Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit mondana Bibó az úzvölgyi konfliktusról?

Az Úz völgyében kialakult helyzet joggal tölt el aggodalommal minden jó érzésű magyart. A közösségi médián egyes baloldali és liberális kommentelők részéről tapasztalható közöny, rosszindulat és érzéketlenség számomra teljesen elfogadhatatlan ebben a kérdésben. És nem csak azért, mert a saját nagyapám is székely volt, akit a román hadsereg űzött el az otthonából. Egy katonai temető önkényes megbolygatása, a sírhelyek feldúlása nem csak a nemzeti érzéseket, de a kisebbségek jogait és a háborús emlékműveket védő nemzetközi egyezményeket is súlyosan sérti. Ebben az esetben egyértelműen azok a magyarok voltak erkölcsi fölényben a nemzetközi, de még a demokratikus román közvélemény szemében is, akik a saját testükkel, élőláncban próbálták megvédeni őseik sírjait a felizgatott, leitatott soviniszta csőcseléktől. A román állam súlyos mulasztásos jogsértést követett el azzal, hogy engedte, hogy a tömeg betörje a székely kaput és behatoljon a temetőbe.

Úzvölgye, 2019. június 6. Román résztvevõk, miután áttörték a csendõrsorfalat az úzvölgyi katonatemetõ bejáratánál, ahol ortodox szertartás keretében felszentelték törvénysértõen létesített román emlékmûvet és parcellát 2019. június 6-án. MTI/Veres Nándor

Ez az erkölcsi fölény azonban gyorsan semmivé válhat, ha a magyar állam és közvélemény a román sovinizmusra hasonlóan arrogáns és agresszív sovinizmussal felel. Nem segíti elő a helyzet békés kezelését és a kölcsönös megértést, ha a magyar kormány által támogatott Mi Hazánk nevű házináci szervezet román nemzeti szimbólumokat kezd el égetni a román nagykövetség előtt. Nem segít a „bocskorosozás”, a „szőröstalpúzás”, a románoknak a magyar kultúrfölény elavult álláspontjából való lenézése és megvetése. Nem segít, ha a magyar kormány képviselői a Nagy Magyarország felbomlását sirató, az utódállamokat démonizáló revizionista propagandaanyagokat terjesztenek az Interneten.

Sőt, mondjuk ki nyíltan: mindez nemhogy nem segít, de egyenesen árt a határokon kívül élő magyar kisebbségeknek!

Minden olyan politika árt a nemzeti kisebbségeknek, ami erőből és gyűlöletből akarja megoldani ezt a kérdést.

Akár tetszik, akár nem, a nagyromán nacionalizmus ugyanis a saját pályáján, a saját terepén, a saját határai között, a saját hatóságainak támogatásával simán leveri a magyart.

Mint manapság oly sok témában, itt is sokat segítene az, ha a róla elnevezett kollégium egykori tagjai Bibó Istvánhoz fordulnának vissza útmutatásért. Bibót nem lehet a nemzeti kérdés iránti érzéketlenséggel vádolni. Nála jobban kevesen viselték a szívükön a magyar sorkérdéseket. A második világháború után, a békeszerződések előestéjén talán mindenki másnál könyörtelenebbül számolt le a magyar néplélek veszélyes illúzióival és téveszméivel. És ebben az vezérelte, hogy a lehető legjobb esélyt biztosítsa a határokon kívül rekedő magyar kisebbségek túléléséhez.

Bibó rámutatott arra, hogy az 1920-as békediktátummal nem az volt a fő probléma, hogy nemzetiségi alapon megbontotta a történelmi Magyarország területi egységét. A „békecsinálók” alapvető bűne az volt, hogy nem vitték végig következetesen a nemzetiségi önrendelkezés elvét, és a Kárpát-medencében élő népeket egy nagyhatalmi játszma sakkbábúivá tették. A szlovákoknak, a románoknak, a szlovéneknek stb. ugyanúgy joguk volt saját nemzetállamot alkotni, mint a magyaroknak. A határokat meg lehetett volna húzni jóval igazságosabban, a kisebbségek jogait lehetett volna jóval erőteljesebb eszközökkel garantálni.

Amit a Horthy-korszak revizionizmusának kritikájáról írt, az sajnos ma is nagyon aktuális.

„A magyarok húsz esztendőn keresztül etnikai sérelmeket és etnikai aspirációkat hangoztattak, minthogy valóban itt volt az a pont, ami a trianoni békeszerződést érthetetlenné és önmagával ellentmondóvá tette. Ugyanakkor azonban mégsem rajzolódott ki egy lehetséges és reális Magyarországnak a képe, hanem az aktuális és végsőleg el nem fogadható Magyarország maradt továbbra is szembeállítva az egykori, a nagy, a dicsőséges, a történelmi Magyarországgal, melynek vágyképét húsz éven keresztül tovább melengették. Adott pillanatban azután a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhette azt mondani, hogy a magyarok kevesebbel megelégszenek, mint a történeti Magyarország.”

Ma is ott tartunk, hogy a társadalom két részre oszlik. Az egyik csoport még mindig a „mindent vissza” revizionizmus pártján áll, az autójára Nagy-Magyarország matricát ragaszt és szentül hisz abban, hogy a magyar népnek Istenadta történelmi joga fűződik a Kárpát-medence kizárólagos birtoklásához. A másik oldalon pedig sajnos a leginkább azokat találjuk, akik tagadják a trianoni trauma jelentőségét és annak felemlegetésében kizárólag vérgőzös rasszizmust és nacionalizmust látnak. Sajnos nagyon kevesen vagyunk azok, akik Bibóhoz hasonlóan anélkül érzik át a trianoni seb fájdalmát, hogy közben visszasírnák Nagy-Magyarországot. Akik úgy állnak ki a határokon túli magyar kisebbségek jogaiért, hogy közben nem esnek a sovinizmus hibájába és nem adják fel az egyenrangú és egyenjogú dunai népek megegyezésének és együttműködésének kossuthi álmát.

Nekünk, magyar dunai patriótáknak meg kell találnunk az utat, a hangot azokhoz, akik a román közéletben képviselik ugyanezt. És itt most nem csak, sőt, nem is főleg csak az Erdélyben élő magyarokra gondolok. Nekünk, Magyarországon élő magyaroknak is kötelességünk hidakat építeni a környező népek felé. Szélesebb hazánk, az Európai Unió a maga nemzetközi együttműködési projektjeivel nekem személyesen például rengeteg alkalmat adott arra, hogy hasonlóan gondolkodó román civilekkel megismerkedjek és barátságot köthessek. A civil társadalomnak óriási szerepe és felelőssége van abban, hogy ne engedje a különféle soviniszta politikai erők túszává tenni a közéletet.

Az úzvölgyi igazságtalanság radikális tiltakozást kíván – de az igazi radikalizmus mindig az, amikor a saját kollektív és egyéni lelkiismeretünket vizsgáljuk meg, mielőtt megnyilatkozunk és cselekszünk. Ha el akarjuk kerülni, hogy ezt a jelenlegi ügyet a mindkét oldali soviniszták egy véres etnikai konfliktussá gerjesszék, akkor a józan magyarok és józan románok együttműködésére lesz szükség. Olyan kezdeményezésekre, mint az a közös tüntetés, amit a kolozsvári románok és magyarok szerveztek az etnikai gyűlölködés ellen.

Az írás a Pendulum blogon jelent bejegyzés szerkesztett változata.

Címlapkép: MTI/Veres Nándor
Olvass tovább!