Tegyük fel, hogy szívroham ért egy embert az utcán. Tegyük fel azt is, hogy a legközelebbi kórházba szállítása után, regisztrációja közben kiderül erről az emberről, hogy 6, avagy több hónapig nem tudta fizetni a TB-t, mivel minimálbéres állásából éppen a koronavírus-járvány idején elbocsátották.

Ennek az embernek az életét az életmentésre felesküdött ambuláns orvosok és ápolók egy csupán négy napja közzétett miniszteri rendelet értelmében immár csak ellenszolgáltatás fejében menthetik meg legálisan, kicsit hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az az 1945 előtti Magyarországon volt, avagy extrém formában az USA-ban ma is van.

Kétségtelen, hogy aki az elmúlt két hétben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen indult tiltakozásokat baloldalról követte, most kicsit jobban bizakodhat a jövőben, mint azelőtt, hogy a diákok szeptember 1-én kihúzták piros fehér szalagjaikat és birtokba vették azt, ami az övék, az oktatási tereit.

Nemcsak akcióik, hanem a széleskörű, szűkebb szakmán messze túlterjeszkedő szolidaritás is reményt adhat az ígéretes folytatáshoz.

Ha azonban egy pillanatra a Vas utcából eltávolodva nézzük meg azt, mi más történt ugyanekkor az országban, máris rájöhetünk, a szakadék mögöttünk csak tovább szélesedik és mélyül, de híd immár egyre kevesebb kínálkozik felette.

Az Emmi egy szeptember 10-én megjelent rendelete lényegében végleg eltemeti a második világháború óta kiépült magyar általános társadalombiztosítás (leánykori nevén szakszervezeti biztosítás) maradványait azzal, hogy kihirdette, a társadalombiztosítási díjat három hónapig nem fizetőknek immár a sürgősségi, életmentő ellátás sem lesz majd ingyenes, azt „kiszámlázza” számukra a kórház.

Az érvénytelenített TAJ-szám tehát súlyos, azonnali és intenzív ellátást igénylő helyzetben éppen azokat sújtja plusz terhekkel, akiknek még arra sincs elég forrása, hogy a TB-járulékot minden hónapban befizessék.

Mindezzel pedig a leszakadók elhajítása miatt gyakorlatilag megszűnik az az általános biztosítási rendszer, amelyet számos, a nyugdíjkorhatárt, nyugdíjminimumot és a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek alanyi jogon kórházi ellátást biztosító TB jelentett, szorosabban véve az 1964 augusztusi, pártállami minisztertanácsi rendeletek óta.

A Kádár-rendszer volt ugyanis az, ami az előtte 1947-től egészen széleskörű közegészségügyi rendszert végleg egységesítette egy – azóta sokat kritizált – elosztó-kirovó rendszerben. Megannyi elavult eleme, hibája ellenére éppen a társadalombiztosítás volt az, ami egy nincstelent a háború előtti gyakorlattól eltérően hathatósan megóvott attól, hogy még ha túl is éli súlyos állapotát, ne kelljen teljesen lehetetlen és anyagi helyzete miatt amúgy is érthetetlen adósságokba vernie magát, avagy gyászoló családja ne maradjon ebben benne nyakig.

Ez a rendszer tartotta össze a nem véletlenül így hívott magyar közkórházakat, az amúgy ma is kiváló hazai orvoslást pedig még az államszocializmus diktatórikus körülményei közepette is közelebb hozta a korabeli Nyugat-Európához, mint azóta tucatnyi „felzárkóztató” és „integráló” intézkedés.

Az ingyenes sürgősségi ellátással kétségkívül olyasmit dob a csatornába a jelenlegi rezsim, ami a modern Magyarországot az elmúlt fél évszázadban összetartotta, ráadásul egy olyan súlyos pandémiás fenyegetés idején, amilyet a magyar járvány- és közegészségügy még nem tapasztalt meg sohasem.

Az általánosan elérhető TB-rendszer számos nyilvánvaló előnye mellett ugyanis a nyugati társaknál a hatvanas-hetvenes évekre még egy pár fokkal fölkészültebbé is tette a magyar egészségügyi rendszert például a tömeges védőoltások kiosztására, és olyan járványokat tett élő fenyegetésből történelmi érdekességgé, mint a gyermekbénulás vagy a diftéria, leszámolva a nyomornegyedek egykori alattomos gyilkosaival.

Ha esetleg akadna olyan, aki nyíltan is megvédelmezné ezt a súlyos lépést, nyilván azt vetné érveimre oda, csupán pár ezer forintot kellene megtérítenie mindenkinek, és a mostani rendelet csupán ezt a csekélységet kéri számon.

Ez azonban aljas cinizmus, és előrebocsáthatjuk, hogy aki ilyesmit állít, az bizony képtelen felfogni azt a magyar valóságot, amelyben otthontalan emberek tízezreinek, a rendületlenül sorakozó szegénytelepeken élők korgó gyomrú seregeinek ennyi pénz havi befizetésére sem telhet. Sőt, esetenként állandó lakcím hiányában, úgy, hogy a magyar ügyintézés gyakorlatilag el sem éri ezeket az embereket, csupán ritkán, balszerencséjükre a rendőrségen keresztül.

Ők éppen most alig tudnak jogaikért kiállni, felszólalni, szervezkedni, tüntetni sincsen túl sok idejük, ugyanis ebben a pillanatban is éppen saját maguknak és családjuknak szerzik az élelmet, a sokszor őket eleve életveszélybe sodró, silány fűtőanyagot. Épp nem érnek rá… Vagy mi, szerencsésebbek tesszük meg helyettük is a fontosabb lépéseket, vagy senki.

És ne vakítson el minket a folyamatosan ömlő központi cinizmus, és ne kövessük el azt a hibát sem, hogy az oly könnyű célpontként céltáblára rajzolt Kásler Miklósra kiabáljunk elsősorban kígyót-békát a rendelet miatt. Bármi is volt az intézkedés oka (feltesszük, hogy azért köze van az év végére prognosztizált, 14 százalékos GDP-eséshez és a munkanélküliség koronaválság által felduzzasztott számaihoz is), azért elsősorban a miniszterelnök tehető felelőssé.

Mivel pedig szombaton is kiderült, hogy Orbán Viktor szereti a háborús hasonlatokat a járvány elleni védekezésben is használni, egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy a gyilkolás fogalomkészlete mennyire használható az életmentés munkájának leírására, és éljünk mi is háborús hasonlattal, mintha a kormányfő szivarzsebéből kilógó civil szervezet lennénk.

A sürgősségi ellátás megsarcolása egyenlő azzal, mint amikor a megszálló hadsereg elől a teljes katonai törzs, az összes tiszt és altiszt járművekbe ülve azonnal dezertál sorsára hagyván minden közkatonát, miközben a hatékonyabb fegyvereket és harckocsikat igyekszik elvontatni és saját célra megmenteni. Tehát a dezertálás legaljasabb módjával.

Ha pedig ez a rendszer ilyesmire valóban képes, akkor bizony valóban „készüljetek”, mert a mélyrepülés itt nem fog megállni.

És íme, immár alig emlékszünk arra, hogy éppen Orbán Viktor, a Fidesz és a kereszténydemokraták védték meg egyszer az egészségügyet, 2008-ban, egy fenyegető és lopakodó privatizációs tervtől, általános, szociális népszavazással. Akármit is gondolt akkoriban a hozzám hasonló ifjú szavazó a magyar jobboldalról, ezt a törekvést és kampányt akkor csupán lelkesen támogatni tudta, és büszke is lehetett a referendumon leadott szavazatára.

A legrútabb árulást éppen most követik el magyarok százezrei, milliói ellen, hiszen, a bizonyosan bekövetkező válság közepén nekiállni és részben fizetőssé tenni az intenzív osztályokat éppen ezzel egyenlő. Csak az a pillanat hasonlítható hozzá, amikor 2012-ben ugyanezek az emberek az új Munka Törvénykönyvében a szakszervezetek gerincének eltörésével „hálálták meg” azt, hogy például a vasutasok korábbi „gördülő sztrájkjából” remek politikai tőkét kovácsolhattak korábban.

És noha fontos, hogy minden magyar, mindenkor szenvedélyesen kiálljon kultúránk, színjátszásunk végső lerombolási kísérlete ellen, ugyanilyen fontos lenne, hogy ebből a szörnyű rendeletből mégse legyen semmi, hogy vonják vissza, hogy a fellázadt bakák azért mégis vegyék körbe valahogyan menekülő vezérkart.

Minderre akár egy új „szociális népszavazás” is utolsó, elkeseredett, mégis kiváló eszköz lenne, akkor talán szembesülnének vele, mit műveltek most.