Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lélekölő munkák intézményei – 113 éve született Marie Jahoda

Ez a cikk több mint 4 éves.
a változás érdekel, és az az egymásra hatás, ahogy a
változó körülmények között az egyén is változik”[1]

Ma 113 éve született egy tudós nő, akiről érdemes megemlékeznie annak a közösségnek, amely az igazságosság és az egyenlőség szemszögéből próbál gondolkodni a világról. 2001-ben a Wiener Zeitung gyászjelentése a szociáldemokrácia egyik nagyasszonyaként búcsúzott a szociálpszichológus Marie Jahodától, aki így fogalmazott élete vége felé: „szerencsés voltam, hogy az osztrák szociáldemokrácia csúcsán születtem. Voltak illúzióink, mégpedig nagy illúzióink, melyek egy adott értékválasztást [Wertbegriff] közvetítettek. És ezek az értékek ma ugyanolyan különlegesek számomra, mint akkoriban”.[2]

Életmunkájában ebből a pozícióból tette fel kérdéseit. Értékei azonban inkább értelmezési keretet nyújtottak számára, gondolkodása nem vált dogmatikussá.

Érdemes tehát vitatkozni vele. Nem csak elhelyezni kellene a panteonban (bár előtte nem ártana újra felfedezni), nem csak azt kellene megvizsgálni, hogy mi volt problémafelvetésében közös a kortársakkal, miben lehetett igaza, és miben nem. Hanem azért is érdemes volna nekifeszülni írásainak, megismerni a szenvedélyeit, hogy velük vitatkozva jobban át tudjuk gondolni, mi mit is gondolunk a dolgozói kiszolgáltatottságról és a munkavállalók érdekében történő fellépésekről.

Marie Jahoda 1907-ben született az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ebben az évben fogadták el az ún. cselédtörvényt, melynek sztrájkellenes rendelkezései az 1898. évi gazdasági munkástörvény logikáját folytatták: sztrájktilalom, azonnali elbocsátás, kitiltás a munkás-, illetve cselédpénztárakból. Ennek ellenére a szociáldemokrata párt országos sztrájkjában 200 ezren vettek részt, követelve az általános választójogot („vörös csütörtök”). A birodalom Lajtán túli országrészeiben ekkor már élt az általános, azaz férfiaknak járó választójog, az 1907-es évi választáson pedig második helyet értek el a szociáldemokraták.[3]

Jahoda asszimilálódott zsidó polgári családba született Bécsben. Édesapja papírtechnikai kereskedőként dolgozott, aki kifejezetten nyitott volt a társadalmi kérdésekre. A szélesebb családot is áthatotta a társadalmi felelősségvállalás, nagyanyja testvérének például 1848-as tevékenysége miatt Angliába kellett emigrálnia. A család  a polgári-liberális lap mellett a szociáldemokrata Munkásújságot járatta. Háztartásbeli édesanyja Marie-t feministának nevelte, és ugyanolyan oktatást akart biztosítani neki és lánytestvérének, mint fiainak.

Jahoda számára a szociáldemokrácia ausztromarxista változata jelentette a politikai otthont, ahonnan alapvető evidenciáit hozta. S mivel Alfred Adler individuálpszichológiai elképzelései igen népszerűek voltak a szociáldemokraták körében, így konkrét pszichológiai tanulmányainak megkezdése előtt, egy vitakör tagjaként Jahoda már kapcsolatba került ezekkel a gondolatokkal. Középiskolásként csatlakozott a szociáldemokrata diákok egyesületéhez.

A két gondolati áram kapcsolódási pontjait kereste, férjével, Paul Felix Lazarsfelddel, részt is vett a Szocialista Individuálpszichológusok II. Világkongresszusán 1927-ben, ahol elő is adott. Előadása a „Foglalkozási problémák individuálpszichológiai megvilágításban” címet viselte. Ebben azt elemzi, hogy az új pszichológiai technológiák nem légüres térben lebegve akarják segíteni a munkával való elégedettséget, hanem mindez a kapitalista szellemnek való alárendelés keretein belül zajlik.

Az a gondolata, hogy az „objektív” tudomány álcája alatt a pszichológia képes rendszerérdekeket kiszolgálni, évtizedekkel megelőzi a mai (rendszer)kritikai pszichológiát (Prilleltensky, Fox, Parker).

A DINTA, a Német Szakképzési Intézet ugyanebben az évben, 1927-ben indított el egy programot (a „munkások lelkéért”), amelyben Lazarsfeld annak a finom módjait látta, hogy miként tudják pacifikálni a munkásságot az akkori gazdasági körülmények ellenére. A vita ausztriai tétjét az adta, hogy a program szemléletét az észak-stájerországi iparvidéken is elkezdték bevezetni.

Jahoda azzal kapcsolódott a vitához, hogy a pszichológiának reflektálnia kell arra, hogy mi által teszi elviselhetőbbé a dolgozók számára a körülményeket. Hiszen, ha úgy javít a munkakedven, hogy a körülményeket változatlanul hagyja, úgy ellentart minden olyan rendszerkritikus erőnek, amely pont az elégedetlenségből táplálkozna.

Ehelyett, ha már a munkakörülmények javítása a feladata, szerinte a pszichológiai kutatások azt is felmutathatnák, hogy a gazdasági rendszer milyen pszichológiai erőszakot tesz a dolgozókon.

A következő évben egy recenzióban boncolgatta tovább a DINTA-programját, és a nagyiparbarát szakmai anyagot támadásként értelmezte a szakszervezeti mozgalom ellen.[4]

Hitt abban, hogy demokratikus úton megvalósítják majd a szocializmust, és választ adnak az összes gazdasági nyomorúságra – a hatalom megragadásával pedig igazolni tudják majd elméletük érvényességét is. „Was für eine Illusion!”, azaz „micsoda illúzió”, sóhajtott fel egy 1997-es interjújában[5]. Nyilvánvalóan nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki hasonló gondolati utat járt be, és felismerte, hogy ez a fajta baloldaliság rokonítható valamiféle vallásos hittel. Hányan kiáltottak fel generációjában, hogy milyen nehéz is szembenézni az élettel illúziók nélkül! Gondolkodásának egyik érdekessége éppen az, hogy történelemfilozófia és alapvető fundamentumok keresése nélkül akart továbbra is a szolidaritás körül gondolkodni.

Pszichológiai tanulmányait Charlotte és Karl Bühler alatt végezte, miközben gyakornok volt egy általános iskolában. A fenti, „illúziókkal teli időszakában” még úgy képzelte, hogy mindez  egyfajta előtanulmány ahhoz, hogy megfelelő háttértudással lehessen majd a szocialista Ausztria oktatási minisztere. Doktori disszertációjában Charlotte Bühler életrajzi fókuszú kutatási irányát alkalmazta, azonban kinyitotta a társadalmi hatások és az alsóbb társadalmi rétegek, a hajléktalan emberek és a társadalom perifériájára szorítottak felé.

Életének szakmailag és politikailag legmeghatározóbb évei a doktori tanulmányai mellett végzett vizsgálódásai voltak, melyből a Marienthal született. A hazai közönség leginkább emiatt, a tartós munkanélküliség hatásairól szóló könyve miatt ismeri a nevét.

A kutatást Otto Bauer, a szociáldemokrata párt akkori vezetője javasolta. A kapcsolatfelvételt nagyban segítették a pártkötődéseik, mivel nemcsak Lazarsfeld, Jahoda és Zeisel, hanem a település nagyrésze is szociáldemokrata volt. A vizsgálódásra elérhető összeget önkéntes munkájukkal egészítették ki. Szemben a „hagyományos” kutatásokkal, céljuk nem csak az volt, hogy leírják a Marienthalban kialakult helyzetet, miután az aktív lakosság kétharmada elveszítette munkáját a helyi textilgyár bezárásával, hanem elkötelezett társadalomtudósként az is, hogy megszakítsák a társadalmi újratermelődés folyamatát, és valós változást érjenek el a kisvárosban. Jóval azelőtt, hogy hasonló módszertanok, főként Dél-Amerikában, megjelentek volna, például Paulo Freire munkásságához köthetően.

A kutatás során nem csak a munkanélküliséghez való viszonyt elemezték, hanem azt is, hogy ez az állapot milyen magatartásformát és hatásokat váltott ki az emberekből (pl. egészség terén).

1934-ben elvált férjétől, miután az viszonyt kezdett volt doktoranduszával,  Herta Herzog társadalomtudóssal, és egy másik krízis is bekövetkezett az életében: pártját betiltották. Ausztria fasizálódása közepette egyedülálló anyaként folytatta tevékenységeit az illegális földalatti ellenállás részeként. 1936 novemberében munkahelyén letartóztatták, és kilenc hónapra börtönbe került. A börtönből csak nemzetközi nyomásra szabadulhatott. Egy feltétellel: ha azonnal elhagyja az országot.

Osztrák állampolgárságától megfosztva, az Egyesült Királyságba érkezvén aktívan munkát vállalt az emigrációban lévő szociáldemokrata szervezetben, és a brit külügyminisztérium  Hitler-ellenes propagandaosztályán tevékenykedett. Eközben a dél-walesi bányászok körében folytathatta a foglalkoztatással és a munkanélküliséggel kapcsolatos vizsgálódásait. A világégés után azonban pártja, az SPÖ durván visszautasította Jahoda felajánlását a visszatérésre, ami effektíve véget vetett kettős, politikai aktivista-szociálpszichológus szerepének, ő pedig az Egyesült Államok felé vette az irányt, hogy újra láthassa a lányát, akit a letartóztatását követően Lazarsfeld magához vett.

1945-ben érkezett New Yorkba, ahol Max Horkheimerrel kezdett dolgozni. A frankfurti iskola prominens alakjával a harmincas évek óta álltak kapcsolatban; Jahoda szerzőként szerepelt a Tanulmányok a tekintélyről és a családról c. kötetben. Kutatási témái ekkor az előítélet, a csoportok közi konfliktusok és az antiszemitizmus. Míg ő a társas szféra felől közelített, kereste a kapcsolatot a New York-i pszichoanalitikusokkal, más magyarázóerők becsatornázása végett. Ezekből az együttműködésekből született Nathan W. Ackerman orvos pszichoanalitikussal közösen írt könyve, az Antiszemitizmus és érzelemzavar, melyhez a magyar származású analitikus, Róheim Géza is hozzájárult esettanulmányokkal.

A kötetben a mérgében törni-zúzni akaró gyermek analógiájával éltek. Ahhoz, hogy romboló vágyát a gyerek le tudja vezetni, meg kell találnia környezetének azon tárgyát, melyen a szülő megengedi, hogy levezesse mérgét. Hasonlóan ahhoz, ahogy a kultúra az antiszemitizmus csatornáján „megengedi”, hogy levezetődjenek az agresszív késztetések.

Ugyan nem találtak olyan személyiségszerveződést, amelyre jellemzőbb lett volna ez a működés, mindazonáltal azonosítottak olyan érzelmi faktorokat, melyek személyiségeken átívelően hozzájárulnak az antiszemita nézetek hangoztatásához: szorongás, önkép zavara, instabil önkép, konfliktusterhelt személyközi kapcsolatok, konformitás és a „Másság” félelme, tudattalan szükségleteknek alárendelt valóságérzékelés.

Marie Jahoda 1958-ig dolgozott az Egyesült Államokban olyan témákon, mint a tekintélyelvű személyiség, rasszok közötti kapcsolatok javítása, konformitás, ellenállás, politikai vélemények elfojtása. Kutatásainak másik fontos iránya a mentális egészség kérdése volt, még pontosabban a megelőzés és az egészségfejlesztés. Ebben nem volt egyedül. Maslow például 1954-ben használja először a pozitív pszichológia kifejezést a Motiváció és személyiség c. könyvének záró fejezetében. Jahoda pedig 1958-ban publikálja a Pozitív mentálhigiéné kurrens fogalmai című munkáját. Ebben hat kategóriát desztillál, amelyek hozzájárulnak ahhoz, amit ő „pozitív egészségnek” nevez.

Az első az emberek önmagukkal kapcsolatos attitűdje. Ebbe beletartozik az önelfogadás, az önazonosság érzete, az önismeret, ahol érzések, impulzusok, gondolatok nincsenek elűzve, mert az fenyegetően hatna a belső egyensúlyra. Része az az identitásérzet, hogy el tudom helyezni az engem érő dolgokat az önképembe. A második kategória  a növekedés és a fejlődés. Abraham Maslow nyomán itt nem is annyira a hiánymotivációról van szó, amely a túlélést segíti, hanem arról, amikor már az embernek lehetősége van fejlődésmotivációinak kiélésére is. Amikor már azt tudja megvalósítani, amire igazán vágyik; vagy, ahogy fogalmaz, van ideje „befektetni az életbe”, hosszú távú terveket megvalósítani. Ezek mellett jelenik meg az autonómia, a realitásérzékelés, a stresszel szembeni ellenállóképesség, de legfőképp a környezettel való megküzdés, amikor az ember nem csak alkalmazkodni képes, hanem enyhíteni is környezetének negatív hatásait.

1958-ben hagyta el az Egyesült Államokat, és a nagy-britanniai Brunel Főiskolán kezdett tanítani. Végül a Sussexi Egyetemen 1965-ben szociálpszichológia szakot alapít. Célja egy olyan, nem redukcionista, azaz nem leegyszerűsítő szociálpszichológia keresése, amely képes megkapirgálni a „nagymellényű” állításokat.

Egy 1980-ban rendezett csoportpszichoterápiás konferencián való felszólalását is ilyen provokatív szellemben nyitja: „A csoportokkal való munkát illetően a nem szakembermint amilyen én is vagyokcsak azzal a kifogással élhet, hogy felbujtó szándékkal szeretne hozzászólni a témához: hogy összezavarjon egy látszólag kristálytiszta dolgot”.[6]

A konferencia a Koppenhágai Egyetemen került megrendezésre, egy évvel azután, hogy az Egyesült Államokban a Stolorow és Atwood szerzőpáros elkezd minden élmény kapcsolati kontextusba ágyazottságáról írni[7].

Jahoda ekkor megfogalmazza, hogy az élmények, gondolatok, érzések nem úgy gondolandóak el, mint amelyeket egy független elme hoz létre.

Ezt nevezi majd a Stolorow-Atwood páros később az „elszigetelt elme mítoszának” a nyolcvanas évektől kezdve. A fenti mítosszal ellentétben, már e  gondolatok, érzések jelentkezésekor benne van mindezekben a másik jelenlétének hatása. Akár azért, mert már szavaink is egy előző generáció szavai, melyekkel az élményeket értelmezzük; akár azért, mert az elsődleges gondozó-gyerek kapcsolattól kezdve másokkal együtt hozzuk létre és értelmezzük érzéseinket, gondolatainkat.

Jahoda végül Essexben is hal meg, 2001. április 18-án. Egyik utolsó felszólalásában a megváltozott munkaerőpiaci helyzet egészségügyi hatásairól  rendezett konferenciát a következő gondolatokkal nyitotta meg:

Nem lehet úgy hozzányúlni az emberek lélekölő munkáinak vagy munkanélküliségének élményéhez, hogy nem nézünk rá azokra az intézményekre, melyek abba az állapotba juttatták az embereket, ahol vannak. Az egyes ember élményei és az intézményes struktúrák elválaszthatatlanok.

Az erről a kérdésről való gondolkozás nehézsége  nem menthet fel az intellektuális munka alól. Amelyhez az adhat motivációt, hogy minden létező módon ellen kell állni annak az elképzelésnek, hogy az ember törekvései valamiképpen elválaszthatók a társas struktúráktól.[8]

Korábban Tamás Gáspár Miklós írt a témához kapcsolódóan a Mércére, az Ausztromarxizmus és „vörös Bécs” című szövegben részletesebben is olvashattok többek között a marienthali munkanélküliekről szóló szociográfiáról.

[1] – Fryer, D. (1998). The simultaneity of the unsimultaneous: a conversation between Marie Jahoda and David Fryer. Journal of Community & Applied Social Psychology, 8(2), 89–100. doi: 10.1002/(sici)1099-1298(199803/04)8:2<89::aid-casp460>3.0.co;2-7

[2] – Bauer, B. (2011). Marie Jahoda: Die Utopie einer gerechteren Welt. In S.Volkmann-Raue & H. E. Lück (Eds.). Bedeutende Psychologinnen des 20. Jahrhunderts. Verl. Für Sozialwissenschaften.

[3] – Joó R., A. (2013). A sztrájk kialakulásának főbb állomásai (Szakdolgozat). Retrieved from http://midra.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_14303_section_6573.pdf

[4] – Fleck, C. (1990). Rund um „Marienthal” : [von den Anfängen der Soziologie in Österreich bis zu ihrer Vertreibung]. Verlag Für Gesellschaftskritik, Cop.

[5] – [Fryer. D. (1997). Interview with Professor Marie Jahoda. Commissioned by the American Psychological Association (Division 27) for archival video records. American Psychological Association (Division 27) Archives. Issued in 2000 as a two-volume compact disc int he Exemplars of Community Psychology series.

[6] – Jahoda, M. (1982). The Individual and the Group. In M. Pines. (Ed). The individual and the group boundaries and interrelations. New York: Plenum Pr.

[7] – Arcok a felhőben: szubjektivitás a személyiségelméletben, 1979; A szubjektivitás struktúrái: felfedezések a pszichoanalitikus fenomenológiában, 1984; A lét kontextusai: a pszichológiai élet interszubjektív alapjai], 1992.

[8] – Fryer, D. (2002). Opening Address. In K. Isaksson, C. Hogstedt, C. Eriksson, C. Theorell. (Eds) Health Effects of the New Labour Market. New York: Plenum Pr.

Kiemelt kép: BSA OÖ