Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A brexit ellen fellépő toryk egyáltalán nem a „haza hősei”

Nem vitás, hogy drámai két héten van túl a brexitbe amúgy is lassan teljesen belezavarodó Nagy Britannia. Az ország egyre képlékenyebb politikai térképének eddig egyetlen nagyon stabil eleme volt, ez pedig az, hogy a nagy jobboldali tömb, a kormányzó Konzervatív és Unionista Párt egysége végül mindig megkérdőjelezhetetlen marad. Ennek ellenére, szeptember elején egyetlen ellenzéki törvényjavaslat miatt, gyakorlatilag órák alatt távolította el a konzervatívok régen meghatározó alakjait Boris Johnson és miniszterelnöki stábja.

Az ok egyszerű: Johnson kormányának szakértői jelentései, a kiszivárgott Yellowhammer-terv is azt bizonyítják, hogy az általuk támogatott október 31-i, rendezetlen EU-s kilépés a társadalmi összeomlás szélére sodorná a szigetországot – Boris Johnsonék mégis ezt akarják. 21 kormánypárti képviselő – nagyrészt EU-párti törvényhozók, de volt miniszterek is – ezt már nem tudta felvállalni.

A történet, részben drámai részletei miatt, itthon is nagy figyelmet kapott, és egészen várható módon úgy hangzottak fel egymás után a hazai helyzettel, politikai szervilizmussal és szavazógép-szereppel vádolt magyar képviselőkkel vont párhuzamok, mint a nagyharang délben.

Persze óriási jelentősége és súlya van annak, ha egy Kenneth Clarke-ot, a parlament „rangidős atyját” úgy rakják ki a pártból, mint egy kezdő gyakornokot. A történet egyszerűen és jól keretezhető  úgy, hogy önfeláldozó és hősies képviselők tömegesen mutattak fügét a tomboló Johnsonnak, és gonosz intrikusként funkcionáló, nagyhatalmú tanácsadójának, Dominic Cummingsnak. Többek között a  444.hu írt  ebben a szellemben az eseményekről egyébként részletes és informatív cikkében.

Ugyanakkor mindenképpen látnunk kell, mit is jelent az Nagy-Britanniában a politikai elvek szintjén, ha valaki „köztiszteletben álló, mérsékelt konzervatív politikus, és hogyan viszonyulnak ezek az elvek a nálunk használatos „liberális”, EU-párti vagy demokrata jelzőkhöz.

Példának ott van mindjárt a legnagyobb feltűnést keltő Phillip Lee, volt blackwelli tory képviselő, orvos, aki szeptember 4-én egyszerűen átsétált pártjától a Liberális Demokraták soraiba az új vezető, Jo Swinson oldalára. A brit szexuális kisebbségekre fókuszáló híroldal, a PinkNews már aznap közzétette, Lee ugyan vehemensen brexitellenes, és új népszavazást is támogat az EU-tagságról, de ettől még olyan politikus, aki választókerületében az elmúlt éveket azzal töltötte, hogy a „közegészség” álságos érvére hivatkozva próbált törvénykezéssel tenni a HIV-vírussal élő menekültek befogadása ellen.

Egészen pontosan azt indítványozta 2013-ban, hogy a menekültvízum-kérvényhez kötelezően közzé kelljen tenni, ha valaki HIV-fertőzött, nem törődve azzal, hogy az ENSZ szerint is veszélyben van valakinek az élete, ha ilyen helyzetbe kerül, de származási országában politikai vagy technológiai fejlettségi okokból nem jut hozzá azokhoz a kezelésekhez, amelyek egyébként ma már tünetmentessé és nagyrészt túlélhetővé és elviselhetővé teszik ezt a betegséget. Lee-nek, aki mostanra „a nemzete hősévé” vált a liberális EU-párti brit közvélemény szemében, azonban ez nem számított, ultrakonzervatívként fontosabb volt neki az AIDS-hez kötődő társadalmi babonák tiszteletben tartása, mint a legalapvetőbb, józan megfontolások a menekültügy területén.

Itt Lee bűnlajstroma nem ér véget, hiszen ugyancsak 6 éve még akkori miniszterelnökével, David Cameronnal is szembement, és nem az egyre szigorodó, szegényeket érintő megszorítások zavarták, hanem Cameron azonos neműek házasodását bevezető törvénytervezete, nem szavazott ugyan ellene, de kifejezte ellenérzéseit, és végül tartózkodott is.

Azután ott van John Bercow, az extravagáns nyakkendőiről és kedélyes stílusáról ismert, távozó házelnök. Ahogyan az 2018 októberében egy bizottsági vizsgálatból kiderült, a 2009 óta elnökösködő Bercow – aki 2016 óta a mérsékeltség és a demokrácia hangjának tűnik a brit közéletben -, elviselhetetlenül erőszakos stílusával rettegést kelt az alsóházban dolgozó alkalmazottak körében, ráadásul rengeteg szexuális zaklatásról szóló panaszt egyszerűen elsüllyesztett, ezzel a parlamenti munka színvonalát is aláásva.

Igazi liberális hős, nem vitás.

Persze maga a brit Liberális Demokrata párt sem éppen az egyenjogúság megkérdőjelezhetetlen élharcosa: kettővel ezelőtti vezetőjük, Tim Farron például 2017-ben a választási kampányban került nehéz helyzetbe, amikor képtelen volt kinyilvánítani, hogy liberálisként egyetért-e a szexuális kisebbségi jogok kiterjesztésével, és hogy továbbra is „bűnnek” tartja-e a melegek, leszbikusok közötti szexuális kapcsolatot, mint jóval korábban.

Úgy tűnik, hogy annak ellenére, hogy szavazóik a szó legszorosabb értelmében olyan szabadelvű brit állampolgárok, akik támogatják az állampolgári egyenjogúságot, a szociális érzékenységet, nyitottságot és multikulturalizmust, miközben  inkább egyfajta felvizezett jóléti államot szorgalmaznak, a Liberális Demokrata Párt folyamatosan tolódik a gazdasági jobboldal felé. (Egyik 1988-as alapító szervezetük egyébként a Munkáspártból kivált jobbszárny, a Szociáldemokraták volt.)

A szeptember elején a párthoz csatlakozó volt munkáspárti, Corbyn-ellenes csoport egyes tagjai (Chuka Umunna, Luciana Berger) is egyetlen dologban hasonlítanak a jelenlegi pártelnökhöz, a skót Jo Swinsonhoz: mindannyian „szükséges rosszként” álltak hozzá a brit társadalom gerincét elroppantó, a George Osborne pénzügyminiszter és David Cameron által bevezetett megszorításokhoz, miközben mindennek súlyos következményét, a brexit melletti tömeges szavazást már tragédiaként élték meg.

Hogy az immár „kirúgott” torykra is rátérjünk, lelkiismeretesnek itt is csupán egyiküket-másikukat tarthatjuk. Nem hivatalos vezéralakjuk, Philip Hammond volt kancellár például 2011 és 2016 között 12-szer szavazott a súlyosan beteg munkanélküliek segélyezésének emelése ellen (a May-kormány által sok helyen bevezetett Universal Credit segélyrendszer annyira rettenetes, hogy immár havonta szedi áldozatait). Ken Clarke ugyan mára nyíltan ellenzi a radikális brexitet (akit még sok ellenzéki is a miniszterelnöki székben szeretne látni), azonban ugyancsak ő volt az, aki Margaret Thatcher legtovább szolgáló pénzügyminisztereként lerakta az Észak-Angliában nagyon súlyos következményekkel járó neoliberális brit politika alapjait.

A független Institute for Fiscal Policy által a nyáron közzétett jelentés szerint ennek a politikának az eredménye az lett, hogy az Egyesült Királyság egyenlőtlenséget mérő GINI koefficiens-száma az EU-ban az egyik legrosszabb (0.351), és immár a legendásan egyenlőtlen USA szintjét is elérte. Nem is csoda, ha ezek a magukra hagyott emberek változást akarnak, és mint a megegyezés nélküli brexitet támogatók száma jelzi, immár az sem érdekli őket, mifélét.

Mindez nem teszi normálissá vagy banálissá azt az őrületet, amelyet Johnson döntései, így a képviselők kizárása előidézett, hiszen az elmúlt hetekben igazából mégiscsak a hagyományos brit Konzervatív Párt hirtelen halálát figyelhetjük meg.

De itt éppen arról van szó, hogy ez a „lélek” és ez az „eredeti toryizmus” volt az, amely a fejlett ország irgalmatlan egyenlőtlenségeit és kirobbanni készülő társadalmi feszültségeit okozta. Miközben Clarke, Dominic Grieve, Philip Hammond törvénykeztek és kormányoztak, addig Nigel Farage UKIP-vezér, Boris Johnson, Jacob Rees-Mogg, Michael Gove és az összes többi, óvodás színvonalon harsogó, jobboldali brexites csupán meglátták és villámgyorsan kihasználták azt az óriási dühöt, amely „bársonyos kegyetlenségük” nyomán keletkezett.

Éppen ezért, amikor a brexit és az antibrexit mint az új brit politikai törésvonal két oldala, „gonoszak és jók” vagy „irracionális és racionális” küzdelmeként értelmeződik, olyan alapvető előzményeket söprünk le az asztalról, amelyek nélkül esélytelen, hogy a mára kialakult helyzetet valaha is megértsük.

Ugyanez a helyzet a Munkáspártban is, ahol nagyjából ⅓ – ⅔ arányban oszlanak meg a brexitet támogató és ellenző szavazók. Mindez egy olyan, nagy múltú baloldali gyűjtőpártban, szoros politikai közösségben történt meg röpke két évtized alatt, amely történelmileg elutasította az európai közösséghez való csatlakozást, annak jóléti állam-romboló és a néhai Tony Benn – Jeremy Corbyn mentora – által világos logikával bebizonyított módon antidemokratikus jellege miatt.

Amikor azonban a brexit, a régi munkáspárti cél, Nigel Farage idegenellenes, bezárkózó és USA-barát köntösében tért vissza a 2000-es években, a munkáspárti fősodor viszonya szépen, lassan megváltozott az EU-hoz. Ezt miniszterelnöksége idején még Tony Blair sem nézte túl jó szemmel, igaz, nem a növekvő mértékű kiszolgáltatottság és bizonytalanság nem tetszett annyira neki, amit a német vezetésű unió neoliberalizmusa okozott, csak ő sokkal inkább George W. Bush amerikai elnököt és neokonzervatív poltikáját, közel-keleti háborúit támogatta. (Amit sem Németország, sem Franciaország nem tett meg akkor ilyen lelkesen, tehát Blair víziója valahogyan még Brüsszelnél is rosszabbnak bizonyult, ami nem kis teljesítmény a 15 esztendővel ezelőtti világban sem).

Azóta a lisszaboni szerződés és az EU struktúrájának egykori éles kritikusa, Corbyn is az EU mellé állt, és még azt is felvetette néhány zászlóvivője, hogy a maradás mellett kell kampányolni.

Miközben a kemény jobboldaliak szerint Corbynék „elárulták a népet” ezekkel a kételyekkel és a kemény brexit jogi megállításának kísérletével, ezzel a valódi árulást, a megszorító politikát, a fiskális szigor őrületét próbálják elkendőzni, és így átalakítani a társadalmi konfliktusokat és a törésvonalakat Nagy-Britanniában.

Ez a kísérlet azonban csak ideig-óráig működhet.

Egy biztos: a lázadó toryk nem hazafias hősök, csupán az EU-tagsággal járó státuszt konzerválni igyekvő, rossz recepteket visszavezetni óhajtó politikusok. Elég kár lenne rájuk úgy tekintenünk a messzi távolból, mint demokrata erkölcsi lángoszlopokra.

Kiemelt kép: Facebook
Olvass tovább!