Milyen tényezők vezettek a Fidesz-KDNP elsöprő sikeréhez, és miért nem tudott az ellenzék több szavazót megszólaltatni?

Az ellenzéki pártokon most sokan elverik a port.  Joggal. De ellenzéki oldalon nem csak ők, hanem a sajtó és – talán kisebb mértékben – a civil szervezetek aktivistái is felelősek, mert a kampányban betöltött szerepük legalább akkora volt, mint az ellenzéki pártoké.

Ez főleg azért van így, mert a magyar választók nagy többsége politikailag passzív és szinte már hagyományosan távolságot tart a pártoktól. Egy-egy párt saját választói sem járnak pártjuk rendezvényeire, a párttagok száma nagyon alacsony, az aktivistáké szintén, a pártok ezért egyre belterjesebbek. A választók pártközleményeket nem olvasnak, általában saját pártjuk oldalait sem követik. Politikai aktivitásuk általában kimerül az ellenzéki sajtó olvasásában, esetleg facebookozásban, ismerősökkel való beszélgetésekben. Természetesen pártok által szervezett tüntetésekre sem járnak.

Létezik viszont egy, főként fővárosi töredékük, amely az ellenzéki civilek által szervezett tüntetésekre eljár, de nekik is csak kis részük, amely aztán rendszeresen részt is vesz a civilek munkájában. Egy-egy nagyobb „boom”, azaz tüntetéshullám után, a civil kezdeményezésekből esetleg új pártok nőnek ki, amelyek X idő után ugyanolyanok lesznek, mint az eddigiek. Az eredmény annyi, hogy generációs alapon tovább fragmentálják az ellenzéki szavazótábort, viszont új gondolatokat és új szavazókat már nem hoznak, vagy ha (mint korábban az LMP) hoztak is, azokról lemondanak.

Az ellenzéki pártok így, hatékony aktivistahálózat hiányában általában csak az ellenzéki sajtón keresztül tudják megszólítani a választókat. Az ellenzéki sajtónak pedig jó ideje megvannak a maga kedves témái. A pártok a kampányban ezért csak akkor tudtak nagyobb felülethez jutni, mikor ezeket a témákat és felvetéseket visszhangozták, saját programjuk, narratívájuk, jövőképük bemutatására nemigen volt lehetőségük. De melyek is az ellenzéki sajtó slágertémái?

1. Korrupció.

Természetesen indokolt az, hogy hangsúlyos ez a téma, mert a korrupció és a klientúraépítés soha nem volt még a rendszerváltás óta ilyen hatalmas mértékű. A különféle ügyek felsorakoztatásával azonban csak az ellenzéki pártok már meglévő szavazóinak felháborodását lehetett tovább dagasztani. Új szavazókat ez a téma (sem) hozott. A korrupciós vád ugyanis már a rendszerváltás óta a pártok egyik legfőbb fegyvere a másik lejáratására. Az ellenzék minden kampányban használta ezt a fegyvert – miközben gyakorlatilag mindegyik kormány korruptabb lett az elődjénél. Az emberek többsége már csak legyint e felvetések hallatán és nem igazán tesz különbséget Tocsik 800 milliója és Mészáros Lőrinc százmilliárdjai között.

2. Egészségügy.

Sajnos hasonló a helyzet ezzel a témával, mint a korrupcióval. Az ellenzék mindig az egészségügy rendbetételével kampányolt, mégis folyamatos romlott a helyzete.

3. Európa, Európa, Európa!

Az ellenzéki szavazók egy részének szívügye a téma. A választók többségének (beleértve a bizonytalan szavazókat és az ellenzékiek egy részét is) azonban ez már a könyökén jön ki. Természetesen nem elsősorban magával a mintával van a baj – azt nem kell senkinek sem különösebben magyarázni, hogy mondjuk Dániában miért jobb, mint nálunk.

A baj a nyugati mintakövetéssel és a nyugati tanácsoknak (valójában gazdasági imperialista nyomásgyakorlás) való megfeleléssel van.

A rendszerváltást és az ország európai integrációját a társadalom többsége azért támogatta, mert azt remélte, hogy belátható időn belül elérhetjük a nyugat-európai életszínvonalat és az ottani életforma általánossá válhat nálunk is. A többség ezért egy ideig  nagy (de ideiglenesnek gondolt) áldozatokra is hajlandó volt. Ám hatalmasat kellett csalódnia.

Ez az, amiről a véleményformáló értelmiség jó része a mai napig nem méltóztatik tudomást venni. És ez az oka annak is, hogy Orbánék (amúgy képmutató) brüsszelezése értő fülekre talál. Nemigen hiszi senki, hogy neki ettől jobb lesz, de sokan valamiféle szimbolikus kompenzációként élik ezt meg azért cserébe, hogy átverték őket. „Ő legalább beszólogat nekik! Mert fasza gyerek, fasza, magyar gyerek!”.

Ennél is nagyobb baj, hogy az európázással együtt a jogállam és az emberi jogok melletti kiállás is hiteltelenné vált. Mert ezeknek az értékeknek ugyanazok voltak a szószólói, akik a ránk kényszerített neoliberális, megszorító és mindent privatizáló gazdaságpolitikának is.Sajnos a mai napig sem sikerült a fejekben elválasztani egymástól a gazdasági neoliberalizmust az emberi jogi liberalizmustól és a jogállam védelmétől. Nem sikerült, mert ezt a sajtó liberális része, de a Fidesz és a Jobbik sem akarja, nekik ez pont így jó. Viszont ebben a helyzetben az európázás nemhogy hozna szavazatokat az ellenzéknek, hanem inkább csak visz.

4. „A Fidesz egy kommunista párt. A kádári szocializmust építik újra.”

Ez nonszensz. Annyi igaz, hogy mindkettő egy autoriter rendszer és a hatalomkoncentrációból következik néhány felszínes hasonlóság.

De az elit-értelmiségiek egy részével ellentétben a társadalom többsége képes különbséget tenni egy baloldali és egy jobboldali rezsim között.

A jobboldali szavazótábor magját egy másfél-kétmilliós tömb alkotja. Ők azok, akiket valamilyen vélt vagy valós, kisebb vagy nagyobb sérelem ért a régi rendszerben, és ez nekik meghatározó élmény, ebből fakad jobboldali politikai identitásuk is. Jórészt a felső-középosztályhoz tartoznak, és a Fidesz társadalompolitikája nekik kedvező (egykulcsos adórendszer, gyerekek után járó adókedvezmény, egyházak támogatása). A két rendszer közt tehát könnyedén tesznek különbséget: nekik akkor rossz volt, most viszont jó.

Másrészt ott vannak a szegények, akiknek akkor jobb volt, most rosszabb, és végül, de nem utolsósorban az MSZP egykori, kétmilliós szavazótábora, melynek jó része vmiféle nosztalgiából szavazott a „baloldalra”. Nekik Gyurcsánnyal és Orbánnal van bajuk, nem pedig Kádárral. Egész biztos, hogy a Fidesz lekommunistázása nem segített abban, hogy ők elmenjenek Orbán ellen szavazni. Összességében ez a téma biztos, hogy többet vitt, mint hozott.

5. Összefogás.

Kétségtelen slágertéma. És kétségtelen az is, hogy ebben a választási rendszerben, ebben a pártstruktúrában legalább bizonyos fokú együttműködésre, koordinációra van szükség az ellenzéki pártok közt, ha valóban le akarják váltani a Fideszt. Az ellenzéki sajtó és a civilek nyomásgyakorlásának volt is bizonyos eredménye, megtörtént néhány visszalépés, és jelentős mértékű volt az átszavazás a helyben legesélyesebb ellenzéki jelöltekre. Enélkül a Fidesz győzelme még nagyobb lett volna.

A gyakorlati eredmény mégis zéró, hiszen még a kétharmadot sem sikerült megakadályozni. Másrészt viszont az összefogás mint téma a hódmezővásárhelyi időközi után, a kampány utolsó másfél hónapjában, mikor a bizonytalan szavazók döntöttek, mindent leuralt az ellenzéki sajtóban és az ellenzéki közbeszédben. A kormányzati korrupció szokványos ostorozásán túl szinte nem is volt/lehetett szó másról, mint az összefogásról, a taktikai szavazásról, illetve arról, hogy hol, kinek, kinek a javára kéne visszalépnie. Az ellenzéki sajtó gyakorlatilag megakadályozta a pártokat abban, hogy a saját programjuk mellett kampányoljanak, erre ugyanis leginkább az ellenzéki sajtóban lett volna csak lehetőségük.

Pedig volt/lehetett sok (félmillió-egymillió) szavazó, amely elégedetlen volt a kormánnyal, de nem volt pártja, és nem tudott magának választani a kínálatból. Ehhez pedig  a sajtó nem nyújtott segítséget, a derék ellenzéki publicisták úgy gondolták, elég lesz az Orbán takarodj meg ha az előbbiekben felvázolt slágertémákat nyomják. Nem volt elég.

Ezek a témák nem voltak mozgósító hatással a „kormányváltó bizonytalanok”-ra. Az ellenzék „tartaléka” otthon maradt, helyettük mások mentek el szavazni.

Nem csoda, ha meggondoljuk, hogy az ellenzéki sajtó és a civilek egy a DK-tól a Jobbikig ívelő horrorkoalíciót vizionáltak az Orbán-kormány helyett, miközben csak e pártok veszekedését voltak képesek prezentálni.

Arra pedig senki sem vette a fáradtságot, hogy közelebbről is megvizsgálja, hogy kik is ezek a „kormányváltó bizonytalanok” és „rejtőzködő szavazók”, és hogy miért is elégedetlenek a kormánnyal.

Természetesen nem azt mondom, hogy nem kell beszélni a korrupcióról, az egészségügyről, a jogállam lebontásáról, a hatalomkoncentrációról  és az együttműködésről.  Ezek a témák fontosak az ellenzéki szavazók kisebb vagy nagyobb része számára. De nem alkalmasak arra, hogy másokat is megszólítsanak és növeljék az ellenzéki szavazók számát, túlhajtásuk pedig egyenesen kontraproduktív.