Nem szabad elkövetnünk eleink hibáit ismét: a hamis szolidaritás, a cinkosság és az elhallgatás hibáit, amikor baloldali bűnökről van szó.
Nincs különösebb jelentősége annak, hogy valamelyik apró kelet-európai országban valaki mit mond Latin-Amerikáról, ezért nem is írok részletesebben, csak regisztrálni szeretném: az, amit a valaha népszerű Hugo Chávez utóda, Nicolás Maduro (valamint állampártja és rendőrsége-hadserege) művel Venezuelában – éhezés, terror, az ellenzék betiltása, politikai ellenfelek sommás elintézése – , tűrhetetlen. El kell ítélni, és el is ítéljük. Pedig nincs kétség aziránt, hogy szimbolikus és ideológiai értelemben a rezsim baloldali.
Évtizedekig lelkesedett a baloldali közvélemény – különösen Nyugaton – a nicaraguai sandinistákért, akik megdöntötték a szörnyűséges (az Egyesült Államok által támogatott) Somoza-diktatúrát, s úgy látszott, létrehoznak valamiféle egyenlősítő, forradalmi demokráciát széleskörű népi részvétellel. Ebből is csak latin-amerikai tucatzsarnokság lett, a hitvallásában kétségkívül autentikus baloldali Daniel Ortega éppen élessel lövet a tüntető diákokra. Daniel Ortega nem akárki. A forradalom egyik vezetője volt, szabad választásokon veszített és nyert, számos pozitívum fűződik a nevéhez. Ma már eljutott az abortusz betiltásáig és a tiltakozások katonai leveréséig. A hét végén két egyetemistát lőttek agyon.
Sokan attól tartanak, hogy a venezuelai, nicaraguai (és kubai) baloldal előrelátható bukása után a szélsőséges reakció következhet, ezért a nyugati baloldal – s itt főleg az észak-amerikai baloldal számít – habozik vagy hallgat, természetesen kivételekkel.
Ezek az aggodalmak alighanem indokoltak, ennek ellenére diktatúrákat – méghozzá egyre inkább népellenes diktatúrákat, amelyek forradalmi, emancipációs jellege elveszett – nem támogathatunk. Bűneikről nem hallgathatunk. A szakítást nem halogatjuk.
A kelet-európaiak szerepe mindebben persze teljesen elhanyagolható.
Pas d’ennemi à la gauche – mondták eleink Franciaországban valaha („baloldalon nincs ellenség”). Ez tévedés. Súlyos következményekkel.
Nem újdonság, hogy a társadalmi igazságosság, az egyenlőség vagy a szocializmus nevében rémuralmat gyakorolnak. Nem ez az első eset. Sajnos talán nem is az utolsó. De nem a mi nevünkben.
