Ma, 2019. szeptember 22-én helyezik örök nyugalomra Konrád György szociológust, Kossuth- és Herder-díjas írót a Farkasréti temetőben. Emlékére Fehér Renátó Konrád György 85. születésnapjára írt, 2018-as laudációját közöljük újra.

„Már minden születésnap csak a mulasztásaimra emlékeztet, erre az ostoba öt évre a forradalom óta.”

– írja Konrád György a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regényében. Ha öt éve a forradalom óta, akkor 1961-ben járunk, s ha 1961-ben járunk, akkor az 1933-ban született Konrád huszonnyolc éves múlott ebben a regénymondatban. Ettől máris zavarba jövök, mert hátborzongató, hogy a tócsában megálló idővel, tehát a mulasztásokkal való folytonos küzdésben, itt és most, szintén koravén huszonnyolc évesen, mennyire bírok osztozni.

Forradalmi tapasztalataim viszont nincsenek: generációmat történelem és lépték nélkülinek mondják, legalábbis a mi életünk fordulópontjai nem mérhetők se 45-höz, se 56-hoz, se 68-hoz, se 89-hez.

De vissza 1961-be az ifjú Konrádhoz: áprilisban lép ki Sarkadi Imre az ablakon, s még március végén Fazekas György (A cinkos hősének egyik alteregója) amnesztiával szabadul. Bibó és Göncz Árpád viszont 1963-ig rabok maradnak, ahogy Mérei Ferenc is, akit a forradalom napjaiban épp a géppisztolyos Konrád kísérget, mintegy testőrként.

Öt évvel a forradalom után tehát Konrád huszonnyolc éves, a végtelen Tolsztojt szerkeszti a Magyar Helikonnál, és hosszú sétákat tesz abban a városban, amit egyre jobban ismer, de amiről még többet, mindent tudni akar, miközben éppen belefog egy másik város, egy párhuzamos polisz megalapításába a megint-szétlőtt város romjain. Sétál, talán komotósan, s körülötte az a máshonnan ismerős, máshonnan beszélő nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

Ezzel az állandósuló átmenetiséggel kettejük, Konrád és Petri mondataiban szembesültem először, körülbelül egy évtizede. Általuk vagyok képes áthallani valamit abból az elsüllyedtnek hitt világból, ami nem volt az enyém, s amit nem éltem.

De ez mégsem nosztalgia (sem anemoia), és nem is a két korszak, az akkor és most közötti reflexanalógia, amit manapság a jogos háborgás vak rutinja bárkinek megenged. Mert ez az állandósuló átmenetiség nem csupán korszaktapasztalat, hanem közérzet és létmód. Íz a szájban, zengés a fülben, fénytörés a retinán. Közérzet és létmód 1961-ben és 2018-ban is.

Konrád a csüggedésmentes kilábalásról tud talán a legtöbbet. „Mi kelet-közép-európaiak legyünk hosszútávfutók”. Válaszai nem egyszerűen segédegyenesek, hanem vitairatok, analízisek: Az autonómia kísértése vagy az Antipolitika.

De mihez is kezdhetünk ezzel a hagyománnyal? Mit sajátítunk el belőle, és mi az, amivel vitába szállunk? Mert az utóbbi akkor is fontos, sőt, akkor fontos igazán, ha köszönteni jövünk. Mert a konszenzusaink legvégül mégiscsak csendbe fordulnak, a disszenzus viszont maga az alakuló élet. Érvek és zsizsegés.

A hetvenes évek legvégén írt Autonómiának nekem és most például így hangzik a tételmondata:

„a közép-kelet-európaiak számára a legfőbb kérdés: kialakítható-e a szociáldemokrata és az államszocialista modell között térségünkben egy autonóm szocialista modell”.

A demokratikus szocializmus – írja Konrád – egyszerre igazságos társadalom, s egyben a szabad emberek társadalma. Akkoriban – s ezt a mából, de már 1990-ből nézvést is furcsállhatjuk – ilyesmi állt az ellenzéki gondolkodás centrumában.

Ott a hetvenes évek végén bontakoznak ki, és ami még fontosabb, érnek össze a térség demokratikus ellenzéki mozgalmai.

Az első sorban Adam Michnik áll, és Kis János és Konrád, és Václav Havel is ott állna, ha az idő szerint nem ülne éppen.

„Kelet-Európában vannak erők, amelyek az államszocializmust az emberi jogokat érvényesítő demokratikus szocializmus irányába próbálják fejleszteni. A pesszimista előfeltevés, amely szerint ez az erőfeszítés eleve hiábavaló, megalapozatlan.”

– írja Konrád ugyanitt, és módszerként (lám, megint) a hosszú távú és türelmes munkát ajánlja. Megalapításra váró, lehetséges pólust lát és láttat Európa köldökén, pólust, amely már nem alávetett Kelet felé, s még nem öngyarmatosított Nyugat felé, nem mintakövető vagy simulékony, nem vakon importál, hanem autonóm és szolidáris. S közben tudja azt is, hogy

„a segítség nem a Nyugattól remélhető, hanem a kelet-európai független emberek gondolatcseréjétől”.

Hogy így és ennek van-e aktualitása a mában (én hiszem, hogy van), s hogy mi történt mindezzel és velünk 1989-ben és azóta: talán ez a legfontosabb kérdése sokunknak, akik akkortájt születtünk. S marad is legfontosabb, hosszú távon. Innen indulunk. Osztozhatunk benne, rákérdezhetünk lágyan és élesen, vagy tehetjük mindezt bírálat, önkritika tárgyává. Ami bizonyos, hogy Konrád György műve, például az Autonómia, segít meg- vagy újratanulni, hogy hogyan kell nagyban és nagyvonalúan játszani. Azon a bizonyos hosszú távon, ha lehet, és nem az örökös (és kicsinyes) holnap vagy holnapután, vagy holnapután után igézetében. Ilyen tehát egy hosszútávfutó arányossága.

Mert Konrád György, azt hiszem, magányos sosem volt. Hiszen az ő generációja a hatvanas évek legelején, az Oldás és kötés értelmiségi kerekasztalánál és másutt számba veszi a saját vonzalmait és illúzióit, irányokat és arányokat. Mérik fel a mesterek és az előttük járók, például Lukács György örökségét, birkóznak vele, kerülve – s ezek is Konrád szavai – a bálványozó kizárólagosságot.

Így lesz a kortársak és az utószülöttek számára a konrádi életmű és a konrádi jelenlét is több mint áramló leltár, több mint felelősség, és több mint vezérlőcsillag vagy épp penzum. Akár egyetértőleg viszonyulunk hozzá, akár vitázva, ez a gondolkodói életmű evidens, életre szóló, tehát hosszú távú adottságunk.

Ő Konrád György, nekünk pedig itt és vele együtt adatik élnünk.

Ritka szerencse.

Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2018. április 5-én, Konrád György születésnapi köszöntésén.

Az esszé először a Litera irodalmi portálon jelent meg 2018. április 7-én.