Humanitárius szuperhős? Konzervatív bőrbe bújt liberális? A felvilágosult értékek őrzője? Vagy csak egy hatalmas blöff? Mégis mit gondoljunk a hamarosan – nagy eséllyel – negyedik ciklusát kezdő német kancellárról?

Angela Merkel Brüsszelben, 2017 márciusában; fotó: Dylan Martinez/Reuters

Nincs még egy politikus Európában, akivel annyira szívesen szelfiznének az állampolgárok vagy a menekültek, mint Angela Merkellel, aki tavaly előtt egy nagyívű gesztussal meggyőzte a német választókat arról, hogy most már nem csak a foci és a sör miatt lehetnek büszkék hazájukra. A Szíriából és Afganisztánból útra kelt emberekkel meg éreztette (még ha ez nem is volt teljesen őszinte), hogy van olyan hely Európában, ahol szívesen látják őket.

A menekültválság alatt kialakult „humanitárius Merkel”-kép, az értékek őre imázs annyira meggyőző volt, hogy tavaly még az ENSZ-ben is teljesen komolyan elgondolkodtak azon, hogy őt kellene a meglehetősen gyenge Ban Ki Mun főtitkár után a nemzetközi szervezet élére állítani (persze Merkelnek esze ágában se volt lemondani  a kancellárságról).

Sőt, manapság divatos egyes európai országok (köztük Magyarország) baloldali és liberális köreiben (de akár még az Egyesült Államokban is) úgy tekinteni a Németországot 12 éve vezető kereszténydemokrata Angela Merkelre, mint arra a politikusra, aki megvédi a liberális demokráciák értékeit a retrográd erőktől, emellett féltve őrzi szabadságjogainkat, kiáll a melegekért és menekültekért, egy ponton pedig majd jól seggbe rúgja Orbán Viktort is.

De vajon tényleg Angela Merkel az „egyetlen felnőtt” abban a teremben, amit Erdogan, Putyin és Trump pöcsméregetése dominál? És tényleg ő lesz az az erő, aki majd negyedik kancellári nekifutásával elhozza a világnak a progresszív kánaánt? Ez utóbbi nyilván túlzás, de valami mégis van a hamarosan megint újrázó német kancellárban, aminek köszönhetően akkora rajongótábora van, hogy már a híres, rombuszban tartott kezei is megkapták saját emotikonjukat, ami mellesleg így néz ki: -<>- .

A menedzser

Mielőtt túlságosan is belelovagolnánk magunkat a Merkel-mesébe, maradjunk inkább a realitások talaján. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Merkel inkább hatékony probléma-megoldó és sikeres menedzser, nem pedig az a nagy humanitárius segítő, aminek manapság a menekültválság alatt vállalt szerepe, és a híres „Wir schaffen das!” (‘Megcsináljuk!’) kijelentés miatt tekintik. Ennek megfelelően pedig sikeresen navigál a politika és a választói elvárások világában. A The New Yorker pár évvel ezelőtti, rendkívül izgalmas Merkel-portréjában például a szerző Merkel belső körére hivatkozva írja, hogy miután a konzervatív adóreformmal kampányoló Merkel kis híján elvesztette a 2005-ös választást az addig a kancellári székben ülő Gerhard Schröderrel szemben, Merkel úgy döntött, a saját elképzeléseit aláveti a népakaratnak: „Mindenki számára minden leszek” – mondta állítólag.

Azóta a közvélemény-kutatásokra építi a kormányzását, és heti rendszerességgel készülnek a kancellária megbízásából a felmérések, hogy láthassa, mi az ami érdekli a választókat, és mi az a téma, amihez jobb nem hozzányúlni. Aki ebben megpróbálja megakadályozni, azt kedves mosollyal az arcán ignorálja, vagy ha kell félre állítja.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne olyan téma, ami lázba hozza. Ugyanebben a New Yorker-cikkben például Katrin Göring-Eckardt, a zöldek parlamenti frakcióvezetője így beszélt róla: „Rendkívül elkötelezett a szabadság értéke mellett, minden más témáról lehet vitatkozni.”

Sőt, a szabadság iránti elkötelezettsége beszédeiben is megragadható. „A jövő tárva nyitva áll. Tőlünk függ, mindannyiunktól.” – idézte például Karl Poppert hét évvel ezelőtti újévi beszédében. Azt a Karl Poppert, aki a negatív utilitarizmus képviselőjeként (azaz a strukturális problémákat mellőzve, azt gondolja, a lehető legkevesebb ember szenvedjen, és a lehető legkisebb mértékben) hasonlóan gondolkozik, mint a jelenlegi német kancellár – állítja Julia Schramm a Fifty shades of Merkel című könyvében. Szerinte ugyanis Merkel politikájának a deklarált célja az, hogy abban a mértékben szeretne az emberek kedvére tenni, amekkora mértékben azt a jelenlegi rendszer megengedi.

Például magáévá tett számos témát, amit korábban a zöldek képviseltek, így az atomenergiából való kilépést is (amit ráadásul úgy vitt végbe, hogy koalíciós partnere az atompárti liberális FDP volt).

A baloldali programokat annyira sikeresen elsajátította, hogy tavaly már arról írt a Die Zeit, hogy egyre több zöld és baloldali választó elgondolkozott azon, hogy Merkel pártjához húzza be az x-et. Ralf Fücks, a Zöldek alapítványa, a Heinrich Böll Stiftung nemrég leköszönt vezetője például arról beszélt, hogy teljesen jó ötletnek tartana egy olyan kormánykoalíciót, ahol a CDU a Zöldekkel vezetné az országot. Részben azért, mert az energiapolitika és a családpolitika terén a kancellár pártja egyre inkább a politikai közép felé orientálódott, sőt az Oroszországgal és az Ukrajnával kapcsolatos álláspontja még közelebb is van a zöld választók értékrendjéhez, mint a saját választóiéhoz.

Azért a baloldali szociálpolitika és adópolitika garanciája továbbra is az SPD (illetve a Zöldek és a Linke). Merkel valószínűleg nem hajtaná végre az egyenlőtlenségeket újratermelő  közoktatás vagy az örökösödési adók szükséges reformját; sőt, a gazdagabbak további adókedvezményeket is remélhetnek. De mivel sokan úgy érzik, hogy most Európa jövője a tét, a választás pedig nagy nemzetközi kérdések körül forog, ezek a témák mintha kevésbé lennének fontosak.

Lassú víz...

A „humanitárius Merkelt” viszont szorosan követi az a Merkel, aki mindenről túl későn hoz döntést. Ez a tesze-toszaság olyan híres, hogy a németek még egy igét is csináltak belőle: a „merkeln” (azaz merkelezni) 2015-ben hivatalosan is egyike volt a legsikeresebb újonnan közhasználatba került szavaknak, definíciója: „semmit sem csinálni, nem dönteni, nem nyilvánítani véleményt”. Mert nem csak a menekült-kérdésben hagyta Merkel, hogy addig fajuljon a helyzet, hogy a határnyitáson kívül már ne maradjon Németországnak más döntési lehetősége (például, hogy idejében létrehozzon egy igazságos és működőképes bevándorlási törvényt).

Egy kitűnő példát a „merkeln” jelenségre már a második kancellári ciklusában is találunk: mégpedig 2011-ben, amikor is sokak szemében úgy tűnt, hatalmas fordulatot vezényelt le az energiapolitikában. Holott már a Merkel előtt kormányzó szocdem-zöld koalíció megszavazta 2002-ben, hogy Németország progresszív módon leállítja az összes atomreaktort az országban (Atomausstieg törvény) – az akkori ellenzéki pártok (a konzervatív CDU-CSU és a liberális FDP), már akkor kijelentették, hogy ezt a törvényt egy kormányváltásnál visszavonják. Az első Merkel-ciklus után – amikor is még egy ún. „Nagy koalíció” (CDU-SPD) kormányzott – Merkel 2009-ben az FDP-vel alakított koalíciós kormányt. Az egykori ellenzéki pártok most betartották ígéretüket: 2010 decemberében hatályba lépett az a törvény, amely szerint meghosszabbítják az atomreaktorok működését (Laufzeitverlängerung törvény), így visszavonva az előző kormány kilépési stratégiát.

Pár hónappal később viszont egy távoli természeti katasztrófa megkérdőjelezte ennek a döntésnek a bölcsességét – mely egyébként már előtte is komoly kritikát váltott ki az atomkritikus német társadalomból. 2011 márciusában ugyanis a Japánban tomboló cunami robbanáshoz vezetett a fukushimai atomreaktorokban. Merkel erre – és a társadalmi nyomásra – gyorsan reagált. Három nappal a katasztrófa után egy ún. atommoratórium lépet hatályba, amely alatt biztonsági kontroll alá került mind a 17 német atomreaktor. 2011 júniusában pedig megszavazták az atomenergiából való teljes kilépést és az átállást a megújuló energiára. Vagyis: visszatértünk a 2002-es baloldali törvényhez, és Merkelt ünnepeljük a sikeres „Energiewende” (azaz energiafordulat) beindítása miatt.

Emiatt az ellentmondásosság miatt sokan a szemére vetik, hogy egyáltalán nem is hisz a progresszív ideálban. A melegházasságot se szavazta meg, bár párttársainak azt mondta, hogy szavazzanak a lelkiismeretük szerint (és a parlament meg is szavazta), ami mégiscsak lehetőséget biztosított neki arra, hogy egy progresszív szereplőként tetszelegjen, illetve eltakarítson az útból egy olyan problémát, ami esetleg rávethetné a bélyegét a szeptember végi választásra. Eredetileg a menekültválságra se sietett reagálni – sokáig úgy tett, mintha nem próbálnának meg tömegek Európában védelmet találni, egy menekült lánynak pedig még a szemébe is mondta, hogy nem maradhat mindenki Németországban – csak akkor lett a tiszta német lelkiismeret őre, amikor már esélye se volt ignorálni a problémát. Illetve, amikor látta, mennyire fontos a németeknek, még a pártja potenciális választóinak is, hogy Németország megmutathassa végre a szebbik, humánusabb arcát a világ felé.

A buktató hajlam

De pont Merkel progresszív hajlama jelentheti esetleg a bukását is a pártján és a CDU-választókörökön belül. A CDU bajor kistestvére, a valamivel konzervatívabb CSU (Keresztény-szociális Unió) például rendre nyilvánosan megkérdőjelezi Merkel politikáját. Így a CSU vezetője, Horst Seehofer – aki szívesen mutatkozik Orbán Viktorral is – Merkellel szemben, egy felső határt követelt a menekült számok terén. Ezt Merkel mind a mai napig kategorikusan visszautasítja – azért is, mert a német politikai kontextusban ez a követelés szorosan a jobboldali AfD (Alternative für Deutschland) párthoz fűződik.

De a CDU-n belül is rendre hangoznak el kritikák, mind Merkel sajátos vezetői stílusával, mind progresszív döntéseivel szemben. A legprominensebb kritikusa talán Jens Spahn, aki a párt jobb szárnyához tartozik, és nem hallgatja el azt sem, hogy szívesen lépne a helyére, mint következő kancellár(jelölt).

Ezeket a kritikákat – bármennyire is kedveljük Merkel progresszív politikáját –, szigorúan kell venni, mivel itt látszik igazán, hogy a CDU/CSU-frakció értékrendje és választó bázisának nagy része is alapvetően ezzel a konzervatív, keresztény értékrenddel cseng egybe.

Az utóbbi négy évben nem egyszer hangzott el az a vád is, hogy Merkel ezen konzervatív értékek lazításával segítette a populista, szélsőjobboldali erők erősödését (az election.de szerint, az AfD például már a 10 százalékot is elérhet nemzeti szinten).

De minek hinni?

Persze felvetődik a kérdés, hogy fontos-e, hogy a kancellár mélyen higgyen is mindenben, amit tesz. Nem jobb az, hogyha átérzi, mit akarnak a választók, és képes emiatt beállni olyan progresszív értékek mögé is, amelyeket von Haus aus esetleg nem támogatna? Magyar összehasonlításban mégiscsak jobb egy olyan vezető, aki a társadalom igényeire rezonál, mint egy olyan kormány, amely a propaganda eszközeivel félrevezeti a választókat, megosztja a társadalmat, és hamis veszélyérzetet táplál az állampolgárokba, ezáltal bebetonozva a saját hatalmát.

Németország ráadásul (okkal) nem szereti az erős vezetőket, és sokszor azok a kancellárok válnak az utókor szemében is sikeressé, akik nem tartják sokra a víziókat. „Akinek víziói vannak, menjen orvoshoz” – mondta például Helmut Schmidt a láncdohányos szociáldemokrata kancellár, akit érzelemmentessége és hűvössége ellenére is jobban kedvelt az utókor, mint utódait, Helmut Kohlt és Gerhard Schrödert.

Mennyire számít, hogy ki van Németország élén?

És egyáltalán számít az, hogy mennyire lesz konzervatív a kormány, amit felépít maga körül? Vagy, hogy ki van az ország élén? A múlt heti Magyar Narancsban Uwe Jean Heuser, a Die Zeit gazdasági rovatvezetője mondja például azt, hogy tökmindegy ki ül valamely miniszteri székben, hisz például a például a „német gazdasági döntések nem a miniszter személyétől függtek, hanem Németországot az adott helyzet és annak logikája vezette a lépéseiben.” De voltak ennél szabadszájúbb megfogalmazások is: „A német kormányt úgy kell felfogni, mint a német exportipar végrehajtó-bizottságát, amely az eurót védi minden erejével. Ez a lakosságnak nem kifejezetten jó, csak a cégeknek.” – mondta pár éve Wolfgang Streeck, a Max Planck Intézet nyugalmazott professzora.

Ez viszont nem csak afelől győzhet meg minket, hogy hiába Merkel jó- vagy épp rosszakarata, a magyar-német kapcsolatok, az EU-politika, az uniós reform, a menekültkérdés, és még sok minden más is, annak fényében fog alakulni, mit kívánnak a kőkemény gazdasági érdekek – de ezen kívül kérdésessé teszi azt is, hogy hatalmas fordulat állhat-e be esetleg azután, hogy ’21-től nem Angela Merkelnek, hanem mondjuk Sigmar Gabrielnek fogják hívni a kormányfőt és egy vörös-vörös-zöld, azaz a lehető legbaloldalibb kormánykoalícióval vezeti az országot.

Ha viszont már itt tartunk, akkor feltehetjük azt a kérdést is, hogy feladata lenne-e egyáltalán Németországnak, hogy megmentse a Nyugatot, avagy a nyugatinak tekintett értékeket. Vagy nem azon kellene-e inkább gondolkoznunk, hogy közös erővel lépjünk fel valami olyasmiért, ami esetleg fontos nekünk. Ha Merkel valamiben egyetért velünk, ha (akár meggyőződése ellenében is) olyan témákért harcol retrográd macsókkal, amik fontosak nekünk, akkor hajrá – de ez nem indokolja azt, hogy elégedetten hátradőljünk. Harcolnunk kell azért, ami fontos, felvállalni ügyeket, alulról építkezni, követni a politikai fejleményeket, és persze szavazni a számunkra vállalhatónak tűnő politikai alternatívára. Merkel sem az Isten, hanem csak egy tisztségviselő, akit a németek az érdekeik képviseletére választottak meg. Ezt sose felejtsük el.

B. Simon Krisztián, Langowski Judith