Talán sokaknak feltűnt, hogy az utóbbi időben Magyarországon egyre-másra jelennek meg a különböző think tankek, intézetek. Felmerül a kérdés, hogy közelebb visznek-e minket ahhoz, hogy Magyarországon olyan kormányzás legyen, amely fenntartható, igazságos, és nem korrupt. Ehhez röviden vissza kell tekintsünk a think tankek történetére nyugaton, ahonnan ez a jelenség hozzánk begyűrűzött.
A think tankesdi jobboldali eredete
Stephanie L. Mudge nagy sikerű könyve a baloldalról (Leftism Reinvented) a think tankesdi világát érdekes módon a jobboldalra vezeti vissza. A Mont Pelerin Társaság volt az első, amely az akkoriban szinte egyeduralkodó keynesiánus közgazdaságtannal szembefordulva a közvélemény tudatos formálásába kezdett. Ebben óriási segítségére volt a nagytőke, amely az első perctől kezdve megfinanszírozta a tevékenységüket, az alacsony adókat és deregulációt hirdető ideológiájuk propagálásának anyagi támogatását jól megtérülő befektetésnek tekintetve. Utólag egyértelműen kijelenthetjük: joggal. Bőven kifizetődött adócsökkentésekben, kedvezményekben, az iparági szabályozás testreszabásában, az offshore adóelkerülés lehetővé tételében, bőséges közbeszerzésben, a monopólium-ellenes állami fellépés elhanyagolásában.
Az úgynevezett Atlas-hálózat keretében bőkezűen kistafírozott think tankek nemzetközi pókhálóját hozták létre, százszám, világszerte. Ezek az intézmények policy papereket publikáltak, rendezvényeket tartottak, kutatásokat és egyetemi katedrákat finanszíroztak, és mindenekelőtt nyomultak a tömegmédiában. Felépítettek olyan sztárokat, mint a szabad piac evangelistája, Milton Friedman. Segítette ebben őket az egyre inkább nagyvállalati tulajdonba átmenő tömegmédia.
A baloldal megirigyli
A nyolcvanas évekre a Friedman-Hayek- Thatcher-Reagan féle neoliberális mozgalom a korábbi keynesiánus-jóléti állami hegemónia helyére nőtt. A baloldal mély válságba zuhant, ahonnan úgy próbált meg kikapaszkodni, hogy átvette a jobboldal számos ideológiai elemét. Ez az Anthony Giddens féle Harmadik út elmélete, amely azt hirdeti, hogy a baloldalnak jóban kell lennie az „értékteremtő tőkével”, hogy legyen miből újraelosztani. Már az is súlyos tévedés persze, hogy az értéket a tőke állítaná elő (lásd erről Marianna Mazzucatot itt), de ráadásul a mondásnak leginkább csak az első fele sikerült. Az olajos-overallos szakszervezeti összejöveteleket a harmadik utas álbaloldali politikusok (Clinton, Blair, Mitterand, Schröder stb.) inkább Murdoch yachtjaira, Epstein szigetére és a Rosznyeft moszkvai luxusvilágára cserélték. A legszegényebbeket a harmadik út szélén hagyták, a társadalmi egyenlőtlenségek hatalmasra nőttek, és végleg megnyílt az út a Trump-Bolsonaro-Netanyahu-Farage-Bannon-Orbán-Le Pen- Erdogan-Modi-Kaczynski féle jobboldal előtt.
Az új politikai vonalhoz újfajta, „modernizált” működés is társult. A baloldali pártok környékét ellepték a trendi tanácsadók, politikai konzultánsok, think tankerek, guruk, wonkok és spin doctorok. Ezen nyugatról megismert szerepeket aztán Magyarországon is belőtték maguknak egyesek. Ezek az emberek már nem azt kérdezték, hogy milyen kormányzati irány tenne jót a baloldal által hagyományosan felkarolt rétegeknek, a szegényeknek, hanem azt, hogy mi a nyerő ígérvény? A két kérdés pedig nagyon nem ugyanaz. A jobboldal politikáival kormányra kerülő exbaloldal átalakult: ahogy azt többek között Thomas Piketty is bemutatja új könyvében, a szegényeket lecserélte a tanult felső középosztályra.
A folyamat eredményeképpen a szavazók elvesztették a bizodalmukat a „szakértőkben”. Ahogy William Davies részletezi Nervous States című könyvében, a történelemben amúgy is szűk ablak volt csak, amíg a döntéseket a szakértőkre bíztuk. A tömegmédia beszélő fejei azonban ezt a bizalmat eljátszották. Túl sokszor nem a közjót képviselték, hanem parciális érdekeket akartak eladni (spinelni), amelyekről az esetek nagy részében kiderült, hogy az nem egyezik legfőképpen az alsóbb osztály érdekeivel. Davies szerint ez az egyik oka a post truth (igazság utáni) világ kialakulásának, annak, hogy széles szavazói rétegek a főáramú sajtót fake newsnak tartják, és szinte bárhol máshol keresik a valóságot.
Vissza a politikai gazdaságtanhoz
Naiv az a vélekedés, hogy ha valaki kidolgoz egy jó társadalompolitikai programot, és azt a politikusok elé tárja, ezzel meg lehet menteni az országot. Ne gondolja senki, hogy a politikusok azért nem kormányoznak fenntarthatóan, igazságosan vagy tisztán, mert ne tudnák, hogy mi a helyes. Többségében vannak olyan intelligensek, hogy mindezzel tisztában vannak. A kutya egész máshol van elásva. A kormányzást, és szélesebben a politikát elképesztő erős láthatatlan érdekhálók szövik keresztbe-kasul. Hogy mit valósíthat meg a politikus, de már azt is, hogy egyáltalán mit tűzhet a zászlajára, meghatározza, hogy van-e pénze pártot működtetni, a tömegmédiában hirdetni, van-e lehetősége a sajtóban megjelenni, nem vág-e keresztül erős lobbiérdekeket, nem megy-e szembe érdekcsoportokkal. Ahogy Noam Chomsky mondja, késhegyig menő vitákat lehet folytatni egy nagyon szűk mezsgyén minden olyan kérdésről, amely a valóságban nem olyan fontos, csak az alapviszonyok ne legyenek bolygatva.
Szintén naivitás azt képzelni, hogy a politika egy tökéletes piac, ahol minden ötlet kínálatának képviseletére előlép egy politikai vállalkozó, vagy ha a választók egy ötletet keresnek, akkor arra megjelenik majd a politikai kínálat is, és innentől fair konkurenciaharc zajlik. A politikai „piac” a legjobb példa a piaci verseny korlátozására, a gyakori duópóliumra. Sokkal könnyebb az ellenfél démonizálásával („kommunista”, „nemzetietlen”, „a demokrácia ellensége” stb.) előrejutni, mint értelmes szakpolitikai javaslatokkal. Ahogy Antonio Gramsci írja, a polgári demokráciában a felső osztály kulturális hegemóniája van belekódolva a közéletbe, ami a gyakorlatban kizárja az alsó osztályérdekek érvényesülését. Aki meg akarja érteni, hogy működik a valóságban a politika, annak a színfalak mögé kell néznie, mert az érdemi döntések többsége ott dől el, nem a választófülkében. A politikusról dönthetsz, a politikáról nem. Vissza kell térnünk tehát a politikai gazdaságtanhoz.
Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a jó szakpolitika ne lenne feltétele a jó kormányzásnak. Azt viszont igen, hogy nem elégséges feltétele. A legtöbb think tank nem képes és nem is nyitott az alapkérdések bolygatására. A mindenkor lehetségesnek tűnő legjobb alternatívát kívánja megjeleníteni. Ez azonban az esetek többségében ma már kevés. A think tankek világa olyan, mint az egyszeri szovjet gyár. Egyszer kályhát gyártunk, máskor csirkekeltetőt, de a végén valahogy mindig tank lesz belőle.
A politikai szakértők világában pedig valahogy mindig a felső osztálynak megfelelő, a gazdasági rendet alapvetően nem bolygató „realista”, „mérsékelt” és „konszenzuskereső” szakpolitikai javaslat. Egy olyan bolygón, ahol közben már kizárólag a radikális váltás maradt az egyetlen valós opció.
Ahogy Kiss Ambrus nagyon helyesen rámutat, a nemzeti minimum keresése is illúzió. A politikai demokrácia alapvetően konfrontatív, egymást kizáró érdekek harca. Ahova autópálya épül, ott nem lesz természetvédelmi övezet. Vagy készek vagyunk megfinanszírozni társadalmi mobilitást garantáló újraelosztást, vagy nem. Az Orbán-kormány leváltásához, a politikai váltógazdaság visszaállításához is erős, karakteres ellenzéki pártok szükségesek. Egyértelmű programmal rendelkező, széles támogatottságú szocdemek, liberálisok, zöldek, konzervatívok. Az összefogás állandó kényszere az ilyen pártok kialakulását erősen lerontja, egymásba olvadó, de közben egymással civakodó pártok folyékony masszáját látja a választó az ellenzéki oldalon. Tulajdonképpen kétpártrendszert, és ennek a Fidesz rendkívül örül, hiszen állandóan rámutathat, hogy valódi világkép nélkül, csupán pozíciókért érdekből együttműködő pártok állnak az ő erős világképével szemben. A választók pedig a végén nem tudják, hogy mit is képvisel ma a Jobbik, vagy milyen pártban politizál Szabó Tímea. A szegények pedig a Fideszre szavaznak. A nemzeti konszenzus szakpolitikájának keresése illúzió, a vegetáriánus steak nem létezik.
