¶ 1918 őszén nemcsak Magyarországon volt – őszirózsás – forradalom, hanem Ausztriában és Németországban is, továbbá alakulóban volt Csehszlovákia és a későbbi Jugoszlávia (egyelőre Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven), és már elkezdődött az orosz polgárháború a vörösök és a fehérek között. Jött a biennio rosso Olaszországban. Hatalmas zűrzavar, birodalmak összeomlása, új nemzetállamok keletkezése, fölbomló hadseregek és államapparátusok, évezredes arisztokráciák tekintély- és hatalomvesztése.[1]

¶ Közép-Európa – Magyarország, Ausztria, Németország – forradalmai részben megegyeztek jellegükben a többivel, de eltérőek is voltak tőlük. Ezek a háborús vesztesek forradalmai voltak (bár sem a kivérzett Orosz-, sem Olaszországot nem lehetett „győztesnek” tekinteni, a győztes alapjában csak a francia és a brit állam volt, Amerika gyorsan visszavonult egy időre Európa káoszából).

A győztesek nacionalizmusával a vesztesek internacionalizmusa állt szemben.

De ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

¶ A nacionalizmus, a militarizmus és az imperializmus 1914 nyarán – úgy látszott – végleg tönkretette a szocializmust, amikor a szociáldemokraták csatlakoztak a polgári pártok „nemzeti egységéhez” a világháborúban.[2] De ennek az „árulásnak” – amely elkerülhetetlen volt, mert a szociáldemokraták a munkásság relatív helyzetének javításáért kompromisszumot kötöttek a burzsoáziával és a konzervatív állammal – még bonyolultabb a háttere keleten, különösen Magyarországon.

Szemben a francia, német, osztrák szociáldemokráciával, a korlátozott választójog kizárta a magyarországi munkásosztályt a parlamentből. A magyarországi szocialistáknak nem volt komolyabb okuk a háború támogatására, csak követték német és osztrák elvtársaik példáját, bár őket semmi se kötötte a történelmi magyar államhoz, amely üldözésen és elnyomáson kívül semmit se nyújtott a magyarországi – magyar és nemzetiségi – proletároknak, nem úgy, mint a Lajtán túli államrész.

Ez magyarázza a magyar forradalmak jellegét. Azt, hogy miért csinálták együtt a szociáldemokraták a Tanácsköztársaságot a kommunistákkal (a Tanácsköztársaság alapítása 1919. március 21-én tulajdonképpen az MSZDP és a KMP egyesülését jelentette) – mert ekkor már a magyarországi szociáldemokrácia maga is forradalmi volt, reformista vezetője, Garami inkább emigrált 1919 tavaszán, akárcsak Jászi, a radikálisok vezére – , és azt, hogy miért volt a szociáldemokrácia mind a polgári-demokratikus, aufklärista és ’48-as örökség végrehajtója, mind a kommunista program részese.

Mert a magyar szent korona országaiban nem volt állampolgári egyenlőség – se nemzetiségi, se osztályszempontból – , és a szocializmusra maradt a XVIII. századi föladat teljesítése a XX. században (a földosztás csak 1945-ben történt meg).

A rendi kiváltságok letörését nem valósíthatta meg a kicsiny magyar polgárság – a modern magyar ipar, kereskedelem és hitelüzlet külföldi vagy osztrák tulajdonban volt jórészt – , hanem csak a magyarországi proletariátus, amely pár hét alatt próbálta mind a feudalizmust, mind aztán a kapitalizmust legyőzni, miközben a győzedelmes antantseregekkel kellett harcolnia. Meg saját hibáival.

¶ Magyarország területi integritásának megtartása – amelyben akkor mindenki egyetértett (a „nem, nem, soha!” a Károlyi-kormány jelszava volt) – csak a Tiszák államának, az erőszakos asszimilációs kísérletek, a diszkrimináció és a nemzetiségi üldözés nemzetközi megvetést kiváltó államának a fönntartásával lett volna lehetséges.

A forradalmak egyszerre akarták a nemzetiségek jogegyenlőségét, autonómiáját és a történelmi Magyarország fönntartását: ez pedig lehetetlen volt. A háborúellenes forradalom háborúba keveredett. Az önellentmondás szétzúzta.

¶ Az ausztriai forradalom többek között azért volt sikeres, mert a köztársasági Ausztria nem ragaszkodott a tőle elragadott területekhez, és megkönnyebbült sóhajjal vált el Magyarországtól. Továbbá azért, mert az ausztriai szociáldemokrácia – szemben a magyarral és (más okokból) a némettel – forradalmi volt, ezért a szocialista/kommunista skizma nem volt jelentős hatással Bécsre. A németországi polgárháborús viszonyokat és a magyar típusú ellenforradalmat egyaránt megúszta Ausztria (osztrák irredenta se volt). A németországi szociáldemokrácia uralma alatt és részbeni bűnrészességével meggyilkoltatták Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet, ebben már benne volt a későbbi nácizmus magva: a skizma vált Németország végzetévé. Ausztria munkássága 1934-ben fegyverrel harcolt az osztrák fasizmus ellen, noha leverték. (Spanyolországon kívül csak Bécsben volt igazi antifasiszta harc.) Németország nem állhatott ellen, Magyarországról és Kelet-Európáról nem is szólva.

¶ A magyarországi szociáldemokrácia nem akarta elkövetni Ebert, Noske és Scheidemann bűnét – összefogás a fehér ellenforradalmárokkal a kommunisták ellen, Landwehrkanal – , ezért nem volt más választása, csak az, amit választott. Evvel kihívta maga ellen az antant haragját, a Tanácsköztársaság pedig megörökölte a Monarchiától és Tisza Istvántól a szomszéd népek és a hazai nemzetiségek régi gyűlöletét. Nem volt semmiféle remény. Az antant meg átengedte Magyarországot a magyar nép ellenségeinek, a fehér ellenforradalmároknak, a régi nemesség elzüllött és lecsúszott örököseinek, akik Trianontól a Don-kanyarba kormányozták a hazát.

¶ A forradalmakat Európában leverik – vagy leverik magukat, mint a legnagyobbak, a francia és az orosz forradalom.

¶ Nekünk a magyar forradalmat – mert csak egy volt, nem kettő – nem az orosz, hanem a közép-európai (ha tetszik: nyugati) forradalmakkal kell összehasonlítanunk.

¶ Egyetlen helyen (a Csehszlovák Köztársaságban) sikerült valamelyest a polgári demokratikus forradalom, amelynek azonban – akár majd Jugoszláviának – tovább kellett küzdenie Ausztria nemzetiségi kérdésével (amely enyhébb volt, mint a Lajtán innen, de így is súlyos). Csehszlovákiát – amelyet a Nyugat hozott létre – elárulta a Nyugat, az ország (Európa egyik legerősebb, legmodernebb hadseregével) hang nélkül megadta magát Hitlernek, a csehszlovák nemzeti demokráciát a nép (vagy lakosság) nem tartotta védelemre érdemesnek.

¶ Olaszországban már 1922-ben legyőzték a munkásmozgalmat.

¶ Németországban forradalom, testvérharc, polgárháború, puccs, ellenforradalom vegyült össze a „weimari köztársaság” nevezetű káoszban, amelynek a kulturális ragyogása sajnos összefüggött a katasztrófával, amelyből előtündöklött.

¶ Magyarország csak eklatáns példája annak az általános világtörténelmi ténynek, hogy a fölvilágosodás befejezetlen. Ma, száz évvel az őszirózsás forradalom után az emberek egyenlősége épp annyira támadott Jefferson hazájában, mint Indiában vagy Kelet-Európában, pedig Amerikában alig van hűbéri örökség (bár az amerikai Dél földbirtokos rendszerének mai nosztalgikus hívei, valójában persze csak rasszisták, ukrán szélsőjobboldaliak is lehetnének). Az antiliberális őrjöngés – amelyből stratégiai és történelmi érzék nélküli baloldaliak is kiveszik a részüket, engedve a rasszizmusnak és szexizmusnak – egyszerűen ennek a kifejezése: a jogi, politikai, gazdasági, nemi, etnikai és kulturális egyenlőség (ami innen van a szocialista célkitűzésen, de nem áll vele ellentétben) illegitim a közvélemény szemében. Száz esztendős köztársaságunk azért nem létezik – s azért lehet rágalmazni a hivatalos és fölbérelt-megvásárolt médiákban – már (voltaképpen: még), mert

szemben sokak reményével, 1989 nem kiteljesítette, hanem visszavonta a fölvilágosodás-projektet.

Ezt szimbolizálja a szabadkőművességgel kapcsolatos, kétszáz évvel ezelőtti rémmesék fölélesztése, az új antiszemitizmus, a konteós legendárium terjedése és diadala. Ez azért sikeres, mert sokak számára elképzelhetetlen, hogy valaki magától őszinte híve legyen a jogegyenlőségnek, a kritikai nyilvánosságnak és az egyéni szabadságnak. Ez természetellenesnek tetszik, s ezért csak összeesküvés, álnok cselszövény okozata lehet.

¶ A fölvilágosodás örökségét már nem mentheti meg a liberalizmus (szabadelvűség), ez igaz – s ez már 1918-ban is kiderült. Kelet-Európában különösen, ahol a polgárság mindig gyökértelen, alávetett és politikailag önállótlan volt, ma is az, de Nyugaton is eltűnőben: a cégek tulajdonosai más cégek, nem szuverén egyének. A képviseleti kormányzat és a népszuverenitás egyaránt válságban. A Risorgimento vagy Petőfi módjára elképzelt demokratikus nacionalizmus pályafutása 1918-ban ért véget mennydörgős kudarccal. Nem lehet föléleszteni.

Ami az államokat összetartja, nem a nemzet, hanem a rassz. A fenyegetett fehér férfidominancia dühödt reakciót eredményez. De persze itt nem az olyan lúzerek számítanak, mint a pittsburgh-i tömeggyilkos. Hanem a dzsenderfasizmusról szónokoló demagógok és készséges középosztályi, fiatal közönségük.

¶ Látni kell, hogy a kései modernségnek legalább olyan tartós (talán állandó) és középponti eleme a fasizmus, mint polgári és szocialista/kommunista vetélytársai. Az első világháború utáni forradalmak veresége az oka annak, hogy (a kontinentális) Európát csak külső erők – Anglia, a Szovjetunió, Amerika – mentették meg egy időre a fasizmustól, nem önmaga; és nem örökre.

¶ Ma, száz évvel később, majdnem mindenki engedményeket tesz a fasizmusnak, így vagy úgy. Az általam 2000-ben bevezetett „posztfasizmus” fogalom csak annyit jelez, hogy a mostani variánshoz nem kell puccs és nem kell formálisan kinyilvánított („totalitárius”) diktatúra, a posztfasizmus mindenféle politikai külsőségekkel együtt tud élni, bár persze hajlamos a zsarnokságra ma is. De ez nem kizárólagos föltétel – ezért tévednek a liberálisok, akik a formális közjogra koncentrálnak, hagyományaikhoz híven. De a mai szocialisták se nagyon mennek ezen túl a maguk reformizmusában. Azt hiszik, hogy az igazságosabb újraelosztás megment bennünket a legrosszabbtól. Ők is tévednek.

¶ A vereség – ami a szabadság és a forradalom sorsa (nálunk látványosan, másutt rejtetten, de ez végső soron egyremegy) – nem jó ok ünneplésre. Nem volt és nincs szabadságpárti többség, de nem lehetséges fölvilágosító abszolutizmus (korszerű formában) se. Mi már tudjuk, hogy a forradalmárok hiába reménykedtek. Az utókor silány bölcsessége (E. P. Thompson: „the enormous condescension of posterity”) nem ér sokat. A mi reményvesztettségünk is csak történeti epizód. Reakciós korunkhoz méltó, ezért nem kárhoztatom.

¶ A forradalom Ady forradalma volt. Benne jelenik meg egész bonyolultságában és komor fényében, a maga baljós  előérzeteivel és bosszúvágyával. Az ő utódai vagyunk, jóban és rosszban. Hogy mire megyünk vele, majd meglátjuk. De azért: eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

[1]Chopin: c-moll Étude révolutionnaire, op. 10, N° 12, Jevgenyij Kiszin 

[2] A szociáldemokrácia árulása miatti erkölcsi válság legszebb, klasszikus leírása Sinkó Ervin „Szemben a bíróval” (1935) c. halhatatlan esszéjében található. Sinkóról ld. Misetics Bálint szép írását a Mércén. Vö. TGM: „Maximum vagy abszolútum?”, Híd (Újvidék), 1979/1, 77-89. Polányi Károly ezt annak idején így fogalmazta meg: „A háború kitörésekor, 1914. augusztus 4-én… az egész francia és az egész német szociáldemokrácia ugyanazon indokolással, de sőt ugyanazon külsőségek mellett, a háború mellé állott, és az Internacionálét nemlétezőnek jelentette ki. Ezen csupasz tényről minden szépítő kommentár úgy válik le, mint a katolikus egyház hasonló magatartásáról is lefoszlik minden jezsuita apológia.” Polányi: „A szocializmus próbája”, Szabadgondolat, 1918. december, 241-246, közli: Lukács György: Forradalomban, s. a. r. Mesterházi Miklós, Függelék. Bp.: Magvető, é. n. [1987], 386.