Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kismagyarország áttörése

Nagyon sokféle, szerteágazó értelmezése fog még születni a vasárnapi Fidesz-áttörésnek az országgyűlési választásokon, de egy biztos: Orbán új univerzális magyar politikai mítoszt teremtett az 1945-ben megalakult, etnikailag tiszta Kismagyarországnak, amely még mindig csak az etnikai magyar állam üdvözítő jellegében hisz.

“Soli Deo Gloria – Egyedül istené a dicsőség!” – Orbán Viktor újraválasztott magyar miniszterelnök 2014-ben találta ki, hogy minden választási győzelmi beszédét a reformátusok latinul idézett jelmondatával zárja le. A retorikai fordulat célja általában annak kiemelése, hogy az elsöprő, egymásra sorakozó kétharmados győzelmek után is szerénynek kell maradnia a vezérnek (és általában ez is szokott lenni a ciklus utolsó beszéde, amelyben a szerénységről hallani szoktunk.)

Van azonban a mondatnak egy talán nem is teljesen önkéntelen, átvitt értelme is. A Soli Deo Gloria református ifjúsági tábor volt a helyszíne az 1943-as balatonszárszói találkozónak is, ahol a Horthy-rezsimmel és nácikkal fokozatosan szembehelyezkedő magyar antifasiszták a Márciusi Frontban megfogalmazták céljaikat.

És ahogyan az ma már jóval tisztább: megalapozták az immár kényszerűen elfogadott trianoni határok közé szorult Kismagyarország irányító állameszméjét a következő nyolcvan, de talán száz évre is.

Orbán Viktor, a kormány, a lojalista médiaszereplők, véleményvezérek körében jelentős bizonytalanság alakult ki Hódmezővásárhely után abban a tekintetben, érdemes-e a Soros György személye elleni, a faji gyűlölet elemeit jócskán felhasználó kampányt tovább erősíteni. Egyes régi fideszes motorosok, mint Bencsik András nyíltan is kimondta, unja az egészet. A válasz a központból viszont egyértelmű volt: ez a kampány marad, a “migránsok” mint fő veszélyforrás maradnak, az amerikai milliárdost viszont átmenetileg mégis eltávolították a képből.

Akármi is legyen a pontos, végső eredménye az április 8-i választásoknak, annyi már látszik, Orbán kommunikációs környezetének és ötletadóinak, fülbesúgóinak nagyon is igazuk volt.

Sokan sokféle dolgot leírtak már Orbán Viktor színeváltozásairól, nagy beszédeiről, vagy éves tusványosi fejtegetéseiről, hangsúlyozták 180 fokos irányváltásait is épp eleget. Arról viszont sokkal kevesebbet beszélünk, mi tartja össze hosszú évek óta azt a rendszert, amely a minap is két és fél millió szegény és gazdagabb magyart vitt el az urnák elé, és még akkor is irtóztatóan hatalmas és hatásos mozgósítást hajtott volna végre, ha ezzel a számmal esetleg veszített volna.

A jelenség magyarázata szerintem leginkább annyira anyagi, szervezeti, mint igenis ideológiai színezetű. Orbán Viktor ugyanis megörökölte, szétszedte, majd újból összerakta azt az eszmét, amely a több mint 90 százalékos etnikai többségű, a Vészkorszak, a sváb kitelepítések és a szlovák-magyar lakosságcserék utáni, 1946-os Magyarország végső szétesését mindeddig is megakadályozta, és amit a népiek, fasiszták és protofasiszták is előszeretettel alkalmaztak. [1]

A nem magyar etnikumok ARÁNYA Magyarországon a 2011-es népszámlálás adatai alapján. / Ábra: WikiPedia Commons

Kismagyarországnak persze volt egy 1945 előtt domináns ellentétpárja, a (nem kizárólag területi revizionista/irredenta értelemben vett) “nagymagyar” gondolat, amelyben a liberális nemzeteszme asszimilált, igyekezett átlépni az etnikai határon. Virulens antiszemitizmusa ellenére a Trianon utáni “keresztény kurzus” is adaptálta ennek az államnak az alapeszméit, átmeneti állapotnak tekintette az új határokat, és névleg még nemzetiségi békére is törekedett.

Kismagyarország ezzel szemben 1945 utáni, kívülről oktrojált valóságból eredő gondolat. Elfogadja a trianoni-párizsi határokat létező valóságnak, és 1945-ös társadalmi forradalma az emlékezetben örökre összefonódott a maradék magyarországi kisebbségek romákon kívüli eltűnésével.

Alapeszméje lényege tehát:

a magyarok csak akkor lehetnek szabadok, és gazdagok, ha ezt a mértékű etnikai tisztaságot megőrzik, és továbbadják.

Ez a korrupciós ügyeket, a demokrácia és jogállam kérdéseit, és még a szociális katasztrófáról való hangos beszédmódot is elnémította. A teljes bevándorlásellenes kampány mögött is nem elsősorban az iszlamofóbia, a nyugaton hatásos “jóléti sovinizmus” állhat, hanem ez a gondolat. Sikerének fontos része hogy a magyarok változatos csomagolásban, egymást váltó népvezérektől kisebb-nagyobb megszakításokkal hetven éve hallhatják ugyanezt, így otthonos gondolat, és nagyjából mindenkiből képes reakciót kiváltani.

Talán elsőre megdöbbentőnek hathat, ha azt írom, az eszme forrásvidéke jeles írónk, Németh László, valamint falukutatóinknál keresendő. Németh főként 1942-ben kiadott 1939-es nagyobb ívű esszéjében, a Kisebbségben lapjain kiált fel olyanformán:

Hogy veszett el magyar a magyarban? – veti föl Adyval, aki az „asszimiláció problémájá”-ról beszélni kezd. Mert ha igaz, amit látnunk adatott, ez történt: a magyarság elveszett abban, ami annak mondta magát, most, amikor a történelem keresni kezdi: alig halljuk a szavát.[2]

Négy évvel később ezeket a gondolatokat Németh ki is élezi második szárszói beszédében:

Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt „bennszülött”-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.[3]

Németh László – mint a kulturális reneszánszot nagy népi, paraszti “ősmagyar” energiák feléledésétől váró falukutatók és népiek egyik különc szószólója – Szekfű Gyula történész Három nemzedéke nyomán a magyar nemzeti gondolat kritikáját adja: azt állítja a harmincas évek végén, hogy a magyar nemzet egyáltalán nem magyar többé, hiszen asszimilált “idegenek” határozzák meg kultúráját, magyarnak (szinte) csak az számít, aki vérvonalában is tiszta.

A faji gondolat később 1945 után a nácizmus vereségével “puhul” etnikai gondolattá: itt az elválasztás egyszerűen átkerül a korabeli és akkortól a hivatalosságban felszámolni kezdett fajbiológia szintjéről a kulturális, nyelvi, néprajzi szintekre, és a modern gondolkodásban ott is marad. Ami viszont ennél is fontosabb az az, hogy a kialakuló népi demokráciában, és itt még néhány évvel a szovjetizált verzió kiépítése előtt, a minisztériumok, a végrehajtó hatalom szinte minden koalíciós párt részéről olyan emberekkel töltődik fel, akik teljesen azonosultak ezekkel a a gondolatokkal.

Ortutay Gyula, Darvas József 1947 után a kultúrpolitika egymást is erősítő “népnemzeti” magyar hangjaivá váltak, Veres Péter, az Írószövetség fejeként hivatalosan egyre vörösebb népi írónk, egyes naplójegyzetek szerint is már a harmincas évektől a “zsidókérdéssel” párhuzamos “cigánykérdés” felvetését szorgalmazta. [4]

Külön irónia, hogy ha valakit partvonalra is tettek és alig-alig mentették meg a rákosista terror alatt, mint Némethet, annak eszméit is beépítette, konvergálta a korabeli, Király István kommunista kultúrpolitikus hathatós munkássága mellett működő állampárti szándék. A rendszer 1956 előtti legfontosabb kultúrideológusa, Révai József pedig maga már a moszkvai emigrációban is tisztában volt azzal, hogy a háború utáni Magyarországot nem politikai világnézetek, közpolitikák vagy valamiféle háború utáni monstre segély fogja főként megtartani a szovjet rendszernek, hanem annak a gondolatnak a vulgár-materialista változata, mely szerint: Magyarország végre a magyar dolgozó népé lett, jóléted, emelkedésed, biztonságod, jövőd attól függ, hogy ez a helyzet változatlan maradjon.

Ha nagyobb bakugrással a hivatalos “árvalányhajas marxizmus”[5] eme alapgondolatát összevetjük a 2018-as kampány fideszes szlogenjeivel, meglepő egyezéseket kapunk, és nem azért mert a hidegháború népi demokráciáinak gazdaság- vagy társadalompolitikája különösebb hasonlóságokat, párhuzamokat mutatna a jelen politikai berendezkedéssel. Orbán rendszere ugyanis a mindinkább kiszélesedő “autoriter kapitalizmus” egyre szervesebb része, egy globális világrendben.

Ahhoz viszont, hogy Orbán Viktor a 2008-9-es világgazdasági válságot követően Magyarországot valóban azzá tehette, nagyjából le kellett csupaszítania a népi “etnikumféltő” gondolatot valós, intellektuális tartalmaitól, és a kilencvenes éveket meghatározó Csurka István írásai, valamint közvetlen “olvasó” munkatársa, Tellér Gyula segítségével egy, csupán a minél simulékonyabb autoriter fordulat szolgálatába állított szabálykönyvvé tette ezt.

Fontos persze a sokat emlegetett gyakorlati menedzserek, a néhai Arthur Finkelstein és az összekötő Habony Árpád szerepe is ebben, de ők csupán minél hatékonyabban plakátíroztak ki néhány mondatot, hívószót, amely végső soron azonban átrágott, a magyar eszmetörténetben gyökerező gondolatokat vet fel újra, immáron jóval primitívebb köntösben.

És ez a folyamat pedig egészen Orbán 2012-es március idusai beszédétől követhető. Itt a Békemenetet az idei menetrendhez hasonlóan fogadó kormányfő a következőket közölte az összegyűltekkel:

A szabadság azt jelenti, hogy magunk állapítjuk meg saját életünk törvényeit. Mi magunk döntjük el, hogy mi a fontos és mi nem az. Magyar szemmel, magyar észjárás szerint és a magyar szív ritmusát követve. Ezért mi magunk írjuk az alkotmányunkat. Nincs szükségünk szamárvezetőre és nem kérünk az idegenek kezünket irányítani akarók kéretlen segítségéből sem.

De vajon hogyan és miért működik mindez? A 2012-es beszéd, amely akkor megdöbbentően hatott, azóta több, erősebb formában és változatos mesebeli ellenségek ellen is megfogalmazódott. Az eszkaláció közben azonban két gondolat, a “magyar szem, észjárás és szív ritmusa” valamint az önrendelkezés, összeláncolása mutatja meg a legjobban: ez az, ami Orbán gondolkodását valójában elválasztja a “nagymagyar” nacionalizmus főbb ideológiai áramlataitól, és közelíti inkább az 1945 utáni Magyarországhoz, ahol Kádár János hasonló – bár Moszkva által sokkal jobban ellenőrzött nyelvezetű – éles retorikával hódította meg a magyarok többségét rendszerének, az 1956-os, élesen eltérő, egyenlősítő nacionalizmus leszorítása érdekében.

A történelem folyamatos mozgása mellett vannak állandó dolgok: ilyen például a saját “forradalmait” ugyancsak vívó, globalizálódó metropoliszok körül pökhendi módon hátrahagyott európai kis- és mezővárosok, falvak politikai értékrendje. A kelet-európai korlátozott, jóléti, de nem demokratikus rendszerek, mint törzsökösöknek hozták el nekik a villanyt, a csapból folyó meleg vizet, a gázfűtést, az iskolát és az orvosi rendelőt.

Nem csoda tehát, ha ezeket a vívmányokat a nép elsősorban az “idegentől” és ide értendő “belső idegenektől” félti, miközben nagyjából elrabolták már tőle mindezt. Ezért is fontos a lopakodó egészségügyi privatizáció, hiszen a közegészségügy magyarzászlós épületei technikai elmaradottságuk és lepusztultságuk mellett megmaradtak szimbólumoknak, a kisvárosok, falvak huszadik századi viszonylagos biztonságának tartós diadalíveiként.

Amíg az ellenzékiek közül sokan a Soros György-kampányon és a gyűlölettel kezelt szervezeteken keresztül feléjük áradó fenyegetéseket, és a kampány nevetséges egyszerűségét látták csak, addig a nép egy jelentős része (nem többsége) a magyar vidéken ismerős szavakkal csatába lett hívva.

“A tét az, hogy mi akarjuk eldönteni, kikkel akarunk együtt élni.”

Ez végül tökéletes kampányszlogenné változott: 2012-es “szabadságharcos” retorikájához hasonlóan Orbán Viktor és propagandagépezete ismét remekül kombinálta a poszt-45-ös autoriter, félautoriter magyar rezsimjeink két ígéretét: az etnikai privilégiumot és az önrendelkezést.

Ehhez az állameszmének azonban mindig is szüksége volt fajilag szegregált iskolára (az évtizedes gyakorlat mára “spontán szegregációt” vált ki), a cigánytelepek 1960-as felszámolása után megszülető, mára újfent markánsabban elkülönülő “cigánysorra,” cigány zsákfalura is: mindezek teszik privilegizálttá a legszegényebb magyart is.

Egészen röviden: a huszadik századi magyar történelem remekül karbantartott és legnagyobb erővel bíró mítoszával küzd az, aki az Orbán-rendszerrel szembeszáll.

A jó hír azonban az, hogy ez hosszú, töredelmes és nagyon komoly személyes áldozatokat követelő munkával ugyan, de követhető stratégia. Önálló és új, az eddigitől eltérő ellen-nyelv kell hozzá, és hasonlóan erős fogalomrendszer. Egy dolgot kell ráadásul teljesítenie: igazabbnak kell lennie. Hitelesebbnek és felismerhetőnek.

Vigyázó szemünket tehát 1956 örökségére vessük. Eközben azonban talán magával a Soli Deo Gloriával is foglalkozni lehetne, mint olyan vezényszóval amely újabb, és igazabb magyarázatokat is felkínálhat.

(Címlapkép: MTI / Koszticsák Szilárd)

[1] – Lásd erről ezen az oldalon Tamás Gáspár Miklós Bibó-sorozatának vonatkozó részét: TGM: Bibó (2): Magyar alkat

[2] Németh László, A minőség forradalma – Kisebbségben. Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok Digitális Irodalmi Akadémia Petőfi Irodalmi Múzeum  Budapest 2014

[3] – Németh László: Második szárszói beszéd. in: Németh László tanulmányok. Magyar Elektronikus Könyvtár kiadása, online: http://mek.oszk.hu/01000/01013/01013.pdf , 37. o.

[4] – Veres így fogalmazott akkor: “Zsidókérdés van, ezt Fejtő [Ferenc] is elismeri. De hozzáteszi: nem volna, ha nem csinálnák mesterségesen. (…) Fejtőnek ajánlom (…) keresse meg az okát, miért van zsidógyűlölet, s ugyanakkor nincs cigánygyűlölet, pedig a cigány is hazátlan és »élősködő« nép. Miért éppen csak a zsidó hordoz egy ilyen gyűlöletterhet?” (Veres Péter: „»Faji« szocializmus vagy »tiszta« szocializmus? Válasz Fejtő Ferencnek.” Eredeti megjelenés: Szocializmus, 1937. július, Idézi: Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Osiris, Budapest 2009, 128. o.)

[5] – A kifejezés Justus Pál szociáldemokrata gondolkodótól származik, későbbi használatához lásd: „Utólag akarják megnyerni a második világháborút” Litván Györggyel beszélget Rádai Eszter in: Mozgó Világ 29/8 (2003) – http://epa.oszk.hu/01300/01326/00042/03radai.html , és a Mércén Tamás Gáspár Miklóstól.

Olvass tovább!