Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vízzé válni – A hongkongiak, Bruce Lee és a tüntetés művészete

Soha sem sikerült azonosulnom a végzettségem szerinti ’nemzetközi tanulmányok szakértőséggel’, mivel a nagy diplomáciai filozofálgatások, hidegháborús tézisek és antitézisek helyett mindig is az emberi történetek fogtak meg leginkább. A mesterszakom kiválasztása így igen szerencsésre sikerült, hiszen az Amszterdami Egyetem konfliktustanulmányok szakán a narratíváknak, személyeknek és érzéseknek lett hirtelen központi szerepe. Mi motivál? Mi inspirál? Mi vesz rá, hogy csatlakozz egy mozgalomhoz? Mitől fajul el egy mozgalom vagy tüntetés? És az ellene való fellépés? Hogyan oldjunk meg alapvető konfliktusokat, ha az emberi természet maga a konfliktus?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak, és foglalkoztatnak a mai napig. Ennek az érdeklődésnek köszönhetem, hogy behatóan megismerkedtem a 2014-es tajvani napraforgó-forradalommal és a 2014-es hongkongi Occupy vagy ’esernyő’-mozgalommal is, amelyek valószínűleg sose kerültek volna egyébként a figyelmem előterébe.

Ázsia egy egészen más világ. Vagy mégsem?

Mert lássuk be, Magyarországról nézve Hongkong és Tajvan is nagyon messze vannak. Miért lenne számomra a mindennapi megpróbáltatásaim során lényeges az ottaniak jogainak fokozatos eltiprása vagy a fiatalok jövőképének teljes hiánya, amíg Budapesten tarthatatlanul növekszik az albérletek ára, vagy a tudományos élet irányításába is befolyik már a politika? És még a kenyér is drágul? Tényleg, miért?

Mert bárhonnan jövünk, fontos megértenünk olyan mozgalmaknak a lelkét, amelyek teljesen (vagy szinte teljesen) vesztes helyzetből képesek pozitív példát mutatni emberi kitartásból és küzdeni tudásból. Mert a hongkongi (és anno a tajvani) tüntetők alapvető emberi jogokat és méltóságot követelnek maguknak.

E két fent említett megmozdulásban az is közös, hogy a korábban érdektelennek megbélyegzett ázsiai ifjúság egy olyan új nemzedéke lépett hirtelen előtérbe, akik rendíthetetlenül ki akarnak állni a korrupt és autoriter politikával szemben.

Még akkor is, ha minden ellenük szól, és szembe szélben, vaksötétben kell küzdeniük. Hiszen a döntések, amiket meghoznak felettük és helyettük, végső soron az ő jövőjüket befolyásolják. A tajvaniság és hongkongiság megőrzése lett a tét számukra egy olyan szuperhatalommal és az őket kiszolgáló politikusokkal szemben, amelynek érdeke az identitásuk leépítése politikai-gazdasági, és némiképp nacionalista céloknak alárendelve.

Tajvan valamennyivel egyébként ’szerencsésebb’ helyzetben van Hongkonghoz képest, hiszen nem tartozik de facto közigazgatásilag a Kínai Népköztársasághoz, és demokratikus rendszerben választhatja vezetőit. Ez annak ellenére így van, hogy Kína renegát tartományként továbbra is igényt tart a szigetre, és Tajvant egy-két kivétellel az ’egy Kína elv’ értelmében általánosan nem ismerik el a globális közösségben szuverén entitásként.

A tajpeji Törvényhozó Yuan elfoglalásának állapota 2014.04.09-én, Fotó: Jesse Steele, Wikipedia Commons

Tajvanon kilenc hónapot töltöttem egy ösztöndíj keretében, így közelről is megismerkedhettem a helyi fiatalok gondolkodásával. A 2014-es a Pekinggel kötendő kereskedelmi egyezmény ellen fellépő, főleg fiatalokból szerveződő napraforgó-forradalom itt kézzel fogható eredményeket hozott, még akkor is, ha a tajvani ismerőseim ezeket nem találják elégségesnek.

A tajpeji Törvényhozó Kamara 23 napos elfoglalásával sikerült elérni, hogy visszavonják a Kínával szorosabb köteléket jelentő egyezményt. Mára ebből a mozgalomból egy politikailag aktív réteg nőtte ki magát, akik például hozzájárultak a nukleáris politika zöldebbé tételéhez vagy az LMBTQ+ jogok terén elért eredményekhez is (Tajvan lett az első ázsiai ország, amely legalizálta az azonos neműek házasságát).

Hallod az emberek hangját?

A tajvani kérdés feszültsége a kezdetektől néha halkan, néha hangosan ketyegő bombaként van jelen a térségben. Hongkong azonban az ’egy ország, két rendszer’ elve szerint Kína tényleges része, és a britekkel kötött 1997-es egyezmény értelmében az ő bombájuk 2047-ben ténylegesen robbanni fog. A brit-kínai megállapodás értelmében ugyanis Kínának 50 évig tiszteletben kell tartania Hongkong adminisztratív és gazdasági rendszerét, de utána várhatóan megszűnnek ezek a kiváltságok, és Hongkong elveszti demokratikus jogosítványait.

Az Occupy vagy ’esernyős’-mozgalom is az előre megírt történelem sorsszerűsége ellen lépett fel, amikor korlátozó választási reformot hirdetett a Törvényhozó Testület 2014-ben. A főleg fiatalokból álló tüntetőgárda szeptembertől épület-és utcafoglalásokkal bénította meg a város csomópontjait.

És énekeltek is. Például a Nyomorultak forradalmi dalát, ami az alapvető jogokért való küzdelem témájában elég jól összecseng a hongkongi eseményekkel, íme a 2014-es hongkongi verzió:

Decemberben aztán az egy helyben ülő vagy álló, csapdába esett tüntetőket könnygázzal és erőszakkal feloszlatták, vezetőik rács mögé kerültek. A gyülekezés abbamaradt, a politikai retorika a tüntetők bűnösségét hirdette, és Hongkong lakosai ízelítőt nyertek a jövőből.

Ám ekkor a tüntetők megígérték, hogy még „vissza fognak térni”. És vissza is tértek.

Ők a jövőjükért tüntető hongkongiak, nem pusztító lázadók

A mostani tüntetéseket kiváltó okokról már korábban született cikk a Mércén, így erre nem is térek ki részletesen. A lényeg, hogy a törvényhozó testület egy olyan egyezmény javaslatát terjesztette elő, amely lehetővé tette volna a kiadatást Hongkong és Kína között. Ezzel pedig szinte egyenes út nyílt volna a politikai menekültek, aktivisták, vagy akár könyvárusok Kínába történő áthurcolása előtt. Ott pedig politikai fogolynak lenni nem egy leányálom, tisztességes eljárásról pedig szó sincs.

Ennek hatására fellobbant az öt évvel korábban kioltott tüntetések lángja. Újra felcsendülhetett a forradalmi dallam:

Mindig tartok attól, hogy külső megfigyelőként olyan narratívát költök az eseményekhez, ami csak belemagyarázás, hiszen én is csak a közvetítésekből tájékozódom. Így a hetekben több huszonéves helyi ismerősömmel is elbeszélgettem a kialakult helyzetről. Egyrészt, hogy megtudjam, nem estek-e a június óta egyre durvuló rendőri túlkapások vagy civilnek álcázott verőemberek áldozataivá; másrészt, hogy elmondják, mi a véleményük az események alakulásáról.

„Ugye, nem sérültél meg a tüntetésekben?”

„Nem, de két gyerekkori barátomat is véresre verték a rendőrök vagy a fehérpólósok. Szívszorító ezekről hallani.”

Mindenki fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy ez nem lázadás vagy ’anarchista’ pusztítás, hanem az alapvető jogokért és méltóságért való kiállás. Hiába próbálta tehát (valószínűleg pekingi befolyásra) a hongkongi vezetés huligánoknak beállítani a tüntetőket, ez csak olaj lett a tűzre.

Jennifer, aki a történésekről tudósító riporterek egyike, a Hong Kong Free Press színeiben rendszeresen jelen van a tüntetéseken. Ő mesélte el, hogy bár most is a fiatalok vannak többségben, a társadalom széles rétege vesz részt az eseményekben, például ügyvédek vagy nyugdíjasok is. A legtöbben békésen tüntetnek, néhány tüntető erőszakossága azonban a közvélemény egy részét is bármikor könnyen a tüntetők ellen fordíthatja. Ez a reptéri túlkapások kapcsán meg is történt.

Amikor a kínai beavatkozás lehetőségéről kérdeztem, Jennifer nem tartotta még valószínűnek. Hozzátette, hogy a nemzetközi média egyre dramatikusabb nyelvezete szerinte ártalmas, hiszen „ha már most is a Tienanmen téri mészárláshoz hasonlítják az eseményeket, mi lesz akkor, ha tényleg a legrosszabb bekövetkezik? Milyen nyelvet és narratívát fognak akkor használni?”

„Isten áldja Hongkongot. De nincs jövőm és helyem itt, és ezért megölöm magam”

Pedig már most is elég sok tragikus történet kering, például a lányról, akinek kilőtték a szemét a rendőrök gumilövedékekkel. Számomra talán mégis a legmegrázóbb volt hallani, hogy a mai napig minimum hat fiatal öngyilkossága kötődik a tüntetésekhez. Emily, az egyik hongkongi ismerősöm közeli kapcsolatban van egy W. nevű srác legjobb barátjával. Emily elmondása alapján W. családja annyira ellenezte a mozgalomban való részvételt, hogy egyszer csak nem engedték hazajönni a tüntetésekről, és teljesen megszakították vele a kapcsolatot. W. ezután nem sokkal leugrott egy magas épületről, mert nem látott járható jövőt maga előtt.

Ez sajnos nem egyedi eset. A fenti idézet egy másik öngyilkos fiatal levelének a lényege, melyet Marco barátom fordított le nekem. Marco története a hongkongi fiatalok jövőképének hiányára adott egyik lehetséges válasz. Sikerült felvennie a brit állampolgárságot, már Londonban dolgozik, és csak nyaranta tér vissza Hongkongba. Ilyenkor több hétig Kínában is tanít. 2014-ben és idén is sokszor szembesülnie kell azzal, hogy ott mennyire egyoldalúan mutatják be a hongkongi tüntetéseket. Sokszor előfordult, hogy az útjai során állásfoglalásra akarják kényszeríteni kínai kollégái.

Fotó: Tóth Gergely

Marco szeptemberben visszatér Londonba, hiszen ő se érzi úgy, hogy lenne jövője a városban a lakáshelyzet kilátástalansága és a karrierutak leszűkültsége miatt. De sokaknak nincs lehetőségük elmenni, és nekik a tragikus végen és beletörődésen kívül csak a küzdelem és a kiállás maradnak alternatívaként. Hiszen a szabadságuk és a jövőjük a tét.

„Be water, my friend”

Ez az idézet Bruce Lee-nek, Hongkong egyik leghíresebb fiának a harcfilozófiája. Ennek értelmében úgy küzdött, hogy az ellenfél saját erejét használta fel ellene, miközben minden szituációra a váratlan körülményekhez alkalmazkodva reagált.

A 2019. június 12-ei rendőri túlkapásokat követően ezzel a jelszóval folytatódtak a kiadatási egyezmény és rendőri brutalitásra való válaszként a tüntetések.

Emily összekötött két aktív tüntetővel, akik elmagyarázták az eddigi kitartás titkát. Egyrészt, nincsenek kiemelhető, elszámoltatható vezetők. A 2014-es tüntetések – eléggé szimbolikusan – idén szabaduló vezető egyéniségei, például Joshua Wong, is csak besegítenek, nem vállalnak központi szerepet.

Másrészt, levonva a 2014-es Occupy tanulságait, a tüntetők a városban szétszéledve, egyik helyről a másikra vonulnak véletlenszerű pontokon. A közösségi médián (elsősorban a Telegram nevű appon) terveznek, ahol demokratikusan, legtöbbször szavazással döntenek a legjobbnak ítélt taktikákról. Ezt a szervezési módszert pedig a kormány nem tudja hatásosan lekövetni vagy választ adni rá.

Ezzel a taktikával, mint a víz, ők is áramlanak, beáramlanak mindenhova a városban. Vízcseppenként összeállva válnak Hongkong harcos lelkévé.

Terry, egy másik ismerősöm, beszélt nekem Bruce Lee szimbolikus erejéről is. Az ő kung fu forradalma tette világszinten ismertté Hongkongot, így a „légy víz” mottóban felrejlik a Hongkonghoz tartozás elemi igénye is.

Mit hoz a jövő?

A kérdés, mint minden elhúzódó tüntetéssorozatnál, hogy meddig bírják fenntartani az érdeklődést. Jennifer szavaival élve, már szinte „begyakorolt koreográfiává” váltak a megmozdulások és a rá adott rendőri válaszok. Bár elérték, hogy a főminiszter Carrie Lam visszavonja a kiadatási egyezményt, mégis olyan kantoni szót használt erre, amely azt sugallja, hogy bármikor újra beterjesztheti.

A tüntetők azt akarják, hogy tényleg meghallják a hangjukat, és valódi gesztusokat tegyen a vezetés.

Fotó: Tóth Gergely

Itt tartunk most, a tizenharmadik héten. Megindító látni, ahogy a hongkongiak már hónapok óta küzdenek egy lehetetlennek tűnő csatában. Az igazukért, a jövőjükért, a méltóságukért. Azért, hogy megpróbáljanak újraírni egy helyettük megírt forgatókönyvet a saját életükről.

Címlapkép: Twitter
Olvass tovább!