, hogy a mostani krízis nem kizárólag a művészet területét érinti. Másrészt, a tágabb válságra reflektáló művészeti alkotások, amik akár túl is lépnek a létező intézmények kereteken, sajnos a legritkábban oldják meg azokat a válságokat, amelyekről szólnak.

Raymond Williams már a romantikus angol költészetről is úgy ír, mint ami egyszerre ismerte fel az ipari kapitalizmus kialakulásával járó társadalmi válságjelenségeket, és szenvedett attól, hogy e problémák megoldása helyett „csupán” univerzális értékekről szóló műalkotásokat hozott létre. (Ezzel persze a válság elszenvedői nem sokra mentek.) Azaz, hiába akartak ezek az alkotók őszintén, teljes szívükből szembe menni az ipari forradalom embertelen világával, mégis ott kötöttek ki, hogy az ő lánglelkű könyveikre mutogattak azt bizonygatva, hogy mégiscsak van emberségesség ebben a világban.

Hogyan adhat ma valaki művészként választ a válság kihívásaira úgy, hogy ne a fennálló rend jobbik része, hanem egy jobb társadalom része legyen? Erre elméletben nem is olyan nehéz megadni a választ:

a cél az lenne, hogy a művészet a művészeti mezőnek nevezett kis rezervátumából kitörve egy igazi társadalomalakító mozgalom szerves része legyen.

Ha úgy gondolunk a társadalmilag motivált művészetre, mint ami egy tágabb mozgalom organikus része, és nem egyedül önmagában a társadalmi változás letéteményese, az nem feltétlenül csak elvárást jelenthet, hanem terheket is levehet az alkotók válláról. Innen már nem kell azzal a vélt vagy valós elvárással birkózni, hogy hogyan tudják egy alulfinanszírozott művészeti projekttel megváltoztatni a társadalmat, vagy hogyan tudnak olyan nagyregényt írni, aminek érdemi társadalmi hatása van – mert nem önmagában a művészet által kell megoldani minden társadalmi kérdést.

Kultúra nélkül nincs mozgalom

A mozgalomba kötött művészi tevékenységre nem úgy érdemes gondolni, mint ami végre elhozza a világ minden kérdéséről nyilatkozni tudó, a nép minden vágyát előre látó, 0–24-ben csak az autonóm alkotással foglalkozó művészek aranykorát. Viszont épp a szolidáris alternatívák mindennapi közös építésében való részvétel mutathatja meg, hogy mik azok a pontok, amikor a művészi kreativitás a közös ügyet lendíti előre, és nem csak beszél róla. Továbbá, a jelenlegi helyzet felől nézve a művészi autonómia ideáljáról való lemondás talán nem is akkora veszteség: ahogy egy idei kutatásunk számai megmutatták, ma Magyarországon gyakorlatilag nincs olyan fiatal alkotó, aki a művészetéből élne, hanem jellemzően a reklámszövegírástól a pultozásig terjedő munkák biztosítják az alkotásra szánt heti néhány órát.[1]

A művészeti projektként induló és ma már komoly közösségszervező erővel bíró liverpooli Homebaked pékség homlokzata, rajta a „Magunkat építjük tégláról téglára, veknikről veknire” mottójuk (Forrás: www.thelongandshort.org)

Innen nézve egy olyan mozgalomba való becsatlakozással, amely alternatív intézmények létrehozásán keresztül a munka eredményének közösségi felhasználását támogatja, az alkotóknak már csak azért sem kellene lemondaniuk a jól fizető és kreatív autonómiát biztosító művész-státuszukról, mert az itt és most egyszerűen nem létezik. A mozgalomban végzett munkájuk nem az autonóm művészeti alkotásuk, hanem a mások profitját szolgáló bérmunkájuk helyébe lépne:

így kapcsolódna össze a megélhetés és az alternatívaépítés.

A művészek jellemzően számtalan olyan tudással bírnak, amivel minden nap hozzá lehet járulni egy társadalmi mozgalomhoz. Elég csak a csoporttudatot adó grafikára, az alternatív jövőképet vázoló pedagógiai módszerekre, a közösségi öntudatot kovácsoló közös éneklésre és táncra, vagy a technológiai monopóliumokat kicselező barkácsolásra gondolni. A kreatív munka szempontjából pedig inspirálóbb lehet egy olyan közösségi képzelettel dolgozni, amelynek az ember maga is részese, mint ellenszenves intézményekhez pályázni alkotói ösztöndíjakra, vagy az átlagfizetés sokszorosába kerülő alkotásokat pakolni a műgyűjtők kocsijába.

Nem kell feltétlenül feltalálni a spanyolviaszt itt sem. A művészetet az ember munkában talált örömének a kifejezéseként meghatározó William Morris köré szerveződő Arts and Crafts mozgalom, már a 19. században megpróbálta a művészetet az árutermelésből kivonni és a közösségek szolgálatába állítani. Magyarországon a két háború közötti munkáskultúra-kórusai, olvasóegyletei, kiránduló- és testedző egyletei jelenthetnek előképet. A szovjet avantgárd is számos olyan példát kínál – mint Dziga Vertov és Alekszandr Medvegykin filmjei, vagy Vszevolod Mejerhold és Platon Kerzsencev tömegszínházai –, amik egyszerre próbálták megvalósítani a részvételiséget és az új, nem-kapitalista esztétikát. Őket követve Chris Marker a munkás-filmgyártás támogatásával próbálta megszüntetni a filmipar ideológia-termelő és közvetítő szerepét. Eközben az 1960-70-es években tömérdek filmes szövetkezet alakult, amelyek egyszerre akarták felszámolni a filmgyártáson belüli hierarchiákat és támogatni a mozgalmi kulturális termelést. Itthon ugyanebben az időszakban a Balázs Béla Stúdió Közművelődési Csoportja próbált – a dokumentumfilmet a társadalmi változás szolgálatába állítva – demokratikus vitát generálni a filmek készítői, szereplői és nézői között.

Egy fecske nem csinál tavaszt

Ha a művészet válságát a fentiek szempontjából nézzük, nem az lesz a kérdés, hogy hogyan tud a művészet forradalmivá válni, mert nem nehéz belátni, hogy önmagában a forradalmi esztétika nem képes valódi változást elérni. Ehhez képest izgalmasabb gondolkodási iránynak tűnik az, hogy a kulturális munkások tudásai hogyan működhetnek tágabb szolidáris mozgalom részeként, és az hogyan tud a résztvevők számára megélhetést és stabilitást nyújtani.

De mi lesz így a művészet autonómiájával? Ha úgy gondolkodunk a mozgalomba ágyazott művészetről, mint ahol a mozgalom demokratikusan működik, és amiben a művészet rezervátumba zárt pozíciója is feloldódik, akkor nem az lesz a legfőbb kérdés, hogy a művészet mennyire autonóm, vagy hogy mennyire van alárendelve a mozgalomnak. A mai válságot elnézve azzal semmire sem megyünk, ha világunkban csak a művészet autonóm, és más semmi.

Inkább olyan társadalmat érdemes építenünk, amiben az embereknek nemcsak a művészetük, hanem az életük olyan meghatározó területei felett is hatalma van, mint amilyen a gazdaság.

Az ilyen irányba tartó mozgalomban a kulturális munkás nem alárendelt szocreál művész vagy mindent jobban tudó „felettes értelmiségi én”, hanem a közös életünk feltételeit átalakító kollektív folyamat résztvevője – nem pusztán művész, hanem olyan ember, aki művész is. Innen pedig nem az a kérdés fog felvetődni, hogyan lesz a művészet forradalmi, vagy hogy mi a forradalmi esztétika, hanem hogy mit tudnak a művészeti szaktudással rendelkezők nap mint nap hozzátenni a mozgalomhoz, és nekik milyen alternatív intézményekre van szükségük a saját életük fenntartásához.

A fenntartható városi élettel kísérletező párizsi R-Urban (Forrás: www.makery.info)

Egy ilyen gondolkodási irányváltás persze nem jelenti azt, hogy mindez egy szempillantás alatt meg is fog valósulni. Inkább egy folyamatos közös építkezés eredményeként érdemes ezt elképzelni. Azonban ennek feltétele, hogy a művészi tevékenység is belépjen ebbe a mozgalmi térbe. Az új Fordulat lapszámnak A kultúra közjó cikkében bemutatott jó példák egyikét, a holland Stad in de Maak kezdeményezést például társadalmi kérdésekkel foglalkozó kortárs művészek és urbanisták alapították, akik az 1990-es évek óta a társadalmi művészet felé elkötelezett kiállításoktól indulva a 2008-as pénzügyi és ingatlanpiaci válság után a válságra reagáló társadalmi kezdeményezések részévé lettek. E kezdeményezések egyikeként a Stad in de Maak ingatlanokat és azok köré fonódó gondoskodási és élelmezési projekteket működtet Rotterdamban. Ez az átmenet annál is izgalmasabb, mivel eközben az alkotók nem elfelejtették, hanem továbbra is használják a művészeti világból származó szaktudásaikat. Viszont már nemcsak installációt barkácsolnak egy művészeti biennáléra, hanem például konyhabútort a saját közösségüknek; és nem egy olyan város galériájába csinálnak közösségi eseményt, ahonnan nemsokára tovább kell állniuk, hanem egy olyan helyen, ahol hosszú távú terveik vannak.

Az alternatív jövőképeik sem pusztán személyes utópiák többé, hanem már közösségi tervezés eredményei.

Az ilyen példák jól mutatják, hogy a művészek kreativitása kulcsfontosságú hozzájárulás lehet egy tágabb társadalmi változásért dolgozó mozgalom számára. Csak attól az elképzeléstől kell megszabadulunk, hogy a művészeti tudások sokkal értékesebbek (vagy éppen sokkal értéktelenebbek) az olyan tudásoknál, mint a gyereknevelés, kertészkedés vagy a betegápolás. Ezzel a hozzáállással a szolidáris átalakulásért küzdő mozgalmak számtalan olyan tenni akaró társat nyerhetnek, akik a szűkülő művészeti világban nem találják a helyüket. Az alkotók pedig végre nem azt érezhetnék, hogy a kreativitásukat mások profitjáért kell aprópénzre váltaniuk, vagy hogy az egyes műalkotásaikkal önállóan kell megoldaniuk a társadalmi problémákat.

Ehelyett egy olyan mozgalomban létezhetnének, ami egyszerre veszi le a „világmegváltás” egyéni felelősségének a terhét azokról, akik ma az autonóm művészeti pályán versenyeznek egymás ellen, és szabadítja fel a bullshit-melók alól a kreatív iparban dolgozókat. Ez az alternatíva még nem áll készen rendelkezésre: csak egy olyan mozgalom tudja megépíteni, amiben nem „művész-zsenik” és a művészetet lenéző mozgalmárok, hanem a társadalmi és környezeti válságot felszámolni akaró emberek szövetségben dolgoznak együtt.

A cikk elkészülését a Rosa Luxemburg Alapítvány támogatta.

„A kultúra közjó” tanulmány bemutatójára 2020. október 19-én került sor az 1111 galériában. Az eseményt a járványhelyzetre való tekintettel a Fordulat Facebook-oldalán élő videós közvetítésen keresztül lehetett követni az eseményt, ez itt visszanézhető:

[1] – Kristóf Nagy – Márton Szarvas. Moral und Prekarität: Strategien junger KulturarbeiterInnen im Post-2010-Ungarn. In: Kurswechsel 2020/2, 22–34.