Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Önkormányzati választás 2019.
Főopolgármester-választás állása 100%-os feldolgozottságnál
50,86%
KARÁCSONY GERGELY
44,1%
TARLÓS ISTVÁN
4,46%
PUZSÉR RÓBERT
Budapesti polgármesterek
kormánypárti
9
ellenzéki
14
Feldolgozottság: 100%
Megyei jogú városok polgármesterei
kormánypárti
13
ellenzéki
10
Feldolgozottság: 100%
Kattints ide a részletekért!

Klímaválság: egyéni és társadalmi változás kell 

A jelenlegi tudományos konszenzus egyöntetű álláspontja szerint a klímaváltozás itt van, őrületes léptékben zajlik és nagyrészt emberi tevékenységekre, és az ezek által előidézett egyéb folyamatokra vezethető vissza. Az egyre gyakoribbá váló klímakatasztrófák és a kézzelfogható melegedés mára kikényszerítették az erről folytatott beszédmód változását is. A brit The Guardian külön rovatot szentel a felmelegedésnek, ebben azt tűzték ki célul, hogy a problémáról szóló közbeszéd terminológiaját a realitáshoz alakítsák. A szerkesztőség szerint ma már nem klímaváltozásról, hanem klímaválságról kell beszélnünk, nem melegedésről, hanem globális felforrósodásról.

A közbeszéd jelen állása (Magyarországon)

Az elmúlt egy évben a magyar sajtóban korábban tapasztalható hallgatást és a témára való érzéketlenséget is újfajta figyelem váltotta fel. A klímaválságról való beszédmód azonban gyerekcipőben jár, főleg ha a nyugati sajtóból átvett megértési stratégiák újraírása helyett a hazai kihívások feldolgozását várnánk a még megmaradt hazai független médiától. A jelenlegi diskurzusban három főbb interpretációs csapásirány észlelhető, és bizonyos szempontból pozitív eredményként is elkönyvelhető a különböző megközelítések megjelenése. Ha viszont a válság sürgetésénél fogva nem elégszünk meg a leíró-tematizáló, elmélkedő, pusztán az újságírás kedvéért születő írásokkal, akkor fontos áttekinteni, hogy milyen főbb értelmezések dívnak jelenleg a magyar közbeszédben a klímaválsággal kapcsolatban.

A diskurzus leghangosabb, egyénfókuszú ága azt képviseli, hogy az egyén önzéséből fakadóan a klímaválság a közel nyolc milliárd ember rossz individuális döntéseinek következménye. Az erőteljesen individualista felfogást tükröző értelmezés szerint a megoldás az egyén szintjén véghez vitt változtatásoktól várható, az egyént kell jobb belátásra bírni, hogy utasítsa vissza az egyszer használatos műanyagot, vásároljon fenntartható opciókat, ne egyen húst, a személyautót cserélje havi bérletre, és egyéb imperatívuszok mentén formálja át a 21. századi életmódját, fogyasztói magatartását.

Ez a narratíva mindamellett, hogy konstruktív gyakorlatokat is népszerűsít, a nyugati középosztálybeli fogyasztót célozza, és nehezen értelmezhető más társadalmi-gazdasági kontextusokban.

Václav Smil érzékletes példájával élve, a modern energiafogyasztásban egy Száhel-övezeti pásztor és egy átlagos kanadai közötti különbség akár több mint ezerszeres is lehet, és míg a budapesti forgalom és légszennyezés szempontjából lehet értelme például a tömegközlekedés sürgetéséről beszélni, a kevéssé tárgyalt energiaszegénység felől nézve nehezen számon kérhető a szigeteletlen házakban alacsony fűtőértű anyagokkal, szeméttel fűtők egyéni felelősségvállalása, ha alapvető szükségleteik kielégítésében is hiányt szenvednek.

Az egyéni tudatosság narratívája továbbá gyakran kéz a kézben jár a technooptimuzmussal, amely a kapitalizmus logikája mentén zöldíti a fogyasztást, elkerülve azt a rendszerszintű változást, amely fenntartható pályára állíthatná társadalmunkat. Tehát, ahogy a baloldali narratívák állítják, felületi kezelést promotál és a zöldre mosás (greenwashing) gyakorlatán keresztül újfajta fogyasztást generál egy olyan rendszerben, amely inherens növekedési logikájánál fogva fenntarthatatlan.

A baloldali narratíva ezzel szemben a rendszerszintű változás, és az ehhez nélkülözhetetlen politikai nyomásgyakorlás szükségességét hangsúlyozza. A „Rendszerváltozást, nem klímaváltozást!” jelszava jól összefoglalja ezt az álláspontot, amely szerint csak a kapitalista rendszer felszámolása révén tudjuk megfékezni a klímaváltozást. Ezen narratíva mellett, az imént említett egyéni vállalások jelentősége elhanyagolható, sőt az egyéni felelősségvállalást előtérbe helyező liberális beszédmód (és a rátelepült ökotermékek iparága) káros, amennyiben eltereli a figyelmet a probléma valós mibenlétéről, és csupán az egyéni tettek morális önigazolását, az önreprezentáció-építést szolgálja.

E jogos kritika hátulütője azonban az, hogy az egyéni fogyasztás etikusságának megkérdőjelezését és politikai következményeinek vitatását redundánsnak láttatja olyan kontextusokban is, ahol ennek mégiscsak volna jelentősége, például a nyugati felső- és középosztály esetén.

A kérdés ugyanis jogos: mégis milyen alapon tekinthető morálisan igazolhatónak olyan káros gyakorlatok folytatása, amelyekről egyértelműen tudjuk, hogy rosszak, és egyéni mozgásterünkhöz mérten változtathatnánk rajtuk?

A harmadik értelmezési út az, amely könnyen relativizáláshoz vezet. Ide soroljuk például Kapelner Zsolt nemrégiben megjelent írását, ahol lényegében összeveti az említett két diskurzust, majd megállapítja, hogy „ne bánkódjunk, ha ma autóval mentünk munkába, ha eközben anyagilag vagy munkával támogattunk olyan szervezeteket, amelyek a szükséges klímapolitikai intézkedések előmozdításán dolgoznak, ha részt veszünk az erre irányuló közösségi megmozdulásokban és törekvésekben, ha konzekvensen olyan politikai döntéshozókat támogatunk, akik hitelesen képviselik a klímapolitika ügyét és így tovább. Ha mindemellett még egyéni életmódunkon is tudunk változtatni, úgy jól tesszük, ha egyebek mellett erre is törekszünk – ártani nem árthat.”

Lényegében, egyéni felelősséget vállalhatunk cselekedetinkért, ha éppen tudunk „mert az nem árthat” és egyéni döntéseinkkel aktívan alakíthatjuk új életformánkat, ezzel pedig társadalmi habitusainkat és normáinkat. Azonban, ha ezt nem tesszük akkor „ne bánkódjunk”, mert ha mindeközben zöld elvek alapján szavazunk vagy veszünk részt a politikumban, akkor nyugodtan hátradőlhetünk, mert minden rendben lesz.

Ezzel három probléma van. Alapvetően attól tartunk, hogy nem lesz minden rendben, mivel nem eldöntendő vagy-vagy, sőt talán-talán kérdésről van szó. Mindkét utat egyszerre kell választanunk ahhoz, hogy némi esély maradjon arra, hogy 2-3-4 foknál ne melegedjen többet a föld felszíne az évszázad végéig. További problémát jelent ezen álláspont tekintetében annak helyspecifikus alkalmazhatósága is. Magyarországon például az önmagát zöldként pozícionáló párt (LMP) marginális szereplő, míg a ökopolitikai mozgalmak még csak most éledeznek. Meglehetősen ironikus – avagy naiv – gesztus egyébként a zöldekre adott szavazat súlyát méltatni egy illiberális berendezkedésben folytatott esélylatolgatás során. A harmadik szempont pedig az, hogy ebben az értelmezésben mindenki egyéni belátására van bízva, hogy mely szereplőket, milyen kezdeményezéseket és mozgalmakat tekint kellően zöldnek, illetve, hogy ezeket milyen formában támogatja. Ez a zöldre mosás térnyerésének kockázatát erősíti a politikában is (lásd pl. Áder Jánor „zöld” politikája).

Egyén és társadalom különválasztásának problémája

Közös ezekben a diskurzusokban, hogy az egyén és a társadalom analitikus különválasztását gyakorolják a klímaváltozás felelőseinek beazonosítása érdekében. Ez alapján dől el az is, hogy az egyes narratívák szerint mely szereplők változtassanak viselkedésmódjukon az üvegházhatású gázok kibocsátását, és a környezeti pusztítás mértékét csökkentendő. Azonban az egyén-társadalom dichotómia a problémát egyik vagy másik (amúgy absztrakt) entitásra egyszerűsíti, és nem veszi figyelembe ezek komplex összefonódásait.

Az egyén a társadalom részeként egyrészt megjeleníti annak normáit, másrészt formálja is azokat.

Különböző gondolati iskolák eltérően látják, hogy a társadalmi intézmények formálják-e jobban az egyént vagy fordítva, de kölcsönhatásuk megkérdőjelezhetetlen. Korunk fogyasztói társadalmában a két dimenzió közti kulcsfontosságú kapocs pedig a fogyasztás(unk).

Fogyasztói döntéseink és viselkedésünk, tehát hogy mit, mikor, mennyit, milyet, stb. fogyasztunk, nem csupán egy jövedelemallokációs döntésként fogható fel, ahogy a neoklasszikus közgazdaságtan állítja. Ahogy Thorstein Veblen, Kate Soper vagy éppen Michele Micheletti is rámutat,

a fogyasztás hatalmi viszonyrendszerekbe ágyazott politikai és kulturális tett.

Egyszerű példa erre a városi közlekedési eszközeink kiválasztása: a bicikli, bármely tömegközlekedési eszköz, illetve az autóvezetés más-más ideológiát közvetít. A tömegközlekedésnél a közösségi cselekvésre kerül a hangsúly; a bicikli nagyobb mértékű szabadságot testesít meg kisebb távolságokon gyakorlatilag nulla nyersanyagigénnyel, olcsósága miatt társadalmilag inkluzív és még egészséges is; míg az autó alapvetően a kapitalista és individualista logika mentén született és elterjedt jármű, amely nyersanyag- és területi igényeiben is pazarló. Sőt, hogy Ulrich Brand és Markus Wissen kirívó példájával éljünk, egy terápjáró városi használata egyetlen üzenetet közvetít: én minden(ki) más felett állok. Valós szükségleteimhez képest indokolatlanul nagyobb fogyasztású és nyersanyagigényű járművemmel demonstrálom, hogy előjogaimnál fogva aránytalanul és szabadon szennyezhetek.

Ezen a legitimációs mechanizmuson alapszik Kapelner Sinnott-Armstrongtól átemelt, véleményünk szerint hamis analógiája: „egy folyó mentén kirándulok, ahol hatalmas esők zúdultak le. Egy árhullám tart a közeli falu felé. Mivel nem vagyok szomjas, a táskámban hordott kulacs tiszta vizet, amelyet nincs kedvem tovább cipelni, beleöntöm a folyóba.” Ezután felteszi a kérdést, hogy felelősségre vonható vagyok-e? Külön ijesztő ebben a félresiklott hasonlatban, hogy azt sugallja, a klímaválság az emberi tevékenységtől függetlenül történő földtörténeti folyamat. Csakhogy a klímaváltozás esetén nem természetesen lezúduló esőkről, sokkal inkább arról van szó, hogy emberek milliárdjai öntik kulacsaikból a vizet egy mederbe, mialatt egyes embercsoportok nem is kulacsból, hanem dézsából vagy éppen tankerből öntik a vizet a mederbe. Ugyanakkor az utóbbiak többek között azért öntenek annyi vizet a mederbe, mert ez szükséges, például a kulacsom előállításához. Így igenis felelős vagyok azért, mert közvetlenül (a kulacsom kiöntésével), és közvetetten (a kulacshasználatommal) is hozzájárultam, és azért is felelős vagyok, hogy a nagy mennyiségeket kiöntőket számon kérjem.

Ezek alapján azt gondoljuk, hogy a problémát mind az egyéni fogyasztói döntések felől, mind a politikai szerveződés és nyomásgyakorlás szintjén egyaránt szükséges megközelíteni. Kapelner is végső soron ebbe az irányba terelné az érvelését, de fontos hangsúlyozni,

nem arról van szó, hogy „ártani nem árthat”, ha változtatunk fogyasztási szokásainkon, hanem arról, hogy az emberi faj fennmaradásához változtatnunk „kell”.

Nem azért, hogy vélt morális fölénnyel számolhassunk be egyéni erőfeszítéseinkről, hanem azért, mert az egyéni cselekvés változásának legfontosabb hatása nem a megspórolt CO2-kibocsátás mértékében, sokkal inkább az egyéni döntések által kifejtett társadalmi ráhatásban, kölcsönhatásban mérhető. Természetesen a társadalmi és személyes kontextus egyéb tényezőinek figyelembevételével mérhető fel az egyén valós mozgástere, de a legegyszerűbb cinizmussal, szkepszissel, relativizálással és nihilizmussal félresöpörni az életünkbe iktatható változások vizsgálatát.

Érdemes tehát átgondolni, hogy az egyén milyen módokon és mértékben van kiszolgáltatva a jelenlegi kapitalista termelésnek, ugyanakkor a rendszerbe beágyazva miként járul hozzá maga is minden egyes fogyasztói döntésével a klímaválságért felelős politikai-gazdasági status quo fennmaradásához.

A politikai aktivizmus számos példáját ismerjük, ezek explicit mozgalmi megnyilvánulásainak elemzése helyett térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a gondolathoz, hogy a fogyasztás a fogyasztói társadalomban politikai aktusnak tekinthető, ami összeköti az egyéni és a társadalmi szintet.

Amikor fogyasztunk valamit, azzal nem csupán a termékre vagy a szolgáltatásra formálunk tulajdonjogot, hanem tudatosan vagy éppen tudat alatt politikai értékeinket és preferenciáinkat is artikuláljuk. Fogyasztásunkkal üzenetet formálunk a társadalom többi tagja felé, akár szándékosan, akár nem. Veblen a hivalkodó fogyasztással írta le ezt a kifele történő kommunikációt, amely politikai állásfoglalásként is értelmezhető. Gondoljunk bele, mit közvetít, ha valaki Teslát vezet: egyszerre kommunikálja elkötelezettségét a környezetvédelmi megfontolások és termelési trendek iránt, de ugyanakkor társadalmi státuszát is jelzi. A fogyasztás ilyesfajta hatalmi beágyazottságának és végső soron átpolitizáltságának felismerése a neoliberális hegemóniával szembemenő gesztus, hisz a neoliberalizmus egyik kulcsfontosságú vívmánya aktusaink, így fogyasztásunk depolitizálása. A problémamentesnek tűnő (túl)fogyasztásunk ebben a rendszerben azonban arra épül, hogy a termék előállítási költségeinek egy része soha meg nem térített externáliaként – pl. szennyezés, környezeti károk – jelenik meg, de voltaképp externalizált a kizsákmányolt munkaerő, az olcsósított természeti erőforrások, vagy éppen a hulladék.

Fogyasztásunk politikai mivoltának a felismerése és tudatosítása politikai mozgósításra is alkalmas, gondoljunk csak a különböző termékek közösségi bojkottjára. A Fridays for Future szerveződés keretében a részt vevő diákok tömegesen bojkottálják az iskolalátogatást, tehát az oktatás mint állami intézményi szolgáltatás fogyasztását. A francia Boycott Citoyen Zéro Conso megmozdulása pedig konkrétan a vásárlás általános bojkottját hirdeti bizonyos napokon. Ezek is azt tükrözik, hogy

a fogyasztó, bár nem mindenható, ahogy a neoklasszikus közgazdászok állítják, de van ráhatása politikai mechanizmusokra, így társadalmi változások is kikényszeríthetőek a fogyasztás révén.

A politikai nyomásgyakorlás felerősíthető bojkottokkal, bizonyos termékek preferálásával, diszkurzív akciókkal és életmódbeli elköteleződésekkel. Márpedig ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy a rendelkezésünkre álló minden eszközt bevessük az egyébként teljes mértékben átpolitizált klímaválság enyhítésére.

Innen nézve kaphat politikai jelentőséget, ha reflektálunk a fogyasztási szokásainkra. Ebben segítségünkre lehet a nemnövekedés mozgalma (degrowth), melynek koncepciója azon a belátáson alapszik, hogy a növekedésfétisre felépült globális kapitalista működésmód és az ezt propagáló neoliberális ideológia nem fenntartható a véges erőforrásokkal rendelkező bolygónkon. A mozgalom képviselői a túltermelés és túlfogyasztás valós szükségletekhez és erőforrásokhoz mért visszafogása mellett érvelnek, amelyhez egyéni szinten a fogyasztás újragondolásával járulhatunk hozzá. A nemfogyasztás támogatói szerint lokálisan kell újraszervezni az életünket, újraépíteni a közösségeket, az életünk központi szervezőelvei közül kiiktatni társadalmi státuszt jelentő pazarló fogyasztás hajszolását.

Konkrét lépések

A konkrétumok szintjén olyan közhelyszámba menő javaslatokat fogalmaznak meg a nemnövekedés pártiak is, mint hogy tegyük a táplálkozásunkat fenntarthatóvá azáltal, hogy csökkentjük a hús- és tejipari termékek fogyasztását, ne használjunk egyszer használatos műanyagzacskókat, járjunk piacra, vásároljunk helyi termékeket, ritkábban vegyünk és akkor jobb minőségű ruhát, vagy éppen használtat, kerüljük a fast fashiont. A mindennapi autóvezetés helyett üljünk biciklire, illetve amikor csak tehetjük, válasszuk a tömegközlekedést, ne repüljünk, csak ha nagyon muszáj, nyaraljunk lokálisan. Foglalkozzunk a témával, tematizáljuk a közvetlen környezetünkben, osszuk meg a tapasztalatainkat egymással.

Az ijedség elkerülése végett továbbra sem arról van szó, hogy egyéni áldozatvállalások túlértékelésével, az egyén felé támasztott irreális elvárásokkal szeretné(n)k elterelni a figyelmet például az olajipari szereplők felelősségéről, nem gondoljuk, hogy a fenti felsorolás kivételt nem tűrő betartása megvalósítható, és hogy önmagában értelme volna. Inkább azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy

a valós és konstruált szükségleteink közötti különbség felismerése nemcsak egyéni szinten felszabadító, hanem gyakorlatainkkal ráhatással lehetünk a környezetünkben uralkodó szemléletre, és a fogyasztásunk valódi szükségleteinkhez alakítása a korábban vázoltak értelmében politikai tett is egyben.

Külön fontos figyelembe venni azt a szempontot is, hogy ha már helyi megoldásokról beszélünk, az általunk ismert és mindenütt sulykolt látványos pazarlás mint tömegéletmód csak az elmúlt évtizedekben jelent meg a régióban. A nemfogyasztás és nemnövekedés gondolata ilyesformán nem újkeletű szemlélet például Magyarországon vagy akár a régióban, hiszen az államszocializmus diktatórikus gazdasági berendezkedése mellett az egyetlen túlélési stratégia a beosztás, a javítható javítása és a tulajdonolt dolgok megbecsülése – meg persze a maszekolás – volt. Nyilvánvalóan nem sírandó vissza a szűkösség és hiány tapasztalata, ahol akár az alapszükségletek kielégítése is kérdéses. Azonban szembe kell néznünk azzal, hogy a klímahelyzet válságállapotot jelent már most is a Föld bizonyos pontjain, a vízellátás hiányával fenyeget Európa egyes országaiban is. A szűkösség és hiány pedig könnyebben átvészelhető, ha tudjuk, mihez kezdhetünk a minket ideig-óráig még körülvevő erőforrásainkkal.

Az újrahasznosítás és fogyasztáscsökkentés szemlélete tehát nemcsak a környezeti hatások miatt bírhat jelentőséggel, hanem az egyéni, közösségi túlélés záloga is, hogy képesek vagyunk reagálni a körülményeink drasztikus változásaira. A fogyasztásunk valós szükségleteinkhez és a hosszú távon elérhető javakhoz alakítása pedig nemcsak felszabadító, de végső soron közelebb visz az emberibb léptékek szerinti teljesebb élethez.

 

Köszönet Fabók Mártonnak a konstruktív kritikáért.

Olvass tovább!