„A történelem legszebb forradalma”
A párizsi kommünről

„Aux centres nous alimenterons la plus cynique prostitution. Nous massacrerons les révoltes logiques”.

(A központokban a legcinikusabb prostitúciót fogjuk táplálni. Lemészároljuk a logikus lázadásokat – Kardos László ford.)

– Arthur Rimbaud, „az első költője a még el sem jött civilizációnak” (René Char)

 Aligha van olyan esemény, amely a párizsi kommünnél inkább a széles értelemben vett „baloldali tábor” teljes konszenzusának tárgya lenne, melyet könnyesebb szemmel ünnepelnénk: „Vive la Commune!” – ezzel azért többé-kevésbé mindenki egyetért. Ez persze azért is van így, mert talán ez az a fontos történelmi esemény, amelyről a legkevesebbet tudunk. Hiszen, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, meg kell állapítanunk, hogy a Kommün története még hívei, rajongói, tisztelői számára is legtöbbször elég homályos: ember legyen a talpán, aki a számtalan vitás kérdés között biztosan el tud igazodni.

Figyelmet érdemel az is, hogy a Kommün esetében gyakran a reprezentációk felülírják a valóságot, még a híres Marx-mondat – „a Kommün legnagyobb tette saját gyakorlati létezése volt” – is alighanem valami ilyesmit akar mondani.

Mindenesetre már a korban is mindenki tisztában volt vele, hogy valami egészen elképesztő dolog történt: a nép került uralomra.

A Kommünnek nem sikerült legyőzni az uralkodó osztályokat, de lerombolt valamit, ami talán még fontosabb volt: azt a tudatot, hogy a munkások és más népi rétegek a történelmi uralkodó osztályoknak (ideértve immár a burzsoáziát is) szükségszerűen alá vannak vetve.

A korban mindenki tudta, miről volt szó igazából: a nép ragadta magához a hatalmat.

Ez volt megbocsáthatatlan.

Ahogy a Kommün egy korabeli egy ostorozója írja: „A Kommün nem a despotizmusnak, vagy az arisztokráciának üzent hadat, hanem a civilizációnak, a társadalomnak és a hazának.”

A Kommün valamiféle civilizációs harcként való felfogása okozza, hogy bár a Kommün kétségtelenül igen bátor felkelés volt, de a gyakorlati intézkedései aligha lehettek okai annak a végtelen gyűlöletnek, amelyet ellenségei szemében kiváltott.

Mindkét oldal tisztában volt vele, hogy nem ez számít.

Ebben a valódi kulturális forradalomban – kulturális, a szó legkiterjedtebb értelmében, azaz az „egész civilizációt érintő” (melyhez csak egy hasonlítható, illetve később persze 1917, a „L’An II”, azaz 1793-94, a társadalom „nemesmentesítése”), ahol például a Monsieur/Madame megszólítás sértésszámba ment, ahol a „burzsoá” ruházat viselése gyakran nem volt veszélytelen, melyet az összes nagy „polgári” író rettegő megvetése kísért (Flaubert, George Sand, Anatole France, még Zola is, egyedül a jó Victor Hugo volt kivétel, aki ugyan nem sokat értett a Kommün forradalmából, de ő mindig a nép mellé állt), egy pillanatra megingott a társadalmi hierarchia rendszere.

Ezt ellenségei sosem bocsátották meg a Kommünnek[1].

Sok korlát ledőlt ebben a kulturális forradalomban, többek között megremegett egy pillanatra a patriarchátus rendszere is: a nők részvétele ebben a forradalomban a Kommün mítoszának egyik legfontosabb része. Bizonyos szempontból ezért nem bír elsőrangú fontossággal, hogy megtörtént-e a Kommün alatt a női jogok formális kiterjesztése (nem történt meg, a nők nem rendelkeztek szavazati joggal, még érdekesebb hogy mi az oka annak, hogy ez fel sem merült – l. erről hosszabb tanulmányunkat), hanem az, hogy a nemek közti egyenlőség egy radikális társadalmi regenerációs kísérlettel állt összefüggésben.

A Kommün minden elégtelensége ellenére egyet biztosan megtett: elismerte hogy mindkét nem megteheti a maga hozzájárulását egy új világért, a társadalom egy új formájáért. Először járt kéz a kézben a női emancipáció és a társadalmi forradalom.

A nők részvétele azt is jelentette, hogy megkérdőjeleződött a társadalmi felépítmény egyik legfontosabb eleme, és másrészről: éppen a társadalom megremegése tette lehetővé a nők részvételét.

Marx szép szavai a Kommün megmaradó emlékezetéről valóban kitűnő jóslatnak bizonyultak: a Kommün nem felejtődött el. A Kommün története azonban annál inkább. A Kommün elsősorban a mártírjainak ünnepe lett, magának az eseménynek a társadalmi-politikai jellege és mondanivalója háttérbe szorult: erre utal az is, hogy a Kommünön kívül kevés olyan forradalomról tudunk, melynek nem a kitörését, hanem a bukását „ünnepeljük”. A „történelem legszebb forradalma” egy történész szavaival élve a „világforradalom Golgotájának” szerepét játszotta el, az elképesztően kegyetlen és véres eltiprása igazi „osztálybűnténynek” bizonyult. Ma sincs annál hatékonyabb propagandája a felkelésnek, mint a látvány, amikor „demokraták” tömegével lőnek le embereket az utcákon.  A legendák szerint Lenin mondta a nehéz napokban a frontra induló vöröskatonáknak: „nézzétek a párizsi kommünárok sorsát, ez vár rátok is, ha elbukunk!”

A Kommün emlékezetéből lassan legenda lett. Később a legendából: mítosz.

A Kommün esetében a későbbi korszakok szótára és problémái (munkásosztály, párt, szakszervezet, proletárdiktatúra, kollektivizálás…) oly erővel telepedtek rá a kommünárok históriájára, hogy valóban teljesen kiforgatták annak valódi jelentéséből. Hiszen a korban a munkásosztály legfeljebb valamiféle kezdeti állapotában létezett, szervezett pártok, modern szakszervezetek nem voltak (legfeljebb munkásegyesülésekről beszélhetünk, a szakszervezeti mozgalom prehistóriájáról), a Kommün nem volt proletárdiktatúra (Engels ha jóakaratúlag is, de súlyosan tévedett), a kollektivizálás alig-alig merült fel, a kor szocialista varázsszava inkább a kooperáció volt, azaz a munkások egyesülése és így tovább.

„A Kommün szellemileg feltétlenül az Internacionálé gyermeke volt” – írja Engels, ez olyan mérsékelten állja meg a helyét, hogy tulajdonképpen még az ellentéte sem igaz. A Kommün nagyon kis mértékben volt az Internacionálé szellemi terméke, benne a francia sans-culotte forradalmi és (kisebb mértékben) a francia szocialista hagyományok összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszottak, mint az Internacionálé „szellemisége” (amely maga is igen összetett volt a korban). Amikor a felkelés végül forradalomba fordult át (valójában talán még a főszereplői számára is váratlanul) a kommünárok az alig nyolcvan esztendővel azelőtti Forradalom elvéhez, gyakorlatához, szimbólumaihoz, terminológiájához fordultak ösztönszerűen: Közjóléti Bizottság, maximumtörvények, terror, harcos dekrisztianizáció, maga a Kommün (az 1792-es sans-culotte „felkelő kommün” újjáélesztése)…

A „marxista” hagyományra Lenin teszi fel a koronát, aki a Kommün bukása fő okának a kispolgári ideológián túl egy egységes forradalmi munkáspárt hiányát tételezi – a Kommün idején valamiféle egységes munkásosztályról és annak egységes forradalmi ideológiájáról és pártjáról beszélni kiáltó anakronizmus. Valószínű ez volt az a jelenség, melyet a bolsevikok sosem értettek meg:

a kezdetben a városi jogokért, a haza és a köztársaság védelmében megindult lázadás azért vált szocialistává (persze annak XIX. századi értelmében), mert demokratikus volt. Igen: a Kommün nem a bolsevik párt volt, hanem gyakran hezitáló, kaotikus, bizonyára sokszor nem a legjobban döntő forradalom, amelyet azonban maga a népi mozgalom vitt előre.

A Kommün egy újfajta állam- és bürokrácia-modellt is jelentett, de még csak nem is ez a legfontosabb: a kötött mandátum, a képviselők visszahívása, a hivatalnokok megválasztása fontos elv volt, de egyetlen képviselőt sem hívtak vissza a Kommün alatt és alig van példa arra, hogy valóban választották volna a bürokrácia tagjait. A párizsi forradalom legfontosabb politikai tere nem a vezető testülete, vagy a kormányzata volt, hanem a Kommün nagy újdonsága, a helyi demokrácia és társadalmiasság kitüntetett formái, a klubok és a Nemzetőrség helyi, a katonai funkciókon jóval túllépő szervezetei.

A Kommün a klubok, a Nemzetőrség helyi szervei terméke volt, a párizsi nép közvetlen demokráciájáé – nem az Internacionáléé, nem a neojabokinusoké, nem blanquistáké vagy a „proudhonistáké”. A Kommün számára olyanok voltak a klubok, mint 1917 számára a szovjetek – a forradalom alapintézményeit tisztelhetjük bennük. Kitüntetett figyelmet érdemel, hogy a klubok nem munkahelyi szerveződések voltak, mint a munkástanácsok, hanem földrajzi alapon szerveződtek: közelebb álltak ebben is a Nagy Forradalom sans culotte szekcióihoz, vagy az 1848-as klubokhoz, mint 1917 szovjeteihez.

A Kommün alatt nem volt sem Robespierre, sem Bonaparte, sem Lenin – csak maga a nép. Az istenadta párizsi nép, amelyik ha magához ragadta a kezdeményezést, az bizony nem sok jót ígért ellenségeinek.

És igen: a Kommün nagyon specifikus dolog volt, egy városban ment végbe – sőt, ami több ennél: csak egy városban mehetett végbe.

Párizsban.

Párizs, amely 1789 és 1871 között nem volt más, mint egy szabad ég alatti, többé-kevésbé állandó, hatalmas méretű alkotmányozó nemzetgyűlés, forradalmait, a híres párizsi forradalmi napokat számos alkalommal siker koronázta (1789-ben, 1792-ben, 1830-ban és 1848 februárjában), Párizs népe királyokat űzött el, rendszereket hozott létre és buktatott meg. A párizsi népnek generációkon átívelő tapasztalata volt a forradalom, úgy járt be királyi palotákba és parlamentekbe, mintha csak otthon lenne[2], a lehető legtermészetesebb módon buktatott meg kormányokat, hogy újakat hozzon létre helyettük. Generációkon át összegződtek a párizsi népben eszmék, tapasztalatok, sérelmek, remények, a közösségiség és a politikai cselekvés formái. Az 1789-től induló forradalmak persze távolról sem pozitív tapasztalatot jelentettek csupán, szép számmal volt példa (gyakran igen véres) represszióra, kudarcra, csalódásra, vereségre – de bárhogy is végződött mindez, a népben mélyen meggyökereződött a tudat, hogy a forradalom lehetséges.

Ezeknek a népi felkeléseknek a sorozata létrehozott egy nyelvet, eszméket, politikai cselekvési módokat, szimbólumokat, melyek révén a forradalmi akarat kifejezésre tudott jutni. Egyetlen politikai rendszer sem kérkedhetett azzal a párizsi nép szeme előtt, hogy önmagától (valamiféle rendeltetésétől fogva) legitim lenne, vagy éppen örök.

Párizs nem csak azzal volt tisztában, hogy a forradalom lehetséges, hanem azt is jól tudta, hogyan kell forradalmat csinálni.

Milyen volt hát ez a híres-neves párizsi nép a Kommün korában? A „tipikus” kommünár valahol félúton állhatott az artisan (a kézműves) és a modern proletár között, azonban mindenképpen még közelebb a múlthoz, mint a jövőhöz. Mindenütt inkább az artisanat, sans-culotte tradíció az erősebb: életmódban, mentalitásban, politikai-ideológiai meggyőződésben, szociológiai jellemzőkben, társadalmi tudatban, és igen: a felkelés formájában és tartalmában is (figyelmet érdemel, hogy a kommünárok szinte sosem definiálták forradalmukat „osztályharcként”, inkább a „nép” állt szemben az „élősködőkkel”). Aligha kétséges, hogy a kommünár inkább a népet jelentette, mint a proletárt – az hogy a kommünár a saját munkájából élő ember volt, nem sok újdonságot jelentett 1830-hoz, 1848-hoz, de még 1792-höz képest sem.

A kommünár nem lett volna több, mint egy elkésett sans-culotte? Természetesen nem csak erről volt szó a párizsi nép 1871-es társadalmi forradalmában:

a Kommün szocialista forradalom is volt. Félénk, habozó és főleg: mélyen XIX. századi. Programja a munka megszervezésének szocializmusa volt – a munkások önigazgatása révén.

A korban az osztályellentétek jóval kevésbé voltak élesek (pontosabban: jóval tradicionálisabbak voltak) mint a XIX. század végén, a modern munkásosztály megszületésekor. A Kommün hívei nem csak kizárólag a munkaerejükkel rendelkező munkások voltak, hanem kistulajdonosok is – a magántulajdon elleni támadás semmiféle értelemben sem szerepelt a Kommün programjában, inkább összeegyeztetni kívánta két támogató csoportjának (a munkások és a kistulajdonosok) érdekeit, mindenfajta doktrinális szigor nélkül.

Maguk az osztályok, mint kategóriák is meglehetősen rugalmasak voltak a korban: hol még három osztályról volt szó (nemesek, burzsoák és a nép), hol egyszerűen gazdagokról és szegényekről, hol dolgozó osztályokról és parazitákról, hol munkásosztályról és burzsoáziáról. Anakronizmus lenne hát a Kommün esetében a modern osztályharc kategóriáit alkalmazni, de ez nem jelenti azt, hogy ne létezett volna a szereplők tudatában antagonizmus a műhelyekben is, kevésbé a főnök és a munkás (ezek a kategóriák nem csak igen átjárhatóak voltak akár egy ember életében is, hanem gyakran magát a munkavégzést illetően sem sok különbség volt köztük), inkább a kizsákmányoló („aki nem dolgozik”) és a termelő között.

A munkás tisztában volt azzal, hogy a termelés és az eladás között történik valami, ami révén megfosztatik a munkája gyömölcsének egy részétől: és azt követelte, hogy ez mielőbb megváltozzon. Mi az ehhez vezető eszköz? A korban a válasz egyöntetű: a munka kooperatív megszervezése a munkások egyesülése (association) révén.

A Kommün nyilvánvalóan nem volt „szocialista állam” (sem „szocialista nem-állam”), de az azért egyértelmű volt mindenki számára a korban, hogy a Kommün a munkások oldalán állt minden ügyben. A Kommün szocialista jellegű intézkedései, vagy az egyszerűen a munkások érdekeiben történt fellépése, meglehetősen hezitálónak, szerény mértékűnek és gyakran elkésettnek bizonyult. A Kommün a párizsi nép államaként összehasonlíthatatlanul jobban muzsikált mint valamiféle szocialista proletárállamként, a proletárdiktatúrák előfutáraként.

Marx kategóriái egyszerűen nem érvényesek még a Kommün idején – ahogy mondani szokás: a Tőke sok tekintetben megelőzte korát.  Az anakronizmusokat kerülve tehát, a Kommün sok tekintetben szocialista volt, de annak XIX. századi értelmében, azaz nem „kérhetők számon” rajta későbbi, már a munkásmozgalom érett korából származó szocializmus-koncepciók. A modern szakszervezet, a modern munkás tömegpárt (a szociáldemokrácia), később a bolsevik pártok – jóval inkább tekinthetők a Kommün antitéziseinek (vagy finomabban: a Kommün bukásából leszűrt tapasztalatok szervezeti-ideológiai formába öntésének), mint valamiféle örököseinek, bárhogy is hangozzanak az „eget ostromló” párizsi nép hősiességéről zengett himnuszok.

Marx közismert műve sokat tett a Kommün történetének félreértéséért. A szinte az eseményekkel egy időben írt munka nem csak tévedéseket és félinformációkat is tartalmaz (ez természetesen a korabeli körülmények között érhető: Marx nem hogy nem volt befolyással a Kommün eseményeire, szemmel látható, hogy sok dologról nem is tudott), hanem sajnos klasszikussá is vált – noha szerzője pár évvel később pontosan az ellenkezőjét állította a Kommünről, alighanem sokkal őszintébben. A „végre megtalált politikai formából” 1881-re „csupán egy város rendkívüli feltételek közti felkelése [lett], ahol „a Kommün többsége egyáltalán nem volt szocialista és nem is lehetett az” [3]. A későbbi marxizmus inkább ezen utóbbi véleményéhez tartotta magát.

„Arra van szükség, hogy egy szerszámforgató ember képes legyen megírni egy könyvet is. Megírni, szenvedéllyel és tehetséggel. Azt kívánjuk, hogy egy iparos képes legyen otthagyni napi munkáját, hogy örömét lelje a művészetekben, az irodalomban, a tudományokban, anélkül, hogy felhagyna termelő tevékenységével”

– írta Eugène Pottier, az Internacionálé szerzője, maga is autodidakta munkás. A célkeresztben a társadalmi munkamegosztás rendszere állt, az elválasztás burzsoá és proletár, munkás és értelmiségi, szellemi munka és fizikai munka, kormányzók és kormányzottak között. És éppen ennek révén lehetett hadat üzenni az állam elkülönült hatalmának, amely maga is a társadalmi munkamegosztás rendszerén nyugszik.

De a Kommün mindet elsöprő forradalma mégiscsak leginkább a hatalmi viszonyok és státuszok teljes felforgatásában állt (ebben az értelemben a Kommün valóban összekötő láncszem 1793 és 1917 között) – a polgártársak gyakran nem haboztak érzékeltetni a Monsieurs-kel, hogy az eddigi szabályok nincsenek többé érvényben, hogy az urak és a szolgák, élősködők és munkások, parancsolók és engedelmeskedők, nemesek és nemtelenek, gazdagok és szegények közti örök háborúban megfordult a helyzet: most az utóbbiak vannak a hatalmon. Egyeseknek ez a csőcselék uralma volt, másoknak azokban végtelenül felszabadító, felemelő, lelkesítő érzés és mindennapi tapasztalat. Higgyünk a kortársaknak, akik különböző oldalról, a borzadály vagy a lelkesültség nézőpontjából, de ugyanazt gondolták a Kommünről: erre a 72 napra a „Föld fordult ki sarkából.”

Túl a heroizmuson, a lírai mártíromságon, az emlékezésen, végül is a Kommün feltette a demokrácia legalapvetőbb kérdését: a népszuverenitás és a hatalom gyakorlásának problémáját – a „képviselet válságának” korában vakok lennénk, ha éppen a párizsi kommün példáját hagynánk figyelmen kívül. Másrészről, ami korábban többnyire zavaró momentumnak számított, azaz hogy a felkelés mégiscsak egy város kommunalista-autonomista lázadása volt („Párizs, szabad város” – ahogy a korban deklarálták), mára éppen hogy különös aktualitást ad neki.

A „városi felkelések” témája újra aktuális lett, hiszen vannak városi felkelések. Tömegek teszik igen explicitté, hogy városaink „áldozatul estek”. Árucikkekké váltak, melyek egyetlen céljává az érték termelése vált: remek befektetések, a tőkevonzó képességük kitűnő – csak éppen nem lehet bennünk élni.

Dzsentrifikáció, megtisztított kerületek, élhetetlen külvárosok, szegregáció, a turizmus és a hivalkodó fogyasztás szolgálatába állított belvárosok: városaink felzabálják önmagunkat, a szemünk láttára esnek darabokra.

Alighanem a kommünár nőknek és férfiaknak a többsége a jó öreg sans-culotte örökség és a XIX. századi szocializmus nyelvezete, szimbolikája, ideológiája révén új világról álmodott: a demokratikus, szociális, libertárius, részvételi köztársaságról. Autonómia, politikai részvétel, kormányzók és kormányozottak lehetőség szerinti megfeleltetése, hogy „a kunyhók kicsit magasabbak, a kastélyok pedig kicsit alacsonyabbak legyenek”. A XIX. századi kommünár kevésbé a múlt embere, mint a ma már csak a megemlékezésekben élő munkásmozgalmi proletár – közelebb áll hozzánk, mert a Kommün a nép forradalma volt, nem a proletariátusé.

Nem véletlen, hogy az 2016-os forró párizsi tavaszon az „ultrabaloldali” lázadók a „La République” terén mire cserélték le az utcatáblákat: „Place de la Commune de Paris”.

Aligha kétséges: a Kommün előtt még szép napok állnak.

A Kommün társadalmi háborúja (noha a felszíni körülmények sokat változtak) még ma is tart. A munkában, hogy „a Kommün tudattalan tendenciáit tudatossá tegyük” (Engels) még nem mondatott ki az utolsó szó.

A Kommün minden, amit „a parlamenten kívüli baloldal” legalábbis pedzeget: nézzétek, a dolgok megváltoztathatóak, valami más is lehetséges. A Kommün az is persze, hogy mindenkinek lehet mondanivalója arról, hogy milyen is legyen a közös életünk. Hogy nincsenek „egyszerű emberek”. Hogy ma megint mindenki sans-culotte, hogy persze nem egy „Kommün” kell, hanem száz, ezer. A Kommün persze egyúttal a város visszahódítása, a fogyasztás és a kereskedelem forgatagából valódi lakóhelyünkké tétele, az életünk mindennapjainak gyökeresen más formában való berendezése, a Kommün egy felszabadító nagy vigasság, a Kommün mulatság és forradalom egyszerre (mint minden igazi forradalom), a Kommün nők és férfiak felkelése az elviselhetetlennel szemben, akik a saját kezükbe vették a sorsukat, maguk uraivá váltak a kifejezés legigazibb értelmében.

Programnak ez talán legyen egyelőre elég.

[1] – Nyilvánvaló párhuzamot lehet húzni a párizsi kommün  és a magyar Tanácsköztársaság („a kommün”, ahogy a korban aligha véletlenül nevezték) között. Utóbbinak sem a társadalmi intézkedései, vagy akár a vörös terror voltak a legnagyobb bűnei, hanem a társadalmi hierarchiák megsemmisítése; a tény, hogy 133 napra a „történelmi uralkodó osztályok” elvesztették a hatalmukat. Innen a „patkánylázadás”;  külföldiek fájó hiányban (a párizsi kommün ellen az egyik fő vádpont a külföldiek, főleg az Internacionálé tagjainak nagy szerepe volt) a nem is olyan látens antiszemitizmus; a hazaárulás emlegetése (miközben az ellenfeleik jöttek vissza idegen szuronyokon); a háborús vereségért, az ország megcsonkításáért a társadalmi forradalom felelőssé tétele; a forradalmárok metafizikai gonosszal való azonosítása; a felkelők alacsonyabb rendűségének (melynek oka természetesen társadalmi osztályuk) hangsúlyozása; mindezekkel a megtorlás vadállati kegyetlenségének igazolása és így tovább.

[2] – A nagy Gustave Courbet (a Kommün tagja) nyitotta meg ezekkel a szavakkal a Tuileriák palotáját a Kommün alatt a párizsi nép előtt: „Nép! Az arany, mely díszíti ezeket a falakat, a te véred… Jó ideje te táplálod munkáddal, te itatod véreddel a monarchiát, ezt a telhetetlen szörnyet. Ma a forradalom szabaddá tett, átveszed az uralmat a tulajdonod felett, itt te vagy otthon. De maradj méltó mindehhez, mert erős vagy, és vigyázz magadra, hogy az önkényurak soha ne térjenek vissza.”

[3]https://www.marxists.org/francais/marx/works/00/commune/kmfecom12.htm

Címlapkép: Wikimedia Commons
Olvass tovább!