A társadalmi konszenzus szerint a szülésben csak annyi a lényeg, hogy a gyerek egészséges legyen, és életben maradjon az anyja is. Az anyaságról, az anyává válás átmeneti rítusáról, a szülésről egy ideje nem szokás beszélni. A következőkben arról lesz szó, hogy mik azok a meghatározó társadalmi struktúrák és folyamatok, amelyek kialakították ezt a gyakorlatot.

Azt ugyan mind tudni véljük, hogy a szülés elviselhetetlen fájdalmakkal és rengeteg kockázattal jár, amit csak egy tapasztalt orvos tud kivédeni. Emiatt sokan bátornak mondják (és felelőtlennek gondolják) azokat a nőket, akik otthon szülnek a biztonságos kórház helyett. Arról azonban már alig esik szó a hétköznapokban, hogy pontosan mi is történik a nőkkel szülés közben, hogy egyáltalán miért jelent meg néhány évtizede újra, társadalmi kórjelző tünetként az otthonszülés, vagy miért fizet a nők többsége hálapénzt az intézményi szülészeti ellátásban.

Nem véletlen, hogy nem szokás tüzetesebben vizsgálni ezeket a kérdéseket. A nők elleni mindennapos, rendszerszintű erőszak egyik megvalósulási formájáról sem kívánatos túl sok szót ejteni a patriarchátusban, ahogy a szülészeti ellátásról sem.

A szülészeti ellátásról pedig nem lehet teljes képet alkotni az erőszak tárgyalása nélkül, az ellátórendszer átalakulása óta.

A szülészeti erőszak definíciója Garai Mixi szerint „minden olyan beavatkozás és bánásmód, mely a szülő nő beleegyezése (gyakran tudta) nélkül, illetve akarata ellenére történik vele vagy újszülöttjével, a szülészeti ellátás bármely szakaszában, ide értve a várandósgondozást, a szülés folyamatát és a gyermekágyas időszakot is”. Erre példa a hétköznapokban a megalázó, a nőket kiskorúsító beszédmód, vagy az, hogy senkinek nem jut eszébe becsukni a szülőszoba ajtaját, amellyel szemben egy széttárt, kikötözött lábú nő fekszik.

A szülészeti erőszak azt jelenti, amikor engedély és bemutatkozás nélkül nyúlkálnak ismeretlenek szülő nők hüvelyébe, sokszor azért, hogy tájékoztatás nélkül megrepesszék a magzatburkot vagy fájdalmat okozva kézzel tágítsák a méhszájat.

Ide tartozik az is, amikor annak ellenére, hogy az anya nem akarja, és a baba szívhangjával is minden rendben, császárra visznek valakit, mert a fogadott orvos, aki egyébként több mint 100 ezer forintra számíthat, unja a 12 órája tartó vajúdást. Az is példaként hozható , amikor roma nőket sterilizálnak a tudtuk nélkül császármetszés után.

Konkrét példákat, történeteket nem fogok bemutatni az érveim alátámasztására. Ezt a feladatot tökéletesen ellátja a Másállapotot mozgalom Facebook-oldala. Abba sem mennék bele ebben az írásban, hogy az egyes, rutinszerűen alkalmazott orvosi beavatkozások létjogosultságát, alkalmazásának helyes módját firtassam.

Aki ilyesmire kíváncsi, annak például a bizonyítékokon alapuló orvoslás nemzetközi referenciapontja, a Cochrane adatbázis témába vágó összefoglalóit ajánlanám. A következőkben inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy hogyan vált a nők elleni erőszak terepévé  a szülészeti ellátás az átalakulása során, és milyen, a társadalmi berendezkedésünkből adódó jelenségek, problémák tartják fenn ezt a helyzetet a mai napig.

Mivel a jelenlegi kapitalista patriarchális társadalmi berendezkedés a nők kizsákmányolására, alacsonyabb rendűségének fenntartására, testi önrendelkezésének korlátozására épült, a szülészeti erőszak nem vizsgálható csupán az egyének szintjén.

Az egészségügyi dolgozók és a szülő nő közötti interakciók csak a jéghegy csúcsát jelentik. A patriarchátus és a kapitalizmus szabályainak megfelelően a szülészeti erőszak – a nők elleni strukturális erőszak többi megnyilvánulásához hasonlóan – a hagyományos nemi szerepekre épít.

A férfi-nő hierarchiára épülő normalizációs eljárásokon megy át, míg szinte természetessé nem válik. Ezt a tendenciát ellensúlyozandó van néhány független bába, aki saját magát kizsákmányolva, erős társadalmi-politikai ellenszélben csak azért is választási lehetőséget biztosít a nőknek, és az utóbbi években megjelentek a szüléssel foglalkozó női érdekérvényesítő csoportok is.

Ilyen például a szülészeti erőszak túlélőinek hangot adó Másállapotot a szülészetben! mozgalom vagy a segélyvonalat is működtető Emma Egyesület, amelyek nőjogi szempontok szerint dolgoznak az ellátórendszer megváltoztatásán. Ez a problémakör egyre nagyobb teret kap a feminista és emberi jogi diskurzusokban, de még mindig marginális, annak ellenére is, hogy a szülés−születés az az életesemény, ami mindenkit érint.

Pedig ahhoz, hogy strukturális változást érjünk el a szülészeti ellátásban, tömegeknek kellene követelnie a méltóságteljes bánásmódot a szülőszobákon. Ide a tévhitek eloszlatásán, az információ terjesztésén keresztül vezet az út.

A szülés kérdéseit övező tabu megjelenése a centrumországokban ahhoz a múlt századi változáshoz köthető, amely során a szülő nők mellett a bábákat felváltották az orvosok, az otthont pedig az egészségügyi intézmények: a szülés családi eseményből orvosi eseménnyé vált.

Ez az átalakulás a nemek közötti egyenlőtlenségek fennmaradását biztosító mechanizmusok térnyerését jelentette egy olyan területen, amely korábban kizárólag a nők fennhatósága alá tartozott. Az intézménybe vonulás eltávolította a szülő nőt a közösségéből, megszakítva a nők közötti informális tudásátadás kontinuitását. Emiatt az anyák haláltól való félelmét fokozatosan felváltotta az ismeretlentől való félelem.

A tapasztalaton alapuló női tudás, a nők közötti szolidaritás és együttműködés kiszorításával egy olyan működési rend vált általánossá, amelyben a szülő nő az egészségügyi személyzet, legfőképp a szülészorvos alávetettje.

A szülészet intézményesítése és az orvosi hatalom térnyerése egybeesett a személyes higiénia és a táplálkozás fejlődésével, ez a lakosság jobb általános egészségi állapotát hozta magával. Mindez az antibiotikumok felfedezésével kiegészítve az anyai és csecsemőhalandóság visszaszorulását eredményezte.

Többek között ez az időbeli párhuzam vezetett ahhoz, hogy ma főként az orvosi beavatkozások elérhetőségének tulajdonítjuk a biztonságot. Pedig a magyar kontextust vizsgálva akár kételkedhetnénk is ebben az összefüggésben, hiszen az ezredforduló óta az anyai halálozás növekszik, miközben a születések száma csökken.

A szülészet központosítását is egy általános demográfiai jelenség hívta elő: az első demográfiai átmenet eredményeképp, a XX. század fordulójára a centrum országaiban, így Magyarországon is csökkent a halandóság és a termékenység szintje. A születések egyre alacsonyabb száma miatt a mindenkori hatalom érdekévé vált foglalkozni a csecsemőhalandósággal, ezért elindult a terhesség és a szülés folyamatainak központosított ellenőrzése és felügyelete.

Az állami szerepvállalás igen lassan vált normává Magyarországon. A század elején még a szülések 95%-a otthon zajlott, bábák kíséretében, és az ‘50-es évek elején is csak a szülések 42%-a történt szülőotthonban vagy kórházban.

A bábák fontos szereplői ennek a történetnek. Hagyományosan a munkájuk nem csak a szülések kísérésére korlátozódott, gyakorlatilag a születéstől a halálig gondoskodtak közösségük tagjairól. Átfogó, tapasztalaton alapuló ismeretekkel rendelkeztek az emberi test működéséről, képzettségük változó mértékű volt.

Annak ellenére, hogy az 1800-as évektől kezdve előírták, hogy hivatalos képzés elvégzéséhez kötik a működésüket, még a XIX. század végén is született olyan rendelet, amely a képesítés nélküli bábák munkavégzésének megszüntetését célozta. A jogi szabályozás azonban nem tudott érvénybe lépni, és nem is tettek nagy erőfeszítéseket ez ügyben. A hivatalos tanulmányokat soha nem végző parasztbábák nélkül nem jutott volna tapasztalt segítő minden szülő nő mellé a nagyvárosokon kívül.

A bábaképzés feltételei persze nem kedveztek a paraszti származású nők részvételének az oktatásban. A képzéshez követelmény volt a folyékony írás-olvasás, a lakóhely szerint eleve eltéréseket mutató analfabetizmus pedig még 1910-ben is 10%-kal magasabb volt a nők körében, mint a férfiaknál. A képzettséggel kapcsolatban fontos megjegyezni azt is, hogy a XIX. század végéig a nők nem szerezhettek egyetemi diplomát. Így általában nem volt lehetséges a nők szempontjainak, tapasztalatainak megjelenése a felsőoktatásban, így az orvostudomány és a szülészeti oktatás területén sem.

A nők tudásának háttérbe szorítása régi hagyomány a patriarchátusban, konkrétan a bábák ismeretei már a középkorban problémát jelentettek a katolikus egyház által megtestesített, hatalmi pozíciókat birtokló férfiaknak. Barbara Ehrenreich például a Witches, midwives and nurses (Boszorkányok, bábák és nővérek) című könyvében a boszorkányüldözés okai között említi, hogy a nők által képviselt empírián alapuló ismeretek fenyegetést jelentettek az egyház vallási dogmákon alapuló, férfiak által gyakorolt orvoslásának. Ez az ellentét visszaköszön a modern szülészet-nőgyógyászat kialakulásában is. Lényegében úgy szerveződött meg a tudományág, hogy azoknak, akik évezredek óta gyakorolták senki nem biztosított benne helyet, sem az ő ismereteiknek.

Visszakanyarodva a bábák XX. századi helyzetéhez, elmondható, hogy a nők szülőotthonokba, kórházakba terelése a bábai függetlenség végét jelentette. Míg azelőtt csak a patológiás esetekhez hívtak orvost otthonra, az intézményes keretek között a problémamentes szüléseknél is csak szülészeti asszisztensként dolgozhattak.

A szülés körüli elsődleges szakszemélyzet bábáról orvosra cserélődése – melynek hátterében a női tudások, kompetenciák alárendelődése rejlik –, az egyik első lépés volt a szülészeti erőszak elterjedésében.

A Magyarországon jellemző orvosi szerepvállalás majd’ minden szülésben egy technokratának vagy medikálisnak nevezett szemlélet uralkodását jelenti. Ebben a perspektívában minden terhes nő egy időzített bomba, aminek a hatástalanítása orvosi feladat.

(A medikalizált szülészeti ellátást kritikusan szemlélve inkább fordítva értelmezhető ez a hasonlat – minden élettani szülésnél időzített bombának tekinthető a patológiás működésekre kihegyezett szülészorvos jelenléte.) A medikalizált gondolkodási sémákban nincs tere a normális szülés variációinak. Ha egy szülés nem az előre meghatározott időkeretek és ütem szerint zajlik, minden rendelkezésre álló eszközt bevetve az előírásoknak megfelelő útra kell terelni, akár a szülő nő hozzájárulása nélkül.

Az az eljárásrend, amiben a nők kívánságai, igényei alárendelődnek a jól látható és számszerűsíthető adatoknak és az orvosi kényelemnek, a szülészeti erőszaknak készíti elő a terepet. Ez az eljárásrend a nem létező, szájhagyomány útján terjedő protokollra való hivatkozás, a fenyegetőzés és a rutinszerű beavatkozások terepe.

Ide tartozik például az egészségügyi indok nélküli, állandó szívhang-monitorozás, amely ágyhoz köti a vajúdó nőt annak ellenére, hogy ez a legtöbb nőnek fájdalmas testhelyzetet jelent és lassítja a vajúdás folyamatát. Azonban így nem szükséges a szakszemélyzet folyamatos jelenléte a szülőszobán. Vagy például a szabad testhelyzetválasztás korlátozása a kitolás idején. Egy háton fekvő, leszíjazott lábú nő testéhez kényelmesebben odafér az orvos, mint egy álló testhelyzetűhöz és így könnyebb akár a nő beleegyezése nélkül gátmetszést is végezni.

Az egyéni felelősség kérdését árnyalja, hogy mind az orvosokat, mind a nőket a fenti helyzetekre készíti elő a szocializációjuk, emellett az egészségügy működése is a nők elleni erőszak mechanizmusainak kedvez.

A fennálló hierarchiák egyik kiindulási pontja lehet, hogy a test-lélek szétválasztás Descartes óta a természettudományoknak, így az orvoslásnak is meghatározó alapgondolata. Azok pedig, akik ebben a sémában gondolkodnak, alkalmatlanok a szülés komplexitásának megértésére és az élettani működések támogatására, hiszen a szülés esetében egy pszichológiai, lelki tényezők által erősen befolyásolt folyamatról van szó.

Az orvosokat ezen túl már az egyetemen az eltérések, rendellenességek felismerésére és kivédésére tanítják, ezért a test élettani működéseiben is a veszélyforrásokat keresik Emiatt a szülés esetében gyakran ők maguk idézik elő ezeket a helyzeteket. Jól példázza ezt a fajta patológiás logikát Robbie Davis-Floyd amerikai antropológus szülészorvosokkal készített interjúkra épülő munkája. Davis-Floyd megfigyelései szerint a hallgatók, rezidensek elképzeléseit egy-egy érzelmileg megterhelő, veszélyes helyzetbe torkolló szülés sokkal mélyebben formálja, mint az összes többi normális lefolyású szülés, amit végignéznek vagy levezetnek.

Az ilyen események után a hallgatók ahelyett, hogy megkérdőjeleznék a minden szülésnél rituálisan elvégzett beavatkozások szükségességét, inkább egyre intenzívebben végzik őket a megelőzés reményében. A rutinszerű szülészeti gyakorlatokról szóló orvosi kommunikációban központi szerepe van a műhibaperektől való félelemnek, miközben Magyarországon évente kevesebb, mint 200 per zajlik az összes orvosi szakterületre vetítve, és 90 000 körüli a születések száma.

Ez a kommunikációs eszköz csupán a paternalisztikus orvos-nő kapcsolat tünete. Ebben a gondolkodási sémában elképzelhetetlen, hogy egy szülő nő a megfelelő információk birtokában képes legyen felelős döntést hozni saját magáról vagy magzatáról, újszülöttjéről. Az orvos-szülő nő viszonya  hierarchikus kapcsolat, amelyben nincs tere annak, hogy egyenrangú felekként kommunikáljanak egymással.

Magyarországon nincs hagyománya annak sem, hogy a szülő nők visszajelzést adjanak orvosuknak. Emellett a szülészek hatalmi helyzetét tovább erősíti a nőkkel szemben, hogy a legtöbbjük a mai napig férfi. A nyelvhasználatban is megjelenik a hatalmi különbség: az orvos megenged valamit, a szülő nő a beavatkozások tárgya. és nem a szülés aktív alanya.

A nők szüléssel kapcsolatos érdekérvényesítését ezen az eleve igen nehéz terepen az előírt nemi szerepeknek való megfelelés kényszere és a nőiséggel kapcsolatos sztereotípiák is nehezítik. Például az, hogy a női testre a patriarchátusban szexuális tárgyként vagy élő inkubátorként, mint felhasználható közjószágra tekintenek. De az is megnyilvánul a szülőszobákban, hogy a nők fájdalmát nem veszi komolyan a patriarchális társadalom. Rengeteg nő számol be arról, hogy azt mondták nekik vajúdás közben, hogy ne hisztizzenek, mert nem fájhat annyira.

Továbbá a nőktől elvárt tulajdonságok, viselkedések – mint például a simulékonyság, az irányíthatóság, a visszafogottság – is hozzájárulnak a szülészeti erőszak fennmaradásához. A patriarchátusban eleve kevesek engedhetik meg maguknak, hogy megszabaduljanak, ellene menjenek ezeknek a mintáknak; pláne azzal a tekintéllyel szemben, amit az egészségügyi személyzet képvisel.

A női szocializáció mellett az anyák felé támasztott elvárások – hogy önzetlen módon feláldozzák magukat a gyerekeikért, háttérbe szorítsák saját testi-lelki igényeiket, személyiségük feloldódjon a jó anya megtestesítésében – is mind támogatják azt a folyamatot, amelynek eredményeképp a szülés tabuvá vált, és a rossz élményekkel, traumákkal járó szülések létezése elhallgatásra kerül.

Az anyákról alkotott kép mögött rejlő gondolat, hogy ami jó a gyereknek, nem lehet jó az anyának is, és viszont, átjárja a szülészeti ellátást is. Gyakran a születendő vagy az újszülött gyerek életével fenyegetőzve vesznek rá nőket kórházi tartózkodásra vagy olyan beavatkozásokra, amelyeket az anyák valójában nem akarnak.

A tájékoztatáson alapuló beleegyezés a női visszajelzések szerint egyébként sem valósul meg túl gyakran a szülőszobákon, pedig a tiszteletteljes kommunikáció, az információk megosztása, az engedélykérés a beavatkozások előtt alapjaiban változtathatja meg a nők szülésélményét. A vajúdás közben a nők orra alá tolt beleegyező nyilatkozatokat nem számítom ide, a beleegyezést nem az ellenállás hiánya jelenti. Ténylegesen beleegyezni valamibe csak akkor lehet, ha nemet mondani is ugyanolyan könnyű lenne, mint igent. Ez a feltétel pedig igen ritkán teljesül, inkább a szülő nők, anyák különböző retorziókkal való fenyegetéséről lehet olvasni, hallani.

A teljes képhez látni kell azt is, hogy a férfi−nő, orvos−beteg viszonyok hatalmi dinamikái az egészségügyi rendszer kínálta keretek közé helyezve ellehetetlenítik a nőközpontú, emberséges szülészeti ellátást.

Az egészségügyi dolgozók a munkakörülmények és a nevetségesen alacsony fizetések miatt egyre többen hagyják ott a magyar kórházakat. A munkaerőhiány pedig megnehezíti a szülő nők egyéni igényeinek észlelését, kielégítését és az orvosok szülésznők, nővérek túlterheltségéhez, kimerüléséhez vezet.

Nincs rendszeres, szervezett szupervízióra, esetmegbeszélésre lehetőség, így nincs semmi, ami a kiégés útjába állna, pedig ez a szülésznőknek különösen fontos lenne a szülőszobán szerzett másodlagos traumák feldolgozásában. Az alacsony fizetések mellett pedig nincs korlátja a hálapénzrendszernek, az államnak nem áll érdekében növelni a saját költségeit, amikor a dolgozók fizetését a családok feketén kiegészítik a jobb színvonalú ellátás reményében.

Mindez a szülészet területén különösen nagy károkat okoz, behozza például az osztályhelyzet változóját az ellátásba. Aki ki tudja fizetni a fogadott orvos vagy szülésznő gyakran előre meghatározott tarifáját, az megkülönböztetett bánásmódban részesül. Például lehetőséget kap a császár után a hüvelyi szülésre, használhatja az elméletileg mindenkinek nyitott „alternatív” szülőszobát, vagy maga mellett tarthatja (az eleve fizetős) alapítványi szobában a kisbabáját akkor is, ha egyébként a gyermekágyas osztályon nincs rooming-in rendszer.

A megkülönböztetett bánásmód egyébként egy tavaly publikált kutatás szerint nem feltétlenül jelent magasabb színvonalú ellátást. A fogadott orvossal rendelkező, hálapénzt fizető nők szülését gyakrabban indították meg, gyakrabban végeztek rajtuk császármetszést, gátmetszést is, és többször részesültek epidurális érzéstelenítésben is, mint a fogadott orvos nélkül szülők.

Mindemellett a hálapénz-rendszer befolyásolja a leendő egészségügyi szakembereinek a képzését is. Amiatt, hogy a már állományba vett dolgozók ne essenek el a hálapénztől, a hallgatók nem „kapnak” betegeket, nem jutnak szülésekhez, hogy megszerezzék a későbbi önálló munkavégzéshez szükséges tapasztalatot.

Ezen kívül az ellátás általános gyakorlatát meghatározza az is, hogy a finanszírozás tágabb rendszere szintén a patologizálásnak kedvez. Az elvégzett beavatkozások, kórházban töltött napok után számolt kvóták szerint számolják a kórházaknak járó összegeket. (Mindeközben a ténylegesen nőközpontú és tudományos bizonyítékokon alapuló ellátást biztosító bábai várandósgondozást és intézményen kívüli szülést nem fedezi a társadalombiztosítás. Mintha a traumák nélküli szülés csak a felső tízezernek járhatna az állam szerint.)

A fentiekben felvázolt tényezők a várandós és szülő nők reprodukciós jogaihoz kapcsolódó kérdéseknek csak egy kicsi területét fedik le.

Bízom benne, hogy a politikai-társadalmi háttér felől közelítve azok is figyelemre méltónak találják a szülészeti erőszak problémáját, akik még nem érintettek benne, és így egyre több nő és újszülött tapasztalhatja majd meg a mindannyiunkat megillető emberséges, nőközpontú és korszerű tudományos kutatások eredményein nyugvó ellátást.