Egy kutatás szerint a berlini fal 1989-es leomlása óta több mint 1000 kilométernyi fal került újra felhúzásra Európában. Ennek nagy része a menekültválság idején és arra adott válaszként lett megépítve, a berlini fal egykori hosszát többszörösen túlszárnyalva. A pénteki Ripost hajléktalan társainkról írt megalázó hangnemben, „Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? Nekik mindent szabad?” címmel. Ebben a keretezésben több elemzendő összetevő is van, mint ami talán elsőre feltűnik, és amelyek rávilágítanak arra, hogy a másságképzés tárgyai nem elválaszthatók egymástól, az államhoz és a politikai közösséghez való kapcsolódás szempontjából.
Mindkét téma lényegében a külső és belső határok formálásáról szól és azoknak egyfajta ok-okozati viszonyáról, mintha a külső határok felállítása előbb-utóbb magával vonzaná a belső ellenségképzéseket is. Amikor az egyik nem-kormányzati cikk úgy fogalmaz, hogy „Már magyar emberek ellen uszít nyíltan a Fidesz bulvárlapja”, azzal előfeltételezi azt,
hogy a propagandisztikus másságképzés egyfajta külső-belső kettősség mentén mozog, ahol kvázi a külső ellenségek felállítása után következő belső ellenségek elleni uszítás felé halad a kirekesztés logikája és a mozgás, céllövés iránya.
Ez lehet egy triviálisnak tűnő elképzelés, de ebben a cikkben azt szeretném felvetni, hogy ez az ok-okozati viszony egyáltalán nem magától értetődő, és felülvizsgálata egyúttal a kirekesztő rezsimekkel szembeni átfogó fellépési lehetőségek és terek fölszabadításához is elengedhetetlen.
„Nekik mindent szabad?”
Hogyan szolgál a gyűlöletkeltés állandó jelentésadási tevékenysége korunk politikai törésvonalainak formálásához? Ann Stoler Étienne Balibar „belső határokként” („frontière intérieure”) fordítható koncepcionális és fogalmi munkájával, és azon keresztül dolgozva világít rá arra, hogy napjaink kirekesztő politikai figurái „olyan faji megkülönböztetéseken és etnicizált félelmeken keresztül operálnak, amelyekre figyelmesebbnek kell lennünk. Ezek a mélyen megosztó megkülönböztetések keresztül hasítanak társadalmi, politikai és affektív környezeteinken.”
Mindez Stoler szerint nem egyszerűen „kitörésszerű” mozgásban nyilvánul meg mondjuk egy-egy politikus beszéde révén, hanem ezek a „politikai szereplők olyan mélyre ható tektonikus eltolódásokat regisztrálnak, amelyek nem láthatók meg egykönnyen azokkal a fogalmi eszközökkel, amelyek eddig kéznél voltak… Az uralkodó politikai kategóriák és fogalmak mostanra már nem feltétlenül megfelelőek vagy működőképesek.”
Vannak ugyanakkor olyan elméleti kategórák, amelyekkel Stoler szerint „többet dolgozhatnánk, amiket újra- és átgondolhatnánk, és átdolgozhatnánk annak érdekében, hogy nyomon tudjuk követni azokat az állításokat (és a pánikokat), amelyek figyelmen kívül hagyják és megerősítik a meglévő amplifikált egyenlőtlenségeket.” Ahogy Stoler írja, a „belső határok” koncepciója Johan Gottlieb Fichte 19. századi munkájára vezethető vissza, amelyet nagyjából harminc évvel ezelőtt Étienne Balibar dolgozott újra.
Véleményem szerint az ok, amiért hasznosnak bizonyulhat ez a fogalmi munka a hazai relációk értelmezéséhez az, hogy remek elemzési alapot adhat arra, hogy átgondoljuk, mik azok az implicit, elmosódottnak tűnő és ki nem mondott megkülönbözetések, amelyek a mai napig áthatják társadalmi és politikai viszonyainkat. Ezeknek a viszonyoknak és viszonyulásoknak a lokalizált értelmezése és részleges sajátosságaik ugyanakkor globális keretekbe való ágyazottságuk okán hasonló elemzési kategóriák mentén értelmezhetők és értelmezendők.
Például a globális kapitalizmus jelenlegi stádiuma, az egykori gyarmati kormányzások faji alapú, etnicizált formáinak jelenkori megléte, a centrum-periféria – fél-periféria egymáshoz való viszonya, a szegénység különböző formáinak büntetése, vagy éppen a jog megnyomorító hatásai. Ezekbe a kimondatlan és/vagy meghaladottnak gondolt/hazudott évszázados törésvonalakba a jelenkori kirekesztő rezsimek a mai napig sikerrel fektetnek bele és használják érdekeiknek megfelelően.
A 444.hu idézi a Ripost cikk kapcsán Magyari Péter 2016-ban, a kvótanépszavazásra készült állami kampány nyomán írt szövegét arról, hogy „tudatosan korbácsolja a magyar állam ezekben a hónapokban az indulatokat egy vallás követői ellen, máshol született emberek ellen. Ez nagyon komoly károkat okoz. Sokkal egyszerűbb lesz ezután olyanok ellen is hergelni, akik tényleg itt élnek közöttünk.”
Kicsit több, mint két évvel ezelőtt a kendőzetlenül menekültellenes kvótanépszavazás kapcsán jött ez a gondolat elő. De mit is jelent az, hogy valakik „tényleg itt élnek közöttünk?” Közöttünk élnek vagy velünk együtt? Milyen életet tudnak egyáltalán élni a jelenlegi politika keretei között a folyamatos ellenőrzöttséggel és stigmatizáltsággal? Kik tartoznak a politikai közösségbe, és kik, milyen viszonyok határozzák meg ezeket a korlátokat, határokat? Milyen pszichés és érzelmi viszonyulásokat generál a kormányzati politika, és hogyan mobilizálnak politikailag az undor és veszélyesség kategóriái mentén?
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
A Ripost cikk szerzője úgy keretezi a „veszélyes individuumokként” a hajléktalan embereket, hogy bár azok eltűntek a belvárosi aluljárókból, következésképp a NER-polgári látótérből, de más közterületeken, továbbra is ott megtalálhatók, ahol „(…)döbbenetes állapotokat találtunk: koszos matracok, holmik és rengeteg szemét volt a II. János pápa téren és a Városligetben is.” Ugyanaz a nyelvhasználat, mint amit a menekültekről szóló kormányzati híradásokban megfigyelhettünk. Dehumanizálás, „elállatiasítás”, objektivizálás, teljes morális és affektív undor és elhatárolódás, ugyanakkor a teljeskörű kontrollálás vágya.
Miért kell a baloldalnak megalkuvásmentesen és rendszerkritikusan kiállnia a „belső” és „külső” határrezsimek ellen? Kétségtelenül fontos megemlíteni, hogy a menekültkérdés nacionalista politikai tőkeként vagy éppen a humanitarianizmus önorientált progresszióként való beállítása hasonló abszolút különbséget teremt a kirekesztés tárgya és a politikai közösség tagjai között.
Tehát nem azért kell kiállni a menekültek vagy a hajléktalanok elleni gyűlöletkeltés ellen, mert attól jobb ember lesz valaki, és nyugodtan alszik el majd esténként, és mert azzal eredendően ellentmond a kormányzati politikának. Azért kell átfogóan kritizálni ezt a kirekesztő politikát, mert ahogy Stoler idézi Balibart, „a határ („la limite”) maga a demokratikus intézményeknek a teljes mértékben nem demokratikus kondíciója”.
A külsőnek tartott, vagy akként tűnőnek megalkotott határ belsővé válása, naturalizálása az, ahol az a politikai munka, a politikai közösségből való kirekesztés történik, amit éppen ezért fontos megvizsgálnunk.
Ez a fajta politikai munka történik meg Stoler szerint Foucault-t idézve, amikor a „bűnöző” és a „deviáns”, a „társadalmilag szeszélyes, kiszámíthatatlan” és a „hajléktalan”, a „veszélyeztetett” vagy a „veszélyes” közötti „belső határok” („interiorized border”) morális és veszélyes politikai térré válnak. A menekült és a hajléktalan ebben a térben potenciális bűnözőként van beállítva, amely státusz állandó felügyeletet és szankcionálást követel.
A betolakodónak levés, a „belső ellenségek” elidegenítése, „külsővé”, idegenné válása, a külsőnek kikiáltott veszély és pánik „belsővé” tétele, emberek, csoportok határokká válása jól mutatja véleményem szerint azt a nagyon komplex dinamikát, amin a jelenlegi európai és hazai kirekesztő diskurzusok és közpolitikai döntések nyugszanak.
A propagandisztikus másságképzés tehát nem egyszerűen egy külső-belső ellenség kettősség mentén mozog, hanem a kirekesztés logikája maga az, amely a kirekesztendő másikat egyszerre külsővé, idegenné és belső határrá rendezi.
Ezek az elmosódó megkülönböztetések az „idegen” és az „ellenség” között, ahogy Stoler idézi Balibart, „veszélyesen zavarosak”.
Ebből kifolyólag a kérdés tehát nem feltétlenül csak az, hogy hogyan jutottunk el oda, hogy „már magyar emberek ellen uszít nyíltan a Fidesz bulvárlapja”, hanem, hogy mi az a politikai munka és milyen logika mentén éri el azt, hogy a különböző belső határok egyesek számára átjárhatók, bizonyos logika szerint megnyithatók, míg mások számára lezárnak, kizárnak és individuumokat, csoportokat politizált hasadékokká rendeznek.
