A koronavírussal kapcsolatos híradások olyan iramban érkeznek, hogy a gondolkodás alig képes megmozdulni, akár egy gyorsuló autóban a test. A következőkben néhány szempontot szeretnék megfogalmazni, amivel talán elindulhatunk a válság problematizálásának irányába. Mert a járványnál nem kevésbé veszélyes az, hogy maga a gondolkodás is vesztegzár alá kerül. Minerva baglya arra kényszerül, hogy ne napnyugtával, hanem a délidő vakító fényében induljon el. A tegnap nyomait a sötétben vizsgáló madár most a nappal történéseit kell megfigyelje éjhez szokott szemével. A következő vázlat ezért sem a teljesség, sem a maradandóság igényével nem lép fel. A válság folyamatban van és nem tudhatjuk, milyen fordulatok várnak ránk, ahogy azt sem, hogyan írnak majd ezek felül és újra egy-egy értelmezést.

1.

Február 26-án az Il manifesto hasábjain megjelent Giorgio Agamben olasz filozófusnak egy cikke a koronavírusról, amelyben határozottan a karantén és a szabadságjogok korlátozása ellen foglal állást. Szerinte a hatóságok és a média pánikot keltenek: ez a pánik egyrészt legitimálja a drasztikus intézkedéseket, másrészt maguk az intézkedések hozzájárulnak a pánikhangulathoz. Két tényezőt említ, amelyek segítségével értelmezhetővé kívánja tenni az „aránytalan reakciót”:

„Ami először és mindenekelőtt itt ismét megnyilvánul, az a kivételes állapot normális kormányzási paradigmaként való használatának erősödő tendenciája.” Maga a járvány Agamben szerint egyszerű koholmány[1] és csupán ürügy a kivételes intézkedések meghozatalára.

„A másik, nem kevésbé nyugtalanító tényező” – írja,

„a félelem állapota, amely az elmúlt években beleszivárgott az egyéni tudatokba, és amely a kollektív pánik állapotainak valódi szükségletébe fordul át, amire a járvány ismét ideális ürügyként kínálkozik.”

Persze azóta Olaszországot lezárták és Agamben kezdeti álláspontja, úgy tűnik, már nem tartható. Lehet, hogy az intézkedések igenis jogosak: a helyzet komoly, nincs idő okoskodásra, ami egyébként is hiteltelen vészhelyzetekben. Hagyni kell, hogy a hatóságok végezzék a dolgukat és várni kell a vész elmúltát. Ne siessük el azonban a dolgot. Noha a járvány valóságos, azt mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a válság többnyire nem orvostani (bár az influenzánál súlyosabb a betegség). A válság sokkal inkább társadalmi: az egészségügyi ellátórendszer drasztikus túlterhelődése, az amúgy is rossz egészségügyi állapotban lévő társadalmi rétegek elszigetelődése és az átlagosnál kiszolgáltatottabbá válása, a termelés egyes szektorainak vagy a kereskedelmi forgalomnak a leállása, a gazdasági rendszer válsága, stb.

Ez egy következő problémához vezet. Agamben cikkében felsorolja a korlátozott szabadságjogokat, azonban ezek alól van két kivétel: Olaszországban a teljes vesztegzár nem érinti döntően a munkát és a vásárlást, noha nagyjából minden más nyilvános-társasági tevékenységet korlátoztak.[1] Tehát míg a barátokkal való találkozás fertőző dolog és a 21. századi társadalom, ha minden kötél szakad, az efféle tisztátalanságokat lerázza magáról, vannak olyan részei az emberi életnek, amitől sehogy sem akar megválni. Úgy néz ki, hogy a termelés és fogyasztás meg kell maradjon, még a totális karanténban is, legfeljebb karhossznyi távolságra embertársainktól, biztonságos magányban. Az elszigetelt termelő valósága ebben a vészhelyzetben mindenféle ideológiai kásakerülgetésen átvágva áll elénk: igen, ez van.

Az emberi szabadság korlátozása épp a folyton elidegenülő tevékenységet hagyja meg.

A munkavégzést persze le lehet vezetni hasonló „objektív szükségletekből”, mint a karantént. A gazdaságnak működnie kell, különben végünk. A szeptember 11-ei terrortámadásokat követő napokban az amerikai állampolgárok jelentős része bezárkózott otthonába, a megrázó események mintegy megállították a dolgok szokványos menetét. George Bush pár nap múlva kiállt a nép elé és azt mondta: menjetek vásárolni, különben győznek a terroristák. Bármi is történjék, a business as usual-t semmi sem szabad megszakítsa. És épp ennek két eleme jelent kivételt a kivételes állapot alól: termelés és fogyasztás. A munkavégzés kötelességét (ami a társadalom számára ellenben függőség és kényszer) még az sem írhatja felül, ha éppen semmi értelme nincs egy-egy munkának: Romániában bezárták ugyan az iskolákat, de rögtön tudatták velünk, hogy ez csak a gyerekekre vonatkozik – a tanároknak be kell menni dolgozni. Mégis mit?! A járvány okozta vészhelyzet sajátosságai épp, hogy nem a megszokott gazdasági tevékenységet követelik, hanem valamilyen prioritások gyors érvényesítését. Így a világhatalmak szerint fenntartandó business as usual irracionális rizikónak bizonyul.

Ez két dolgot jelenthet: vagy kamu maga a karantén, mert következetlen (ilyet azonban felelőtlenség lenne mondani); vagy maga a munkavégzés és fogyasztás olyan alapvető biopolitikai paradigma, ami a globális kapitalista világrendszert összetartja, és a „vak piaci erők” komplex mediációja nélkül (aminek feltétele a munkavégzés és a fogyasztás mint rögzített pontok) ez a rendszer szétesne. Lehet, hogy a kivételes állapot alóli kivétel az, ami ebben az esetben árulkodó jel. A járvány logikája és ez az alapvető biopolitikai paradigma feszültségben áll egymással, ami a hatóságok számára a következő paradox helyzetként jelenik meg: vagy eleget tesznek a vészhelyzet valószínűsíthető-objektív követelményeinek, vagy elkezdik aláásni saját alapjukat, ami előtérbe helyezi az eddig elfedett társadalmi-biopolitikai botrányokat –

gondoljuk el, milyen lehet karanténban élni azokban a pár négyzetméteres odvakban, ahova a lakók eddig jobbára csak aludni jártak.

Vagy gondoljunk azokra a gyerekekre, akiknek a szülei nem tudnak otthonról dolgozni, így a kicsik felügyelet nélkül maradnak több óráig.

Ezt az ellentmondásos helyzetet világítja meg Kapelner Zsolt rövid jegyzetében: a politikai erőknek fenn kell tartaniuk a gazdasági működést, egyrészt azért, mert egy krach valószínűleg politikai hatalmuk elvesztésével járna, másrészt azért, mert a társadalom (és a politikai szereplők) olyannyira függnek a gazdaságtól, hogyha ez megáll, maga a társadalom szétesik. Nem „objektív szükséglet” tehát a business as usual fenntartása, hanem társadalmi szükséglet.

Azt mondtam fentebb, hogy a munkavégzés kötelezettsége nem illan el, akkor sem, ha ez a munka értelmetlen. Ez azonban féligazság: a kapitalista társadalom számára a munkavégzés végső értelme abban áll, hogy összetartja a társadalmat – értelme a társadalmi szintézis (biopolitikai) értelme, nem pedig az önmegvalósítás, a hasznosság, vagy bármi egyéb. Kapelner rámutat arra is, hogy a gazdaság fenntartásának e kényszere szembemegy az emberek szükségleteivel (a kettő néhai egybeesése esetleges), ami máskor is igaz, de most – a koronavírus térhódításával – émelyítő nyilvánvalósággal mutatkozik meg mindenki számára.

Milyen lesz tehát a munka világában élni akkor, amikor a munkavégzés (ideig-óráig, ki tudja meddig) letagadhatatlanul értelmetlenné válik, mivel a gazdaság, az eddigi hajtómotor, felfüggesztődik?

2.

Az persze megfontolandó, hogy miért éppen a koronavírus az, ami ilyen heves reakciót vált ki a világ kormányaiból és a nemzetközi szervezetekből. Hiszen mindenki tud a halálos áldozatokkal járó influenzajárványokról, az éhségről, mélyszegénységről, hajléktalanságról, a gazdasági garázdaságról, ami nem kevesebb embert nyomorít meg, mint a koronavírus. Az év elején, Gareth Dale kolozsvári előadását azzal kezdte, hogy az egyáltalán nem komolytalanabb problémát jelentő klímaválság terén a kormányok korántsem csipkedik magukat oly lelkiismeretesen, mint a koronavírus esetében. Maga a fantasztikum, a szenzáció lenne az, ami a koronavírust megtisztelő figyelem forrása lenne? A kollektív pánik szükségleteinek tenne eleget ez az egész, ahogy Agamben sugallja?

De a klímaválságról szóló diskurzus sincs híján a fantasztikumnak: ide sorolhatók az apokaliptikus víziók. Dale összehasonlítása egy másik sajátosság irányába mutat. Talán elmondható az, hogy a klímaválság totális jellegével szemben (ti. egyrészt azzal, hogy bolygónk teljes ökoszisztémáját érinti komplex, nehezen átlátható módon, másrészt azzal, hogy a társadalom teljes működésének megváltoztatását tenné szükségessé) a koronavírus egy egészen apró jelenség. Egy pirinyó vírus, könnyen körülhatárolható, szinte dologi jellegű, ugyanakkor már-már cseppfolyós-harmatszerű gyorsan és a homályban terjedő, fenyegető tényező. A homályos jelleg és a beazonosíthatóság nehézségének elegye miatt eleget tesz a kollektív pánik szükségleteinek, ugyanakkor sokkal könnyebben befogadja a bürokratikus-pragmatikus racionalitás, mint a klímaválságot, amely a társadalom minden ízét érinti és meghaladja azt.

A hatóságok számára a szemernyi vírus mint kezelhető probléma jelenik meg, szemben a klímaválsággal, ami úgy látszik, a fennálló rend felől nem problematizálható.

Agamben felől nézve egy másik lehetséges értelmezése is felmerülhet ennek az összehasonlításnak. Míg a klímaválság körébe tartozó érzelmi (egyébként nem irracionális) viszonyulásmódok, mint a depresszió, a jogos frusztráció és harag, vagy a nihilizmus nem tudják igazolni a kivételes intézkedéseket, a kollektív pánik – mint arra Agamben figyelmeztet – ideális közeget teremt a kivételes állapot érvénybe léptetése számára.

Ha komolyan vesszük az olasz filozófus diagnózisát, akkor egy kulcsfontosságú kérdéshez jutunk el: mit jelent a kivételes állapot ilyen akadálytalan kihirdetése a jövőre nézve? Mert értelmezhetjük úgy a jelenlegi válságot, mint a kivételes állapot tesztelését a kormányzatok részéről. Lehet, hogy Agamben álláspontja túlzott, de nem biztos, hogy elhessegethetjük ezt a feltevést; a jövőben ugyanis mind a kormányzás, mind a lakosság támaszkodni fog a karantén tapasztalatára. Kulcsfontosságú az, hogy mennyit vagyunk hajlandóak engedni a szabadságjogainkból akkor, amikor a hivatalos szervek ezt az „objektivitás talaján állva” követelik – főleg azért, mert

a jövőben ennek a hajlandóságnak a függvényében tűnhet majd a „kivételes állapot normális kormányzási paradigmaként való használata” vállalható eljárásnak az állami erők részéről.

3.

Amint azt láthattuk, ez az atomi létező a társadalom egészét érinti, amint a szükséges intézkedéseket meghozzák; nem csak a társadalom problematizálja, ragadja meg a koronavírust, hanem a járvány maga is problematizálja a társadalmat – egyrészt majd’ minden tagját érinti, vagy érinteni fogja, másrészt leleplezi magának a társadalomnak az abszurd elemeit. Ez a leleplezés nem csupán a business as usual-ra érvényes, hanem a társadalom történeti létére is.

Losoncz Alpár az Újvidéki Rádió Szempont műsorában felolvasott jegyzetét annak leszögezésével kezdi, hogy a járványok mindig összefüggnek a társadalom történetével és a politikai-hatalmi játszmákkal – ezek nem egyszerűen természeti katasztrófák, amik mintegy a színházon kívülről jönnek és betörnek a szociális valóságba, hanem olyan jelenségek, amelyeket lehetővé tesznek bizonyos társadalmi konstellációk. A koronavírus ilyen kontextusát vázolandó, Losoncz rámutat arra, hogy Kína neoliberális fordulatának „az egészségügy látta meg a kárát”, amelyet átszerveztek a vad, piaci kapitalizmus logikája mentén. Az egészségügyi szolgáltatásokat árazni kezdték és a méregdrágaságra hivatkozva azt tanácsolták az embereknek, hogy többször gondolják meg, mikor mennek orvoshoz. „A fegyelem fölül kell, hogy írja a gyengeséget.”

A vajdasági filozófus szerint az inkompetencia vádja „fényévnyire van az igazságtól”, mert a probléma épp korunk kapitalizmusának jellegéből fakad, mely elveinek érvényesítésében Kína messze fölülmúlja a világ más országait: Kínában a beteg emberek az egészségügyi szolgáltatás költségeinek egyharmadát kénytelenek kifizetni, ez pedig háromszor nagyobb az amerikai betegek kötelezettségeinél – a Mao által propagált szocialista eszmék ebben a felállásban egyszerűen észrevehetetlenek. A vírus valószínű forrását, a wuhani piacokat hasonlóan a kapitalizmus eszeveszett működésével hozza összefüggésbe: maguk az emberek, mondja, azt teszik, amit tenniük lehet, hogy megéljenek – az egzotikus áruk aztán utat találnak maguknak „a piaci zsibongásban”. Maga a vírus eredete sem független tehát az aktuális társadalmi konstellációtól. A társadalmi-gazdasági élet különböző artikulációi megteremtik a természeti és a társadalmi között a kapcsolatot, amelyből viszont – ebben a (kapitalista) formában – épp a megfontoltság hiányzik.

Losoncz Alpár szerint maga a vírus tehát lerántja a leplet a társadalom működéséről, „benne a társadalom önmagát pillantja meg”. De egy másik észrevétele is bekapcsolja alapos elemzését ebbe a vázlatba: kiemeli, hogy kortárs elemzők rámutattak arra, hogy

míg a társadalom alsóbb rétegei láthatatlanok a diagnózis számára, a rendészeti beavatkozások inkább érintik őket, mint a gazdagokat – akik vagy elmenekülnek, vagy palotáikban várhatják a járvány csillapodását.

Ez ismét egy biopolitikai, hatalmi aspektusra hívja fel a figyelmünket, amellyel Agamben észrevételeit kibonthatjuk, vagy éppen tovább szőhetjük.

4.

Említésre méltó az, hogy Romániához képest Magyarország mennyire komolytalanul kezeli a helyzetet. Noha előbbinél is vannak problémák, és rendre előkerülnek az individualizáló diskurzusok, amellyel az egészségügy strukturális válságát személyes elégtelenséghez, vagy éppen a korrupcióhoz kötik, jellemzően ez mindig korrupt egyénekhez, esetleg korrupt pártokhoz kötődik, nem jut el azokhoz a strukturális elemekhez, amelyek az emberi gyarlóságon túl tényezői a problémának. Pedig láthattuk, hogy a közegészségügy neoliberális leépítése (az egészségügy privatizálása) nem kis szerepet játszik abban, hogy felkészületlenek vagyunk – egyébként kíváncsi vagyok, hogy a romániai jobboldali pártok hirdetik-e még a privatizáció igéjét azután, hogy a járvány valósága egyértelműen rámutatott a neoliberális politizálás felelőtlenségére.

Magyarországon minden probléma, úgy tűnik, barnára van festve: a magyar közvélemény, amelyet következetesen és folyamatosan mérgez a kormánypropaganda, hozzászokott ahhoz, hogy a probléma forrásaként bizonyos nemkívánatos elemeket azonosítson, ami persze jelen esetben – ahogy a Tett szerzője helyesen megjegyzi – mit sem segít. Mindeközben a magyar hatóságok nem egyszerűen felkészületlenek – Romániát sem állig felfegyverkezve találta a kór –, hanem egyenesen léhák.

Ahogy az a 444-en megjelent cikkből kiderül, a hivatalos nyilatkozatok „iráni rendetlenkedőkre” hivatkoznak és untig emlékeztetnek arra, hogy a baj „külföldről” jött, miközben úgy látszik, semmiféle észszerű eljárás nem létezik arra, hogy a vírust diagnosztizálják és belföldön kezeljék. Sőt, a kormány a Magyar Orvosi Kamarával is konfliktusba került, ami egy olyan helyzetben, amely az állam minden szervének gördülékeny együttműködését teszi szükségessé, egyszerűen botrányos. Az iráni diákokat olyan körülmények között „különítik el” (hatot egy szobában), hogy azzal kvázi garantálják a vírus terjedését, rendőri felügyelet alatt tartják – gyakorlatilag fogva – őket és rendészeti nyelvezettel beszélnek róluk. Nemhogy minden további nélkül bevállalják az emberéletek kockáztatását, szüntelen hangoztatják az emberélet fölötti uralmukat – ha Agamben vészjósló diagnózisa Olaszországra nem is érvényes, a magyarországi helyzetre egyelőre úgy tűnik, igen.

Ez következő biopolitikai kérdéseket helyez az előtérbe:

kik lesznek azok, akiket megment az állam, és kiket hagy meghalni? Mi lesz a szegényekkel, az öregekkel, a romákkal – egyáltalán a kirekesztett kisebbségekkel?

Az Egyesült Nemzetek felhívta a figyelmet a menekültek sebezhetőségére és erőforrásokat kért a világ országaitól, hogy megvédhesse őket a járványtól. A hivatalos társadalomból kiszorítottak, de a kapitalista háborúk és a piaci versengés vesztesei is kétségbeesett helyzetben vannak – és egyáltalán nincs okunk reménykedni abban, hogy az eddig posztfasiszta politikát folytató kormányok végre eleget tesznek az emberiséggel szembeni felelősségüknek.

Slavoj Žižek szlovén filozófus figyelmeztet: ha minden így megy tovább, akkor a „legerősebbek fennmaradása” (survival of the fittest) kegyetlen elvét fogadjuk el társadalmaink új alapjaként. Ennek fényében a pánik ismét fenyegető tényezőként lép fel: ha átadjuk magunkat logikájának, megbénítjuk a cselekvőképességünket. És ha Agambennek igaza van, akkor könnyen olyan kivételes állapotban találhatjuk magunkat, amely immár az állandóság igényével lép fel és bármikor legitimálhatja a drasztikus lépéseket, ezzel a leggyengébbeket épp annak a hatalomnak szolgáltatva ki, amely milliószor értésünkre adta: nincs rájuk szüksége.

Žižek szerint a megoldást csak valamiféle kommunizmustól várhatunk, ami alatt csupán annyit ért, hogy

nem piaci és nemzeti érdekeket kell figyelembe vennünk, hanem a nemzetközi szolidaritás alapján állva kell kezelnünk a helyzetet: árakra és határokra tekintet nélkül kell az emberiség számára elérhető erőforrásokat mozgósítani és elosztani úgy, hogy az aktuális szükségleteket kielégíthessük.

(Ennek az elvnek kisebb léptékben való érvényesítését Hallgatói Szakszervezet is szorgalmazza.) Az olaszországi elhalálozások egyik fő oka a szükséges gépezetek hiánya: az orvosoknak korra és a betegség súlyosságára való tekintettel kell egyeseket előnyben részesíteniük az intenzív kezelésben, ami ahhoz vezet, hogy az elégtelen erőforrásokat megvonják egyes betegektől.

Emiatt a román hatóságok forrásokat szabadítottak fel lélegeztetőgépek megvásárlására. Pont itt kellene Žižek javaslatát érvényesíteniük: nem vásárolni kell ezeket az eszközöket, a helyzet túl komoly ahhoz, hogy a megszokott piaci játékot játsszuk. A lélegeztetőgépek léteznek, ezeket oda kell vinni, ahol szükség van rájuk; az sem megoldás, ha a gazdag országok felvásárolják a szükséges eszközöket, a szegények pedig hoppon maradnak. Bernie Sanders kampány-közleményében pedig egyenesen kijelenti, hogy ha sikerül ellenszert fejleszteni, ez ingyenes és mindenki számára elérhető kell legyen – ez pedig nem csak Amerikára, hanem az egész világra érvényes. A nemzetközi szolidaritás az egyetlen emberséges út, ettől azonban úgy tűnik, nagyon távol vagyunk. Viszont ha elmulasztjuk, akkor csak „a dzsungel törvénye” marad, kegyetlen kivételes állapotokba szervezve.

A cikk eredetileg aszem.info-n jelent meg 2020.03.13-án.