Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mi a tétje a hongkongi tüntetéseknek?

Ez a cikk több mint 4 éves.

Marie Kwonnal még egyetemistaként találkoztam, azon barátaim közé tartozik, akiket nem lehet csak úgy elfelejteni. Okos, határozott, nagyon öntudatos fiatal nő volt, akivel online barátságunk egészen 2014-ig csöndes lájkolgatásból állt, akkor viszont elöntötték az internetet a sárga esernyős tüntetések fotói, melyeken Marie ugyanazzal az öntudatos büszkeséggel menetelt az élvonalban, mint amivel annak idején kávét rendelt Budapesten.

„Ha most hagyjuk Kínát beleszólni az életünkbe, nem lesz visszaút,”

– válaszolt az üzeneteimre.

„De ne aggódj, nem lesz baj. Csak megdobálnak könnygázzal.”

Marie tipikus alakja az öt évvel ezelőtti hatalmas megmozdulásnak. Ez volt az első alkalom, hogy Hongkong széles középosztálya saját közvetlen gazdasági érdekeit figyelmen kívül hagyva vonult utcára a kínai politikai befolyás ellen, és megmutatta, meddig hajlandó elmenni autonómiájának védelmében.

Az idei, immár három hete tartó tömeges megmozdulásoknak megint a hongkongiság a tétje. Hogy ez mit jelent, arról könyveket írtak már – a kantoni nyelvet, konyhát, néplelket, demokratikus értékrendet, egyéni szabadságot.

A hongkongiság védelmében tüntetnek most makacsul több mint kétmillióan, teljes tudatában annak, hogy mindennek csak szimbolikus értéke van, hisz a város következő harminc évének történelmét már évtizedekkel ezelőtt felvázolták.

Mégis, minden hetedik lakos az utcán van – nemcsak fiatalok és aktivisták, de idősek, jogászok és bankárok is. Hiába, hogy most robbant be csak igazán a ma épp 39 fokosnak érződő párás trópusi nyár, hiába, hogy Ázsiában a dühös tömegeknek nincs nagy renoméja, mégis, a diákok és nyugdíjasok még mindig együtt skandálják, hogy Democracy in Hong Kong, demokráciát Hongkongnak.

Hulla a bőröndben

A Budapest teljes lakosságának megfelelő tömeget megmozgató tiltakozás egy gyilkossági ügy kapcsán robbant ki. 

Történt ugyanis, hogy egy tizenkilenc éves hongkongi férfi, Csen Tong-kaj, és húszéves barátnője a közeli szigetországba, Tajvanba utaztak nyaralni – a nő viszont nem tért haza. Családja aggodalmára nyomozás indult, ekkor került elő a tajvani hotel biztonsági felvétele, amin Csen és barátnője megérkeznek a szállásra, de a férfi aztán egyedül, egy nehéz bőröndöt vonszolva távozik. Nem sokkal később Csen beismerte bűnösségét.

Hiába azonban a vallomás, elítélni nem tudták. Ahhoz, hogy egy külföldön elkövetett gyilkosságot a hongkongi jogrend alapján tárgyaljanak, kiadatási egyezményre lett volna szükség. Ilyen egyezmény a két ország között viszont nem volt, így Hongkong kormánya dolgozni kezdett egy törvénytervezeten– és itt pattant el a húr a lakosságnál.

Tüntető menet vonul Hongkongban a Harcourt Roadon 2019 június 12-én / Fotó: Citobun, Wikipédia

Hongkong ugyanis Kína része, de mégsem. Tajvan szintén Kína része, de mégsem. Hogy még bonyolultabb legyen, Hongkong és Tajvan nem ugyanúgy egyszerre részei és nem részei Kínának, ugyanis míg Hongkongot különleges, autonóm részeként tartja számon a népköztársaság, Tajvan függetlenségét még papíron sem ismeri el. 

Ennek eredményeképpen a három szereplő jogszabályai egymás között ellentmondásosak, és az „egy ország, két rendszer” elv mentén mindenki a saját területén gyakorolhatja őket, azon kívül viszont nem, hogy ne sértsék egymás koncepcióját arról, meddig is tart az országuk. 

A baj ott kezdődne el, ha Hongkong és Tajvan között kiadatási megállapodás születne: az ugyanis automatikusan vonatkozna a népköztársaságra is. 

A hongkongiak számára viszont kevés rémisztőbb gondolat van, mint hogy ki kelljen adniuk a Kína szemében törvénysértő polgáraikat.

A tervezet jogi veszélyeiről sokat mond, hogy mielőtt tömegek ömlöttek volna az utcára, először háromezer jogász néma menete tiltakozott ellene.

Kínában Kína

A két ország államszervezete és jogi rendszere történelmi okokból kifolyólag is különbözik. A ma Hongkongként ismert várost a Brit Birodalom az ópiumháborúk után nyerte el Kínától. Ekkor Hongkong még egy lakatlan, kopár félsziget volt, ahol egy évszázad alatt a britek felépítették legkeletibb végvárukat, egy valódi metropoliszt, ami összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt a szomszédos városoknál. A 99 év lejárta után aztán aztán Nagy Britannia ceremoniálisan visszaadta a várost Kínának, ahol „SAR”, azaz különleges adminisztrációs terület formájában, kivételes szabályok mentén működhetett tovább. 

A népköztársaság persze nem nagylelkűségből részesíti Hongkongot máig különleges bánásmódban.

Az 1997-es átadást rögzítő, 1982-es tárgyalások során  Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Teng Hsziao-ping, Kína nyitási politikájáról híres vezetője megállapodtak egy 50 éves, átmeneti fázis fenntartásában. Erre az időszakra Kína garantálta, hogy sértetlenek maradnak a helyiek alapvető emberi jogai, amiket egyébként saját állampolgárainak nem biztosít. Ilyen például a gondolati- és szólásszabadság, vagy a gyülekezéshez való jog. 

Jelenleg Hongkong városának saját határa, rendőrsége, jogrendszere van, amire a Kommunista Pártnak csak közvetetten van befolyása. Egészen 2047-ig, mikor Hongkong államszervezetileg is a Kínai Népköztársaság részévé válik majd – de hogy ez miként fog lezajlani, arról csak találgatni lehet.

Az átmenet persze Kínának is hasznos volt – nem akarták, hogy a város pezsgő nemzetközi kereskedelme egyik napról a másikra gyökeresen felforduljon, hiszen Hongkong GDP-je az átadás pillanatában Kína teljes GDP-jének 20 százalékával volt egyenlő. 

Az átadás óta eltelt két évtizedben viszont a keleti kínai városok meggazdagodásával Hongkong sokat vesztett gazdasági súlyából, és így egyre kevesebb biztosíték van a helyiek jogainak tiszteletben tartására is.

Digitális diktatúra

Az sem nyugtatja meg a hongkongi lakosságot, hogy a szóban forgó emberi jogok a népi Kínában időközben még inkább háttérbe szorultak. A Tienanmen téri események után (amiket egyébként a magyar közmédia előszeretettel keretez Soros György aktivistáinak műveként, és megemlékezik a tüntetők áldozataira is) a reform és nyitás jegyében valamelyest enyhült az egyéni szabadság korlátozása Kínában. 

Ez a folyamat a digitális biztonságtechnika fejlődésével mégis visszafordulni látszik. Egyre intrúzívabban figyelik meg a lakosságot, soha nem látott technológiai és emberi erőfeszítéseket téve többek közt a szólásszabadság és a vallásgyakorlás korlátozására. 

Persze a nyugati demokráciáktól sem idegen az emberi méltóság figyelmen kívül hagyása és privát szféra átlépése a lakosság megfigyelése érdekében. Magyarországon is fejlesztenek arcfelismerő rendszereket, és világszerte tárolják immár a DNS adatainkat is közbiztonsági okokra hivatkozva, szükség esetén az állam számára is hozzáférhető adatbázisokban. 

Mégsem összehasonlítható a helyzet a Kína-szerte mikroszintig hatoló megfigyeléstől – egy Pekingben élő újságíró több mint háromszáz kamerát számolt össze csak az otthona és munkahelye között, riportjaira pedig rendszeresen a titkosrendőrség csoportjai kísérik, akik minden riportalanyának adatait rögzítik. A széles körű és mélyre hatoló megfigyelés során szerzett adatokat aztán a belső rend fenntartásának érdekében saját belátásuk szerint, nem transzparensen használják fel. Az egy-két példa, amiről tudunk, hajmeresztő:

az ujgur muszlim kisebbség tagjait például már azért is börtön-szerű átnevelő iskolákba küldhetik, ha szóba hozzák egymás közt a Koránt.

Az elkövetkezendő évtizedekben a megfigyelés mértéke feltételezhetően csak nőni fog. Bár vannak optimista jóslatok is, miszerint Kínának előbb-utóbb nyitnia kell majd az emberi jogok felé, jelenleg a (talán a Black Mirrorból ismerős) szociális kreditrendszer kiépítése inkább a teljes, digitálisan támogatott kontroll felé mutat. 

Ez a hurok szorul évről-évre a generációk óta demokratikus államszervezetben nevelkedett hongkongiak nyakán.

Hongkongiaskodásaitokért

Az 50 éves összeszokási időszak tehát egy ketyegő bomba, amiben Kína időnként szorosabbra húzza a köteléket saját maga és Hongkong között – a köteléket néha egészen szó szerint kell érteni, tavaly fejezték be például a világ leghosszabb, 55 kilométer hosszú tengeri hídját, ami köldökzsinórként köti Hongkongot Makaóhoz és a szárazföldi Kínához.

Az autonómiapárti hongkongiaknak tehát bőven van alkalma tiltakozni. A nemzetközi tőkén meghízott hongkongi gazdaság és erős nemzeti identitás minden összeolvasztási kísérlet után tovább radikálizálódik.

Hiába játsszák le a kínai himnuszt az esti hírek előtt, a hongkongiak továbbra is kantoniul beszélnek. Kulturális vonásaikat tekintve bizonyos tekintetben annyira különböznek szárazföldi szomszédaiktól, mint amennyire tőlünk, magyaroktól. Ezek a különbségek pedig 2047 közeledtével egyre nagyobb szimbolikus jelentőséggel bírnak.

Kultúrák összehasonlítása Geert Hofstede 6 dimenziója alapján

Főleg annak a fiatal generációnak elképzelhetetlen kínaiként gondolni saját magára, akik közé Marie is tartozik. Ezek a diákok voltak a öt évvel ezelőtti tüntetés motorja, az idei tiltakozásnak pedig már tapasztaltabban, szervezettebben mentek neki. Marie szerint idén a vezetői modelljük és a tömeg egységessége is egészen más, mint öt évvel ezelőtt. 

Az önjelölt aktivisták titkosított online kommunikációval tartják egymás közt a kapcsolatot, és összehangoltan cselekszenek, például visszadobálják és vízzel hatástalanítják a rendőrség füstgránátjait.

Hogy ezért a kiállásért számíthatnak-e retorzióra, az egyelőre nem tiszta. A rendőrség füstgránáttal, paprikasprével oszlatja a tömeget, mindeközben a hongkongiak saját kormányukban sem bízhatnak igazán – vezetőjüket, Carrie Lamet a népköztársaság nevezte ki, és feléjük tartozik elszámolással is. Parlamentjüknek is csak egy részéről szavazhatnak, a székek nagy részét különböző kereskedelmi ágak képviselői foglalják el, amiknek nem érdeke ujjat húzni Kínával. 

Marie-vel utoljára 2015 nyarán találkoztam személyesen, mikor egy éjszakát a családjánál töltöttem. Reggel én a reptérre, ő a bíróságra ment a tüntetés szervezéséért felelni. Megkönnyebbülésére csak közmunkára ítélték.

Hogy most mire számíthat, maga sem tudja, de azért vett egy rugalmas repjegyet Dél-Koreába, biztos, ami biztos, ugyanis hiába van a lakosság jelentős része az utcán, a hongkongi kormány dühödt, pusztító tömegről, mobról beszél.

Mindeközben a tüntetéseknek már nem egy fiatal halottja van. Június 15-én egy 35 éves férfi zuhant le, valószínűleg véletlenül. A Leung névre keresztelt halott tiszteletére a tüntetők közös megemlékezést tartottak és virágokat hordanak a helyszínre.

Szombat délután még valaki lezuhant – ezúttal nem véletlenül. Egy Lu nevű, 21 éves fiatal zene szakos egyetemista nő hosszú üzenetet hagyott, mielőtt 24 emelet magasból leugrott volna:

„Bár már hosszú ideje ellenállunk, nem hagyhatjuk, hogy feledésbe merüljenek az elveink, továbbra is ki kell tartanunk… Követeljük a kiadatási törvény teljes visszavonását, és hogy ne zavargásként bélyegezzenek meg minket. Követeljük, hogy engedjék el a fogva tartott tüntetőket és diákokat. Követeljük, hogy Carrie Lam mondjon le, és a rendőrség részesüljön büntetésben.”

Emberölés helyett pénzmosás

És hogy meddig lesz az utcán a lakosság? Nyilván nem örökké – három hét után lassan elülni látszik a kiadatási szerződés elleni tiltakozás, és egy általánosabb, emberi jogi tüntetés veszi át a helyét. 

A lakosoknak rövid távon egy a fontos: valamilyen ígéretet akarnak hallani arra nézve, hogy a kiadatási egyezményt többé nem veszi napirendre a kormány.

Mindeközben az egész ügyet kirobbantó Csent hétfőn 29 hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték – nem emberölésért, hanem pénzmosásért, ugyanis beismerte, hogy a gyilkosság után barátnője pénzéhez is hozzányúlt.

Ahhoz, hogy a gyilkosságért is elítéljék, a kiadatási szerződésnek jövő év augusztusáig érvénybe kellene lépnie, Csen viszont akár már októbertől szabadlábon védekezhet. A hongkongi kormány emiatt sürgető helyzetről beszél, minél hamarabb megkötnék a kiadatási egyezményt, hiába az átfogó lakossági tiltakozás.

Carrie Lam kormányzó ugyan beszélt a törvénytervezet hosszútávú elnapolásáról, ígéretet azonban nem tett rá, hogy végleg lekerülne a napirendről. Amíg erre várnak, addig a hongkongiak nem fognak megnyugodni, hiszen meglehet, hogy pont ők lesznek a következők, akik pletykakiadványok forgalmazása miatt egyik napról a másikra tűnnek el a saját üzletükből. 

A brit Guardian (balra) és a német Süddeutsche Zeitung (jobbra) politikai napilapok hongkongi tüntetők mellett kiálló, közös oldala az oszakai G20 találkozó napján

Nincs más választásuk, mint hogy tovább tiltakozzanak – most épp az egyezmény ellen, holnap talán más ügyben. Ahogy minden hongkongi gyakran emlegeti: a legfontosabb nekik az, hogy ne adják könnyen magukat. Még ha 2047 minden nappal elkerülhetetlenül közeledik is.

Címlapkép: citobun/ Wikipédia