Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Horthy, Toroczkai és a magyar antiszemita nacionalizmus

Ez a cikk több mint 4 éves.

2020. március 1-jén Budapesten komoly ünnepséggel emlékeztek meg Horthy Miklós kormányzóvá választásának 100. évfordulójáról, volt fehér lovas felvonulás, s mások mellett Toroczkai László, a Mi Hazánk párt vezetője mondott ünnepi beszédet. Ez akár 1920-ban is elhangozhatott volna, s felmerülhet a kérdés, hogy az előadó készült fel ilyen példásan a múltból, vagy pedig arról van szó, hogy ő, a követői és a többi jelenlévő szervezet képviselői egyfajta ijesztő jelenkori reinkarnációját képezik a Horthy-kor nacionalista és antiszemita szellemiségének?

A kérdés költői, hiszen mindkét mondatrész igaz lehet egyszerre. S valóban, Toroczkai nem is rejti véka alá: „ma nem csak egy emberre emlékezünk, ma egy egész korszakra emlékezünk”, mi „az egész Horthy-korszak örökösei vagyunk”! Hogy szóhasználata mennyire idézte 1920-at, azt talán legjobban az a mondata példázza, amely szerint „Károlyiékkal előmásztak a csatornákból a patkányok”, hiszen éppen az ellenforradalmi rendszer ünnepelt politikusa, Prohászka Ottokár püspök nevezte az 1918-as őszi eseményeket és a Tanácsköztársaságot „patkányforradalomnak”.

Horthy Miklós brüsztje a Mi Hazánk rendezvényén, háttérben Novák Előd. Fotó: Mérce

Horthy személye alkalmas arra, hogy egy táborba hozza a nacionalista jobb- és szélsőjobboldali csoportokat. A tiszti különítményei élén pogromot rendező, fehér lovon Budapestre vonuló, a zsidótörvényeket szó nélkül aláíró, de magát egyébként is antiszemitának valló kormányzó személye ideális példakép a szélsőjobboldal számára. A mérsékeltebb nacionalisták ugyanezt gondolják erről, de a szalonképesség érdekében azt hangsúlyozzák, hogy 1920-ban már szakított a fajvédőkkel, megvetette a nyilasokat, leállíttatta a deportálásokat, s mindkét csoport egybehangzóan mondja, hogy felvirágoztatta a trianoni Magyarországot (nyilván valahogy úgy, ahogy ma Áder János).

„El akarjuk érni, hogy a magyarságra visszafordított vérvádat elhárítsuk, nevezetesen az utolsó Hitler-csatlós vádját és mindazokat a jelzőket, amelyek ebből a történelemhamisításból következnek” – mondta Hegedűs Lóránt református lelkész, s ennek a jelenlévők közül nyilván azok tapsoltak a leghangosabban, akik pár nappal korábban részt vettek a „kitörés napi” túrán, azon az ünnepségen, ahol a Budapestről 1945 januárjában a német birodalmat parancsra az utolsó csepp vérükig védő, a halálba kitörő német és magyar csapatokra emlékeztek.

Nos, konzekvens történelemszemlélet – ahogy arról alább még lesz szó – nem vethető a nacionalisták szemére, de hangsúlyoznunk kell, hogy Horthy személyének példaképpé emelése lényegét tekintve azoknak a tetteknek a legitimálásáról szól, amelyet a kormányzó regnálása idején elkövettek.

Egy modern demokratikus jogállam és az Európai Unió keretei nem engedik, hogy nyíltan kimondják és követeljék a velük egyet nem értő honfitársaik jogfosztását, kirekesztését a társadalomból, az erő felmutatását, területi követelések megfogalmazását, hát ilyen módon, a kormányzó dicsőítésével kommunikálják nézeteiket.

S ugyanezt a célt szolgálja Prohászka Ottokár, Nyírő József vagy Wass Albert kultusza is.

Rátérve Toroczkai László beszédére – ellentmondásai dacára vagy pontosabban éppen azokkal együtt – az nemcsak szóhasználatában, hanem tartalmában is tökéletesen megfelelt a ma újra, egyre erőteljesebben hallható Horthy-kori keresztény-nemzeti ideológiának, az eszme több alaptézise is megtalálható volt a pártvezető beszédében.

Az első és legfontosabb ilyen elem a magyarság állandó veszélyeztetettségének hangoztatása és ennek kapcsán az ellenségkép felmutatása. Ma Magyarország száz évvel Trianon után „soha nem látott veszélyek felé halad … újabb Trianont készítenek elő” – mondja.

Itt az alapgondolat, hogy valamilyen rejtélyes okból az egész világ összeesküdött a magyarság ellen, mindenki ellenünk van.

Természetesen a leggyakoribb magyarázat, hogy az összeesküvés mögött a „zsidók” állnak, s a pártvezér ki is mondja: Magyarország „tönkretevői” zsidók voltak, ők Trianon okozói is, „s még mindig késik az ezzel való szembenézés”.

Példának hozza a Tanácsköztársaságot is, amelynek a vezetői szerinte „kivétel nélkül zsidó származású emberek voltak”. Toroczkai most is az állandó veszélyeztetettségről beszél, két támadást is vizionál. Egyfelől aktualizálja a veszélyt a migrációs krízis mentén: „most már nemcsak Magyarország, hanem egész Európa, az egész kultúrkör, a civilizációnk van veszélyben”. Másrészt előveszi a hagyományos kártyát: a cigányság készít elő a magyarságnak új Trianont. E szerint az egyik cigány párt „le akar szakítani négy megyét Magyarországról”, nyilván azért, hogy saját Cigányországot hozzon létre belőle. (Arról, hogy ez az elképzelés valójában nem a cigányság, csak a szélsőjobb képzeletét mozgatja meg, itt írtunk bővebben – szerk.)

A veszélyhelyzet és az ellenségkép felmutatásának az alapvető célja, hogy kijelölje a tábor feladatait és erősítse összetartását. A közös ellenség elleni harc, ráadásul egy magasztos cél érdekében, egyben tartja, mozgósítja és radikalizálja a tábort.

Ezen ideológia szerint van külső ellenség és van belső. Az előbbi, hogy Trianonnál maradjunk a románok („oláhok”), a franciák stb., de rájuk nem sok szót veszteget, mert nem ők a lényeg, hanem a belső ellenség.

A belső ellenség a nemzet kettéosztása révén határolható körül: vannak az igaz magyarok és a „magyargyűlölő” magyarok. Az igaz magyarok, akiknek „fáj Trianon”, akik meg akarják teremteni a nemzet „lelki egységét”, (értsd az egyféleképpen gondolkodó és egy irányba húzó, összetartó közösséget), hogy ennek a segítségével tegyék hazánkat újra naggyá, erőssé és boldoggá. Ehhez azonban természetesen el kell hallgattatni, esetleg eltávolítani azokat a magyarokat, akik nem illenek ebbe az egységbe, mert másképpen képzelik el az országukat. Ezek azok, akik valamilyen más cél érdekében tevékenykednek.

A liberálisok (akik „az ország testét belülről féregként rágják), a baloldaliak (akik természetesen mind Kun Béla és Rákosi Mátyás utódai), a bevándorlók (migránsok, akik meg akarják semmisíteni a kultúránkat), a cigányok (ehhez nem kell kommentár) és a zsidók, akik sok esetben mindegyik mögött felfedezhetők, ha másként nem, hát úgy, hogy egy dúsgazdag képviselőjük pénzeli őket.

És az ellenségnek ez a köre jellemzően mindig ugyanaz, száz évvel ezelőtt és ma is, csak a hangsúly tolódik az aktuálpolitika mentén egyikre vagy a másikra.

A következő nagyon fontos elem a bűnbakképzés. Soha nem mi vagyunk a hibásak. Igaz, hogy „elvesztettünk” két háborút, hogy mindig a rossz oldalon állunk, de mi nem tehetünk erről. Hogyan is lehetnénk bűnösök, ha az egész világ összeesküdött ellenünk, ha a zsidók a fél világot a markukban tartják? Trianon „már jóval korábban elkezdődött” – mondja Toroczkai – „már a 19. század végén”. És az összeesküvés eredményeként „tálcán kínálták fel és adták át hazánkat a hazaárulóknak”. Az igaz magyarok mindig nehéz helyzetben vannak, mert túl sokan vannak az árulók, a nemzet nagy többsége pedig nem veszi észre az árulást. Ezért kell ráébreszteni a helyzetre, felrázni, s ezért nevezte magát az 1920-as évek legnagyobb és legradikálisabb fajvédő tömegszervezete Ébredő Magyarok Egyesületének.

Toroczkai beszédének érdekes része, amikor azt mondja, hogy Szegeden, amikor megalakult a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg, azt módos szegedi zsidók is támogatták. Ezzel kívánja a Nemzeti Hadsereget legitimálni, bizonyítani a Horthy-féle alakulat nemzeti felsőbbrendűségét, egyben eltávolítani a biológiai fajvédelem bélyegét. Hiszen még a zsidók között is akadtak, akik támogatták!

Toroczkainak igaza van, a szegedi csapatokat valóban támogatták anyagilag és amivel tudták módos szegedi zsidók, sőt zsidó tartalékos tisztek is jelentkeztek oda. Ez tény. Csakhogy ők ekkor még nem tudták, hogy hova jelentkeznek, kit támogatnak! Csak annyit tudtak, hogy szerveződik egy kommunista-ellenes magyar Nemzeti Hadsereg. S ide jelentkeztek, ezt támogatták. És mi történt ezután? A Nemzeti Hadsereg eltávolította a soraiból ezeket a tiszteket, s bevonulva az ország belső területeire megkezdte a fehérterrort. Az elején még senki nem ismerte Horthy jobbkezének, Prónay Pál századosnak a nevét, aki útjuk során úgy ölette az embereket, – külön élvezettel a zsidókat – ahogy más egy szúnyogot csap agyon. Toroczkai ezzel az állításával nem a Nemzeti Hadsereget igazolta, hanem azt bizonyította, hogy a zsidók között, ugyanúgy, ahogy a magyar társadalom egészében, voltak kommunisták és kommunista-ellenesek. Ezzel maga cáfolja saját tézisét, amely szerint a zsidók mind kommunisták (és/vagy liberálisok), de soha nem nemzeti érzelműek.

S végül Toroczkai beszéde tartalmazta a magyar szélsőjobboldali ideológia alapvető jellemzőjét, az ellentmondásosságot és zavarosságot. Ahol a pogány ősmagyar, lovas nomád kultúra szépen megfér a keresztény nemzeti ideológiával, ahol hihető az, hogy a magyar hadsereg 1944-ben a barbár bolsevizmussal szemben a keresztény Európát védte (a pogány germán faji ideológia alapján álló náci német hadsereggel együtt), ahol szilárdan hiszik, hogy a zsidók egyszerre kommunisták és gazdag bankárok, akkor ott már nem is kell feltennünk azt a kérdést, hogy a zsidók, ha 1919-ben átvették a hatalmat Magyarországon, akkor azt miért akarták, hogy a területének a kétharmadát elcsatolják? Csak egy kisebb országban akartak uralkodni?

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy napjaink Magyarországán egyre nyilvánvalóbb a háború előtti világ újjáéledése, irányított újjáélesztése. De ez nemcsak a kormányzó és a korszak többi emblematikus, kizárólag antiszemita és/vagy szélsőségesen nacionalista, szélsőjobboldali gondolkodású – fentebb már említett – személyeinek egyre erősödő kultuszában érhető tetten. Jól látható ez az egyházak és az állam újra egyre markánsabb összefonódásában, látható a tekintélyelvűség és ezzel párhuzamosan a szervilizmus térnyerésében, a gyakorlati politika működésében, ahol a döntési kompetenciák nem független szakmai testületek kezében, hanem kizárólag a politikai vezetők kezében vannak és az elintézés a velük való nexustól függ (erre is van a korszakból nevünk: „uram-bátyám” ország). És látható a társadalmi struktúra visszarendeződésében, amelynek a csúcsán újra kialakulóban van egy kastélyokat birtokló, új arisztokrata (oligarcha) réteg.

És ekkor szembetűnik a hasonlóság: ahogy a két világháború között a nyilasok, úgy a mai szélsőjobboldal sem a rendszert találja hibásnak, hanem kizárólag a zsidókat, a cigányokat és a migránsokat.

Címlapkép: Mérce