Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ez így nem mehet tovább

Ez a cikk több mint 5 éves.

Többször írtunk itt a Mérce hasábjain az éghajlatváltozás kapcsán arról, hogy a tőkés társadalmi rend kicsinálja az emberiséget, mert a kapitalizmus tehet a klímaváltozásról, aminek következtében itt fogunk elszáradni. Azóta megjelent az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) aktuális jelentése arról, mit várhatunk az elkövetkezendő évtizedekben az éghajlattól, ha nem sikerül nagyon rövid időn belül, radikálisan, globálisan csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását.

Röviden, halált és pusztulást.

„Az elkövetkezendő néhány év alighanem a legfontosabb az emberiség történetében”

monda Debra Roberts, a jelentést összeállító tudományos csapat egyik vezetője. Kilencvenegy tudós több mint hatezer forrást használt fel a jelentés elkészítéséhez, azokból szintetizáltak egy összesítő dokumentumot, melyben megállapítják, hogy már a következő évtized végére súlyos élelmiszerhiánnyal, szárazsággal és a mostaninál jóval több szélsőséges időjárási jelenséggel fog szembesülni az emberiség. Mindez persze elsősorban azokat sújtja majd, akik ma is  a legrosszabb körülmények között élnek, kizsákmányoltak és elnyomottak, tehát a túlnyomó többséget.

A légkörbe már kibocsátott üvegházhatású gázokat nagyon nehéz kiszívni onnan, és nem azonnal éreztetik hatásukat – ami ma kerül a levegőbe, annak hatását évek, évtizedek múlva fogjuk érezni – azonban nem olyan sokára, mint amivel a korábbi előrejelzések számoltak.

A jelentés legfőbb funkciója, hogy megmutatja, milyen különbségekkel számolhatunk az iparosodás előtti szinthez képest másfél, illetve két fokos felmelegedés esetén.

Ez azért fontos, mert a 2015-ös párizsi klímaegyezményt aláíró országok – vagyis a Föld összes nemzetközileg elismert országa – ezt a két határértéket jelölték meg célként: szándékuk szerint a globális átlaghőmérséklet emelkedését két fok alatt tartják, optimális esetben nem átlépve a másfél fokot.

A másfél és a két fokos melegedés hatásai között hatalmas a különbség, ugyanis a negatív hatások és a hőmérséklet növekedése között exponenciális a viszony. A kérdés az,  milyen gyorsan sikerül nullára csökkenteni az emberiség szén-dioxid-kibocsátását, vagyis évente legalább annyi szén-dioxidot kivonni a levegőből, amennyi emberi tevékenység következtében belekerül. Ha ezt elérjük 2040-ig, akkor esélyes a másfél fok, ha 2055-ig, akkor a kettő.

Bár a párizsi egyezmény aláírása óta csupán három év telt el, az új kutatások alapján, valamint az ökoszisztéma vártnál gyorsabb és radikálisabb változásai miatt (például a növények megvastagodott levelei kevesebb szén-dioxidot vesznek fel, vagy a permafroszt öngerjesztő olvadása) máris elavultak az akkori várakozások, és a vállalások, amiket ezek alapján tettek az aláírók.

Jelenleg a globális átlaghőmérséklet egy fokkal van az iparosodás előtti szint felett a tanulmány szerzői szerint, és ha a további emelkedést akár fél, akár egy fok alatt akarjuk tartani, nagyon komoly erőfeszítésekre lesz szükség. A jelenlegi tendenciák mellett a másfél fokos felmelegedést valamikor 2030-2052 között érjük el. Érdemes ugyanakkor figyelembe venni, hogy a szárazföldek az óceánoknál gyorsabban melegszenek, a sarkvidékek ehhez képest is két-háromszoros sebességgel.

Miközben a szén-dioxid-kibocsátás továbbra is növekszik, a párizsi egyezmény grandiózus, de tendenciózusan be nem tartott vállalásai értelmében a globális kibocsátás 2030-ban 52-58 gigatonna szén-dioxid lenne évente. Ez az évszázad végéig azonban három fokos felmelegedéshez vezetne – és ennek következményei katasztrofálisak lennének az emberi civilizációra nézve.

Jelen tanulmány szerint a kitűzött másfél fokos szint eléréséhez a kibocsátásnak már a következő évtized végére évi 35 gigatonna alatt kellene lennie.

A helyzet különösen elkeserítő annak fényében, hogy az Egyesült Államok továbbra is ki kíván lépni az egyezményből, illetve több ország, köztük Ausztrália és nem meglepő módon Szaúd-Arábia a jelentés megjelenése után nem sokkal jelezte, hogy tarthatatlannak találja a benne megfogalmazott javaslatokat, és nem ért egyet a kutatók meglátásaival. Várhatóan csatlakozni fog hozzájuk Brazília is a választások után – ez a hozzáállás persze  egy kisebbség rövid távú gazdasági érdekeiről szól.

Az IPCC jelentésének legfőbb tanulsága, hogy ahhoz, hogy a Föld jelentős része minél később váljon lakhatatlanná, a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszert kell lecserélni.

A jelenlegi rendszernek és haszonélvezőinek nem áll érdekében, hogy drasztikusan és tartósan csökkentsék a gazdaság károsanyag-kibocsátását a következő néhány évben, ugyanis fennmaradásuk a költségek minimalizálásától és a növekedéstől függ. Ugyanígy nem érdekük jelenleg az egyes országoknak szigorú környezetvédelmi szabályozásokkal fékezniük a gazdaságukat a többihez képest. Hisz ha nincs egységes és határozott nemzetközi fellépés, a tőke el fogja költöztetni a termelő kapacitásait az adott országból egy olyanba, ahol kevésbé szigorú a szabályozás – ez a környezetvédelmi szabályozások mellett érvényes a munkajogi környezetre, adószabályozásokra, satöbbi. Magyarán itt is érvényes a tőke szabad mozgásának  tétele, az egyes országok és népeik pedig kiszolgáltatott helyzetben vannak – minél szegényebb az adott ország, annál inkább.

Nyilvánvaló, hogy egy, a párizsi klímaegyezményhez hasonló nemzetközi egyezmény nem alkalmas a helyzet megoldására, tekintve, hogy a jelenlegit sem tartják be az aláíró országok, és azt is legfeljebb álszent szemforgatásnak tekinthetjük, hogy az Európai Unió centrumországai (plusz Szlovénia, Görögország) elkötelezték magukat kibocsátásuk radikális csökkentése irányában. Mivel ezek az országok javarészt kiszervezték már károsanyag-kibocsátásukat az EU és a világgazdasági rendszer perifériájára, emellett jóval nagyobb mennyiségű tőke áll rendelkezésükre a szükséges helyi változtatások bevezetéséhez.

Ahhoz, hogy biztosítsuk kollektív túlélésünket – és ne csupán a centrumországok tehetős lakosságáét –, globális gazdasági paradigmaváltásra van szükség. A világszintű tőkés gazdasági rendszer folyamatos növekedési kényszere okozza a környezeti válságot, a termelés és a fogyasztás folyamatos pörgetése, aminek érdekében a tőke végletesen kizsákmányolja emberek milliárdjait és bolygónk erőforrásait, miközben a folyamatból valójában csupán egy maréknyi ember egyre szűkülő klubja profitál.

Le kell számolni a fenntartható fejlődés kapitalista mítoszával, mivel a fejlődés nem fenntartható. A növekedésnek korlátai vannak, és ezeket a korlátokat már rég áthágta globális tőkés rendszerünk – és noha globálisan valóban egyre többen férnek hozzá a modern technika és tudomány vívmányaihoz, a társadalmi egyenlőtlenségek globális és nemzeti szinten is féktelenül növekednek évtizedek óta.

Miközben a tőkés propaganda szerint a Föld valamennyi lakójának érdeke, a növekedés a keveseket szolgálja a tömegekkel szemben. Ezzel szemben a vagyonok globális újraelosztására van szükség, hogy azokhoz a bizonyos vívmányokhoz – mint tiszta víz, elektromosság, egészségügyi ellátás, oktatás, élelmiszer, stb. – valóban hozzáférhessenek azok, akik rosszabb helyre születtek mint mások. Ha ez nem történik meg, nem csak a tévében fognak éhező, nincstelen és semmijük se lévén, mindenre elszánt menekülők (vö: migráncsok) tíz(száz)milliói gazdag kizsákmányolóik ajtóin kopogtatni – már ha volt lehetőségük elhagyni lakhatatlanná vált szülőföldjüket. Emellett persze az éghajlat az egész bolygón radikális változáson megy keresztül, amit már a centrumországokban is érezni a rekordmeleg nyarak, szárazságok ér extrém időjárási viszonyok formájában – és természetesen mifelénk is a szegények lesznek jobban kitéve a klímaváltozás negatív hatásainak.

Fel kell tehát számolni a fogyasztói társadalmat, amely silány és eldobható árukkal, valamint a privát mainstream- és közösségi médiacsatornáin keresztül éjt nappallá téve harsogott propagandával folyamatos fogyasztási kényszerbe hajszolja a tőkés diktatúra majdnem-rabszolgáit a világ egyik felén. Miközben rabszolgákkal termelteti meg ezen árukat a világ másik felén – a rövid távú profit mennyiségén kívül a következményekkel mit sem törődve, a művelet velejárójaként teleszemetelve földet, vizet, levegőt.

A várható klímaapokalipszist illető előrejelzések az évek során egyre borúlátóbbakká váltak, és az egyre közelebbi jövőre datálták annak eljövetelét. Ha felmérjük a globális gazdasági, társadalmi, politikai helyzetet, azt kell látnunk, hogy a tőkés rendszer minden bizonnyal ki fogja még húzni jó pár évig, és minden bizonnyal fognak is megoldásokat keresni a döntéshozók az éghajlatváltozással összefüggő problémák kezelésére, azonban több mint kétséges, hogy a jelenlegi rendszer képes lenne a kívánt rugalmassággal reagálni a krízisre, amit több évtizedes állhatatos munkával előidézett.

Reméljük, a centrumországok nem fognak százmilliószámra szegényeket bombázni privilégiumaik maradékának védelmében, és nem fognak golyószóróval és hazafiasnak mondott fasiszta frázisokkal felvértezett sorkatonák állni az Unió külső határán felhúzott betonkerítésen – mert ott már nem lesz semmilyen Aquarius hajó, hogy segítsen a bajba jutottakon.

Címlapkép: Az október 9-ei esőzések – négyzetméterenként akár 220 liter – legalább 10 ember halálát okozták Mallorca szigetén. Legtöbbjük autóját elsodorta az ár.