Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Hódmező… mi van? Parlamenti kreténizmus (2)

Ez a cikk több mint 6 éves.

Orbán Viktor és Lázár János jelöltje kikapott Hódmezővásárhelyen. Hurrá. Ez jólesett. Sokan megírták, amit kellett, Jámbor Andrástól a Paranoid Androidig.  Remek. Pompás. Pöpec. Király.

No de.

Ahhoz, amit rendkívül gálánsan, udvariasan és eufemisztikusan előadtam itt, hangomat kissé öblösítve hozzá köll tennem azt az orbitális közhelyet, hogy a polgári „demokratikus parlamentarizmus” („képviseleti demokrácia”) és a polgári „többpártrendszer” egyik ürügye a létjogosultságra az, hogy a honpolgárok kifejezhetik ún. preferenciáikat, azaz nézeteiket, előítéleteiket, véleményüket, elfogultságukat, ízlésüket, „megjeleníthetik” vélt érdekeiket, szabad folyást engedhetnek kritikájuknak, neheztelésüknek, haragjuknak, bosszúvágyuknak, és í. t. Négy évenként egyszer.

Ez az az icurka-picurka kis szabadság, amelyet a polgári társadalom nagylelkűen engedélyez. Nem sok, de akár „a magántulajdon szentsége”, a „szabad vállalkozás”, a „szabadverseny”, a „carrière ouverte aux talents”, miegymás, a végén úgyis a burzsoáziát hozza ki nyertesnek (a „valóságosan létező” – real existierende – burzsoáziát, nem az ábrándos magyar liberálisok álompolgárságát).

Ámde amennyiben mégis a véleménypluralizmusra törekszünk, szemben az egyirányú-egységes, irányított közvéleménnyel, amely Orbán miniszterelnök úr dédelgetett, szubtotalitárius utópiája, akkor bajban leszünk.

Ugyanis a pesti sajtó (beleértve paradox módon a békemenetes orbánistát is) meg benyomásom szerint az ellenzéki közvélemény mintha eldöntötte volna, hogy teljesen mindegy, hogy kire szavazunk a pártnak látszó, Fidesz-KDNP-nek föltüntetett tárggyal szemben, csak veszítsen Orbán Viktor.

Következésképpen ugyanott tartunk, mintha nem lennének választások: az egységes ellenzék másik, úgyszintén szubtotalitárius utópiája szintúgy megfoszt bennünket preferenciáink kifejezésétől és a véleménypluralizmustól, mintha csak az Echo TV és a 888.hu lenne elérhető szép kis hazánkban.

Tudom, tudom – csak most az egyszer. De én csak erről az egy alkalomról beszélek.

Ez a sok demokrata épp most nullázza ki önmagát és híveit a szabad választás lehetőségéből. Jobboldaliak voksolnak baloldaliakra, szocialisták jobboldaliakra, fajvédők píszí zöldekre, csak azért, hogy Orbán úr veszítsen vagy meggyöngüljön politikailag.

Az országgyűlési választások egyik viszonylagos előnye, hogy bizonyos választói csoportok (egyszer négy évben) azt mondhatják a hivatásos politikusoknak: hölgyeim és uraim, tegyék ezt vagy azt, különben nem szavazunk önökre – én is példálóztam korábban vele itt és itt, hogy a parlamenten kívüli baloldal mit követelhet a parlamenti baloldaltól a maga pár ezer vagy max. pár tízezer potenciális szavazatának tudatában.

De mit követelhetünk mi Gyurcsány úrtól, Vona úrtól, Szigetvári úrtól, Bokros úrtól stb., akiknek a politikai ízlésítéleteik és eszméik tiltanák, hogy ránk hallgassanak…? Nem kérhetünk tőlük elvtelenséget, ha mi sem engedünk az elveinkből. Így sok esetben elveink ellenkezőjére szavaznánk, ami nem mondható erkölcsös magatartásnak. És az ellenzéki Hazafias Néptrotty fogalmilag kizárja az ilyes követelések merő elgondolhatóságát is.

Lehet – nem biztos, talán nem is valószínű, de lehet – , hogy az „összefogásnak” ez a minimális formája (szavazzunk minden választókerületben a legerősebbnek látszó jelöltre, és minden más ellenzéki jelölt lehetőleg lépjen vissza vagy ne kampányoljon) elvezet Orbán Viktor vereségéhez vagy parlamenti többségének jelentékeny megkurtításához.

Ennek az az ára, hogy föladjuk a szabad választás princípiumát.

A választónak eddig elvileg módjában állt, hogy (polgári) pártprogramok, irányzatok, világnézetek és diskurzusok között döntsön; ha most a tetszőleges („ellenzéki”) X-re kell szavaznia, akkor csak elvont-negatív értelemben „választott”. Ráadásul Orbán úr „pártja” (értsd: apparátusa) a rá jellemző öntelt prepotenciával és szuverén népmegvetéssel már másodízben egyáltalán nem hirdet programot!

TEHÁT NEM-PROGRAM ÉS NEM-PROGRAM, SEMMI ÉS SEMMI, NEM-MONDOM-MEG ÉS NEM-MONDOM-MEG KÖZÖTT „VÁLASZTHAT” MAJD A MAGYAR VÁLASZTÓ. Ilyen azért még nem volt 1989 óta. [1]

Mindennek az oka persze a két nagy párt létezését mintegy „előíró” választási rendszer és a plurális ellenzék tökéletlen illeszkedése. Orbán Viktor hatalmi csoportját (az ún. polgári körök fölszámolása óta nincs „pártja”) csak úgy lehet megszorongatni, ha teljesen üres-absztrakt taktikai szavazással maximalizálják (kerületenként) az előnyöket, és jó esetben megbuktatják az Orbán-kormányt a „no Viktor” program jegyében. Tehát a valódi politika csak az orbánizmus veresége után kezdődnék. Hogy milyen politika, arról nem tudunk semmit.

Igaz, ha Orbán miniszterelnök úr győz vagy – Isten őrizz – még meg is erősíti a hatalmát, akkor szögre akaszthatjuk (kalapunk mellé) elveinket, „szabadságunk” maradékait, a „pluralizmust” és a többit. A közvagyon adófizetői pénzből lebonyolított, szűnni nem akaró privatizálása egy bizonyos kör számára, magánvagyonok állami kölcsönökből finanszírozott kivásárlása ugyanezen kör hasznára, az így fölgyűjtött javak párhuzamos költségvetéssé, a „mély állam” költségvetésévé való átalakítása tovább folytatódnék, a politikai és médiapluralizmus, a szólásszabadság folytatólagos zsugorítása és a magyar kultúra végleges tönkretétele mellett, nem szólva a lakosság „alsó” egyharmadának egyre iszonyúbb nélkülözéséről.

Ez borzasztóságos lenne.

Ámde – mivel ezt parancsolja a jobb felé süllyedő-hanyatló korszellem – világos, hogy a legtöbb sikeres ellenzéki jelölt afféle korrupcióellenes konzervatív lesz (ilyen-amolyan pártszínekben vagy függetlenként), s akkor mi lesz a nyamvadt egyenlőséggel? A legújabb nemzetközi (igen komoly) összehasonlító kutatások azt jelzik, hogy

Magyarország minden fontos területen, minden mutató szerint a legegyenlőtlenebb, társadalmilag a legigazságtalanabb ország egész Európában.

(Nemcsak az Európai Unióban.) A falu nyomora hajmeresztő. A cigányság kitaszítottsága példátlan. Pár megyénk egyszerűen kizuhant az országból. A katasztrofális kivándorlás fokozódik.

Az az alapvető tényhelyzet, hogy a menekültkérdésben minden ellenzéki párt véleménye többé-kevésbé megegyezik Orbán Viktor véleményével – meg kell nyugtatnom a miniszterelnök urat: ha csak 15 százalékot ér el április 8-án, Magyarország akkor se lesz bevándorlóország. Én helyeselném legalább néhány tízezer, a vérző pokolból menekülő embertársunk befogadását Magyarországra, de ezt a nézetemet honfitársaimnak csak elenyészően csekély töredéke osztja. A menekültekkel már nem lehet kampányolni (amint „a magyar emberek” [beléjük értve a svábokat, tótokat, bunyevácokat, sokácokat és Köves Slomót] értesülnek róla, hogy az ellenzéki pártok épp oly idegengyűlölők – ha bévül talán röstellik is kicsinyég – , mint a miniszterelnök úr, aki már nem röstelli talán bévül se), mert ebben a kérdésben teljes a nemzeti egység, e sorok írójának és az elvrokon törpe minoritásnak a meggyőződése pedig politikailag érdektelen.

Ha csoda folytán az ellenzék nyer – aminek áprilisban hosszú percekig örülnék – akkor pár röpke, bohókás hónap elteltével a nyugat-európai balsajtó épp annyira undorodnék és viszolyogna a magyar államtól újra, mint mostanság.

Miért, akarja valaki komolyan az etnikai és osztályszegregáció (a faji elkülönítés) megszüntetését a magyarországi közoktatásban? Hallotta valaki, hogy másfél zöld pártunk szóba hozta volna az ökológiai problémákat? Lesz-e alkalma Karácsony Gergelynek, hogy a szavának álljon, ha sor kerülhetne rokonszenves szociális ígéreteinek valóra váltására?

Ugyan.

Az Orbánt netán fölváltó szivárványos nemzeti egységkormány (nem, nem, nem a Gay Pride értelmében, nehogy félremagyarázza valaki!) nyilvánvalóan konzervatív lesz (nem is lehet más), (de nem úgy, mint Béndek Péter), talán tesz valamit az ultramegasikkasztás és a botrányos pazarlás ellen, meg igyekszik barátságos arcot vágni annyi arrogancia, gőg, pimaszság után – de ez kissé soványka eredménynek tetszenék azok szemében, akiknek máris „rendszerváltást” ígérnek. Mennyiben? Hogyan? Milyen irányban? Miről van szó egyáltalán?

Egyszóval a szokásos dilemma – propter vitam vivendi perdere causas, Iuvenalis: Szatírák, VIII, 83 – mintájára a szabadság kedvéért önként lemondunk a szabadságról: a választás szabadságáról. Ez csak rosszul végződhetik. Akár lesz valamilyen együttműködés a különböző irányzatú ellenzéki pártok között (mely esetben választóik szándéka nem érvényesülhet), akár magabiztosan győz Orbán Viktor (mely esetben a plurális Magyarországnak föltehetőleg befellegzett), a parlamenti választás értelme és célja elvész.

„Rákóczi, akárki/Jöjjön valahára” – mondta Ady, akiről hétfőn megtudhattuk a bámulatra méltó Magyar Időkből, hogy „a szabadkőművesek furkósbotja volt” – , ezt az érzést jól értjük, értem én is. Ennek következtében keltett közfölháborodást, amikor Gyurcsány Ferencet bíráltam itt és itt, vagy a Momentumot korábban, vagy a Jobbik ellen írtam itt, itt és itt, vagy a Botka-ügyben kritizáltam az MSZP-t.

Az összefogáspárti-ellenzéki konformizmus és kritikátlanság (amihez az orbáni mikrokozmosz sztálini méretű alattvalói engedelmessége és hiperlojalitása szolgáltat kísérteties kísérőzenét: Orbán bírálata a médiafölületek kilenctizedét eltakaró kormánypárti „zsurnalisztikában” elképzelhetetlen, én azonban – bár népszerűtlenül – beszélhetek az ellenzéki „térfélen”, noha már nem mindenütt…) meglehetősen aggasztó, és mivel a nézeteltérések kicsinyítésére törekszik (miközben az ellenzéki vezérek leprázzák egymást), elég unalmas is.

Csodálkozni nem kell: minden parlament (burzsoá) osztályparlament, bár régebben helyet kaptak benne olykor a munkásosztály bizonyos csoportjainak és a tőketulajdon nélküli, „fehérgalléros” alkalmazottaknak (tehát voltaképpen: osztálykoalícióknak) bizonyos képviselői, akik néha képesek lehettek bizonyos – olykor egészen tág – engedmények kicsikarására az uralkodó osztálytól, ámde ha túl messze mentek, akkor jöhetett a katonai diktatúra és/vagy a fasizálódás (mint manapság megint). Ez Kelet-Európában már föl se merül. Előfordul, hogy az uralkodó osztály egyik vagy másik képviselete a stabilitás vagy „a gazdaság” érdekében köt (szerényen egalitárius) kompromisszumokat, de ezeket már nem a proletariátus vívja ki. Ezek már csak a polgári államművészet (Staatskunst) fogásai.

A „reálisan létező” magyarországi baloldal már föl se teheti a plebejus néppárti látszatokból rá háramló szimbolikus kérdéseket, mert ez „megosztó” (no és persze „nem telik rá”).

Nem tehet egyebet, mint szállítja kevés megmaradt szavazóját az uralkodó osztály szabadkereskedő-kozmopolita-liberális vagy a protekcionista-védővámos-nacionalista-korporatista frakciójának, és amint e hasábokon is leszögezte a politológus Szűcs Zoltán Gábor, a „baloldalnak” (mármint a parlamentáris balközépnek) vége, és hogy „a Fidesz alternatívája sokkal jobban fog hasonlítani a Fideszre, mint ahogy azt ma a legrosszabb rémálmainkban gondolnánk”. Ez valószínű. Ha ugyan lesz ilyen alternatíva.

Tanulság: föl kell hagynunk a parlamenti kreténizmus száz esztendeje elavult illúzióival.

 

[1] –  (Utólagos jegyzet) Az ellenzéki liberalizmus álláspontját a legvilágosabban Gomperz Tamás új cikke foglalja össze. Idézetek: „Röviden: a Jobbik nélkül nem lehetséges kormányváltás. Azért nem, mert a vidéki települések jelentős részében a Fideszt csak jobbról lehet megverni. Végeredményben azoknak a jelölteknek van ezeken a helyeken esélyük, akik hitelesen mondják azt, hogy én is jobbos vagyok, csak nem lopok.” Aztán: „Mivel a Jobbikkal való koordináció nélkül nem lehetséges kormányváltás, ezért nélküle nincs túl sok értelme a baloldali összefogásnak sem.” Illetve: „…ha a többség szétszavazását megakadályozó ellenzéki koordinációban a Jobbik is részt vesz (akár hallgatólagosan), akkor a Fidesz veszít áprilisban. Ha nem vesz részt, akkor nem veszít. Ha részt vesz, de technikailag bénán csinálják, nem jól számolják ki, melyik körzetben kinek van esélye, összevesznek az arányokon, a jelöltet nem indító ellenzéki pártok nem kampányolnak a másiknak, akkor sem veszít.” Ez nem lenne „választás” a cikk szerint, hanem erkölcsi indítékú népszavazás a Fidesz-lopás ellen: vagyis az emberek „…tényleg valamire akarnak szavazni, méghozzá arra, hogy takarodjon az Orbán. Ha nem lopna annyit, akkor leginkább arra szavaznának, hogy maradjon az Orbán, mert amúgy egyetértenek vele. A legnagyobb többséget ma Magyarországon nem tartalmi ígéret vagy szakpolitikai cél mellett lehet létrehozni, hanem a Fidesz és a lopás ellenében.” („Szakpolitikai célnak”, illetve „ígéretnek” nevezi szerző mondjuk az egykulcsos adó eltörlését vagy a minimálbér adóztatásának megszüntetését, tehát A POLITIKÁT magát…) Ez a magyarországi polgári demokratikus („balliberális”) politika végpontja. Béke poraira.