„Istenem, dehogy! 24 éves koromig még a szüleimnek se mondtam el, hogy leszbikus vagyok, az fel sem merült bennem, hogy a háziorvosommal megbeszéljem ezt” – mondja Andi. Azért ez valahol furcsa, nem? Hiszen az orvosunk elvileg az, akiben 100 százalékig meg kell, hogy bízzunk, mégis csak az egészségünk múlik rajta… Nos, úgy tűnik, vannak kérdések, amire sem a háziorvosok, sem pácienseik nincsenek – egyelőre – felkészülve.

Kép forrása: outfrontmagazine.com

Nem volt olyan rég, hogy a homoszexualitást még betegségként aposztrofálták, és különböző gyógymódokat is ajánlottak rá. Nem volt rég, de azért gondolhatnánk, hogy az orvostudomány már bőven meghaladta ezt a nézetet. És bár elmozdultunk erről a holtpontról, még korántsem tartunk ott, ahol kéne.

A bizalom hiánya

Egy 2010-es kutatás szerint az LMBT-válaszadók 16 százaléka teljesen, 10 százaléka csak részben vállalja fel háziorvosa előtt szexuális irányultságát és/vagy nemi identitását – tehát a leszbikus, meleg és biszexuális nők és férfiak alig több mint negyede meri felvállalni önmagát Magyarországon egy olyan szituációban, amikor az egészségéről van szó. Talán nem véletlenül.

„Igen, ez bizalmi kérdés. De leginkább azt gondolom, hogy ha nem közvetlenül érinti a problémámat az, hogy kivel élek együtt, akkor nem kell megosztanom azt mondjuk egy háziorvossal, akivel jó esetben évente alig kétszer találkozom… Feleslegesen nem megyek bele egy olyan szituációba, ami után lehet, hogy orvost kéne váltanom” – véli Andi.

Kicsit érdemes tágabb kontextusban nézni a dolgot, hogy ezt a kijelentést értelmezni tudjuk:

egy 2007-es MTA-kutatásból kiderül, hogy a szexuális kisebbségekhez tartozó válaszadók 28 százaléka tapasztalt már valamilyen hátrányos megkülönböztetést az egészségügyben.

Ha belegondolunk abba, hogy hányan nem merik egyáltalán felvállalni a szexuális irányultságukat, ez őrületesen nagy szám. És így már érthető az is, hogy a többség mindaddig, amíg ez nem válik szükségessé, nem beszél erről a témáról.

Főleg azért, mert valóban bizalmi kérdésről van szó, amely viszont az egészségre is hatással van. Természetesen nem szükséges rögtön azzal kezdeni egy orvosi vizsgálatot, hogy az ember előbújik. Sokan tényleg kizárólag akkor beszélnek erről, ha úgy érzik, betegségük kapcsolatba hozható azzal, hogy melegek. Ezt viszont sokszor nagyon nehéz megítélni.

A szexuális kisebbségekhez tartozó emberek a társadalmi elutasítás miatt különösen veszélyeztetettek depresszió, öngyilkosság, alkohol- és droghasználat szempontjából, ezért sokszor nagyobb odafigyelésre vagy speciális kezelésekre is szükségük lehet, hogy ezeket a problémákat hatékonyan kezelhessék. Így viszont már érthető, miért probléma az, hogy ők maguk sem feltétlenül tudnak megbízni (számos rossz tapasztalattal felszerelkezve) orvosaikban, és az is, hogy az egészségügy mennyire nincs ma felkészülve arra, hogy biztonságosan és hatékonyan tudjon foglalkozni velük.

Hétből másfél

Lássunk még néhány adatot, hogy kiderüljön, mennyire nincs felkészülve az egészségügy.

A Háttér Társaság 2013-ban 233 egészségügyi felsőoktatási intézményben tanuló hallgató részvételével végzett kutatást.

Az LMBTI-emberek és a HIV/AIDS témakörével 90 százalékuk találkozott képzése során. Az LMBTI-emberek mentális egészségéről viszont a hallgatók 56 százaléka nem hallott semmit, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésüket akadályozó tényezőkről pedig a megkérdezettek 76 százaléknak nincs fogalma.

Kép forrása: Háttér Társaság

Nem véletlen, hogy saját bevallásuk szerint is csak a hallgatók 27 százaléka érzi úgy, hogy az egyetemi képzés segített az LMBTI-emberekkel szembeni esetleges előítéletek leküzdésében, és csupán 15 százalékuk véli azt, hogy fel van készítve az ilyen páciensekkel való bánásmód gyakorlati kérdéseire.

„Az egészségi állapotot alapvetően befolyásolja az, milyen társadalmi csoporthoz tartozunk. Ez a felismerés jelenleg hiányzik a magyar egészségügyi gondolkodásból – vallja Dombos Tamás, a Háttér Társaság ügyvivője. „Ilyen szempontból tehát ez nem LMBTI-specifikus probléma, de itt különösen erősen jelentkezik az, hogy nincsenek felkészítve az egészségügyben dolgozók a kérdésre.

Ha valami, akkor még talán a szexuális egészség-betegség kérdésköre az, ami megjelenik, de ez is inkább stigmatizáló jelleggel, például a HIV/AIDS és a melegség összekapcsolásakor.

Valamennyire a transzneműek és az interszex emberek már megjelentek a magyar orvostudomány látókörében is, de azért bőven van innen még hova fejlődni. Szakmai anyagok, képzések jóformán nincsenek, jó lenne, ha ez változna.”

Saját tapasztalataink is ezt mutatják: hét háziorvost hívtunk fel, közülük öten egyáltalán nem találkoztak még a praxisukban leszbikus, meleg vagy biszexuális emberekkel (ami már csak a nagy számok törvénye alapján is nehezen elképzelhető), egyiküknek volt olyan páciense, aki egy konkrét problémával kereste fel, ami miatt jelezte, hogy meleg, és volt olyan köztük, aki egy teljesen általános vizsgálat közben elejtett félmondatból következtetett erre, de visszakérdezni „nem mert”, így bár fejben feljegyezte, hogy „talán valami ilyesmiről van szó”, valójában erre nem merne mérget venni.

Dombos Tamás szerint a legalapvetőbb probléma az, hogy az LMBTI-emberek egész egyszerűen nem mernek előbújni, még a háziorvosuknak sem, pedig ez szabadon választható szolgáltatás. Pedig néha fontos lenne. „Mondok egy példát: egy leszbikus nőnek bizonyos dolgokra nincs szüksége. Mondjuk fogamzásgátlóra, a nőgyógyászok mégis automatikusan próbálják őket rábeszélni, és fel sem merül bennük, hogy azért nincs szükségük külön gyógyszerre, mert nem fognak teherbe esni.

Ez egy nyomasztó helyzet, amibe így a páciens belekényszerül, pusztán azért, mert az orvosának eszébe sem jut, hogy egy leszbikus pácienssel áll szemben.

Ugyanígy egy sor betegség felismerését és kezelését könnyíthetni meg, ha az orvos tisztában van azzal, hogy a betegei közt LMBTI-emberekkel is találkozhat. De persze az sem jó, ha mindenbe ezt akarják belemagyarázni, kényszeresen.”

A helyzet tehát minimum nehéz: bár időnként speciális segítségre lehet szükségük, ők maguk sem bíznak eléggé orvosaikban, akik viszont nincsenek felkészítve arra, hogy foglalkozzanak velük.

Teljes vakfolt

Ha valahol, akkor a hiány leginkább a gyermekorvosi rendszerben érhető tetten.

„Ha hiszünk a statisztikáknak, akkor a pácienseink körülbelül 10 százaléka is az LMBTI-közösségből kerül ki” – mondja dr. Kádár Ferenc házi gyermekorvos.

„Protokoll-kérdés erre vonatkozóan a magyar orvosi rutinban nincs, tehát nem kérdezünk, nem is kérdezhetünk rá. Ami nem baj. Nekünk, mint házi gyerekorvosoknak, akkor fontos ez a kérdés, ha például egy betegség felismerésében és megfelelő kezelésében nyújt támpontokat.” Kádár Ferenc szerint például egy serdülő korú gyerek esetében a beilleszkedési zavarok vagy épp depresszió kezelésében nagy segítség lenne, ha a szexuális orientációról nyíltan és empátiával lehetne beszélni. Itt azonban még nem tartunk. Sőt, elég messze vagyunk attól, hogy maguk a házi gyermekorvosok tisztában legyenek az alapvető kérdésekkel.

Kádár doktor egyben szerkesztője is annak a szakorvosi lapnak, a Hírvivőnek, amelyben nemrég cikk jelent meg az LMBTI-gyermekek és serdülők házi gyermekorvosi ellátásáról. A cikkben főként amerikai példák és ajánlások szerepelnek, szembetűnő azonban, hogy a magyarországi helyzetről alig esik szó.

„20 éve szerkesztem az újságot, és alig foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, ahogy mondjuk konferenciákon sem nagyon találkozunk vele. Szóval valahol ez egy amolyan hiánypótlás volt. Fontosnak tartjuk, hogy a házi gyermekorvosok továbbképezzék magukat, hiszen minden bizonnyal sokkal több LMBTI-gyermek és serdülő jár hozzájuk, mint amennyiről tudnak” – véli a házi gyermekorvos.

„Nem, nem kell minden gyereknél rákérdezni erre. De az fontos, hogy egy házi gyermekorvos fel legyen készülve azokra a kérdésekre, amiket ezek a gyerekek tehetnek fel neki. Nem szabad hagynunk, hogy egy fiatal azért legyen depressziós, mert nem mer, vagy nincs kivel beszélnie erről. Ha nem talál egy kellően empatikus hozzáállású tanárt, ha nem tud beszélni a szüleivel, nekünk kell segíteni. Épp ezért fontos, hogy a gyermekorvosában megbízhasson, fordulhasson hozzá bizalommal, ha kérdése vagy problémája van” – mondja Dr. Kádár Ferenc.

Véleménye szerint a házi gyermekorvosoknak is fontos lenne, hogy tájékozottabbak legyenek a témában (ahogy az oktatásban is nagy szükség lenne erre a pedagógusok körében), jelenleg azonban kevés az ilyen tematikájú képzés. És nem tagadja azt sem, a cikk megjelenése után kaptak házi gyermekorvostól negatív visszajelzést is.

„Ahogy a társadalom maga, a házi gyermekorvosok köre is nagyon sokféle emberből áll. Épp ezért tartottuk most fontosnak, hogy elkezdjünk beszélni erről a témáról, de az biztos, hogy ez egy lassú folyamat, aminek most még nagyon az elején vagyunk” – véli Kádár doktor.

Hasonló véleményen van Dr. Póta György, a Házi Gyermekorvosok Országos Egyesületének elnöke is. „Nem titok, hogy ennek a cikknek a figyelemfelkeltés volt a célja. Tudjuk, hogy a házi gyermekorvosok többsége kevéssé van tisztában ezzel a kérdéssel, de úgy éreztük, fontos lenne, ha elindulna egy diskurzus. A holtpontról való elmozdulás lenne a cél” – magyarázza Póta doktor. Fontosnak tartja, hogy amellett, hogy a házi gyermekorvosok számára ismertté váljon a kérdés, és fel se merülhessen, hogy valaki negatívan viszonyuljon hozzá, emellett pedig a gyerekek is bizalommal tudjanak fordulni orvosaikhoz.

„Mint minden ilyen dologban, a kulcs itt is a szakemberek felkészültsége és elfogadása, vagyis a saját szerepük átértékelése. Jó lenne, ha az orvosszakmai szervezetek erőteljesebben szólalnának meg, támogatnák, hogy az egészségügyben érdemben és szakmailag elfogadható módon legyen szó az LMBTI-emberek helyzetéről. Ezt viszont politikailag érzékeny kérdésnek tartják, ezért nem folyik róla nyílt szakmai párbeszéd. Világszinten egy fokkal azért jobb a helyzet, a WHO fontos ajánlásokat fogalmazott meg az egészségügyben található egyenlőtlenségek felszámolása érdekében, és az Európai Unióban is megfigyelhető egyfajta növekvő tudatosság és odafigyelés az LMBTI-emberek sajátos szempontjainak megjelenítésére. Magyarországon azonban van még bőven hova fejlődnünk. Épp ezért fontos minden olyan kezdeményezés, ami előre viheti ezt az ügyet – de ettől még nem lesz egyik napról a másikra jobb a helyzet” – magyarázza Dombos Tamás.

Ha nem ide, akkor hova?

Látva, hogy mennyi negatív tapasztalata van sok embernek az egészségügyben, és tudva, hogy mennyire nincs is felkészülve az egészségügy ennek a társadalmi csoportnak a problémáira, talán jogosan merül fel a kérdés: akkor mégis kihez fordulhat egy gyerek?

„Az orvosomnak nem mondanám el, csak ha feltétlenül szükséges. Ugyanígy voltam a tanáraimmal is. Nekem nem volt problémám a gimiben, a legközelebbi barátaim előtt sosem titkoltam, hogy leszbikus vagyok, másokkal meg nem beszéltem erről. De nem azért, mert féltem volna, egyszerűen csak nem akartam, hogy ez téma legyen, mert amúgy sem került soha ilyesmi szóba. Utólag viszont úgy érzem, az, hogy a fiatal korom nagy részét önmagam eltitkolásával töltöttem, megóvott ugyan egy csomó feszültségtől, viszont annyira a részemmé vált, hogy még most is nehezen nyílok meg másoknak. Ami annyira azért nem jó dolog” – magyarázza Andi. Az ő esete is rávilágít arra: az iskolai közegben is erőteljesen el van hallgatva a szexuális orientáció kérdése.

Nemrég kezdett el pörögni az a videó, ami egy iskolai szituációt dolgoz fel – a kisfilm jól érzékeltette, hogy sokszor milyen kirekesztő tud lenni egy iskolai közösség a homoszexualitásukat felvállaló (vagy felvállalni próbáló) gyerekekkel szemben. Talán nem véletlenül: a közoktatásban a nemiség kérdése többnyire az anya-apa-gyerek háromszögre szűkül, a házasság szent és sérthetetlen, a tankönyvek egy részében minimum megkérdőjelezhető állítások vannak.

Na de például mire való a szexuális felvilágosítás? Ha hinni lehet a tapasztalatoknak, nagyjából ugyanerre… Egy 2010-es kutatás szerint, amelyben a válaszadók kétharmadának volt része az általános vagy a középiskolában szexuális felvilágosításban, alig 12 százalék számolt be arról, hogy a felvilágosítás foglalkozott a homoszexuálisokat vagy biszexuálisokatt érintő témákkal.

19 százalék – ennyien tapasztaltak szexuális irányultságuk miatt diszkriminációt vagy zaklatást oktatási intézményben.

Vagyis az iskolában is inkább az elhallgatás a jellemző, ráadásul segítséget ebben a közegben is nehéz találni.

Hogy látja mindezt egy középiskolai pedagógus? „A tavalyi évben egy diákom, akivel nagyon szoros kapcsolatban vagyok, látványosan rontott szinte minden tantárgyból. Befelé fordult, vad lett, sokszor provokált vitákat. A tavaszi osztálykiránduláson valamiért annyira kiborult, hogy hazament. Fogalmam sem volt róla, mi történt, az osztálytársai pedig elzárkóztak a kérdéseim elől. Végül elhívtam egy négyszemközti beszélgetésre, tényleg csak azt szerettem volna tudni, hogy hogyan segíthetnék neki. Sokat beszélgettünk, mire kibökte: meleg. Az osztálytársai pedig sejtik ezt, és megpróbálták vallomásra kényszeríteni. Ettől retteg, mert a szüleivel ugyan már próbált erről beszélni, de úgy érezte, hogy nem fogadnák el.

Nem vagyok rá büszke, de köpni-nyelni nem tudtam, fogalmam se volt, hogy mit mondhatnék.

Félve vetettem fel, hogy talán az iskolapszichológus segítségét kérhetné. Teljes mértékben elutasította a javaslatomat, és azt mondta, inkább iskolát vált, itt maradni nem akar. Saját kudarcomként éltem meg, hogy erről nem tudtam lebeszélni, a következő tanévet már máshol kezdi el” – meséli a fiatal osztályfőnök, Petra. Abban biztos, hogy pedagógusként nem készítette fel őt senki az ilyen helyzetekre, de abban is kételkedik, hogy akár az iskolaorvosuk, akár az iskolapszichológus jól tudta volna kezelni a helyzetet.

Jelenleg is zajlik (szeptember 15-ig) a Háttér Társaság kutatása, amely az iskolai tapasztalatokkal foglalkozik. A kérdőív itt érhető el.

Alapvetően tehát úgy tűnik, jellemző, hogy sem az oktatásban, sem az egészségügyben nincs igazán olyan személy, aki például a leszbikus vagy meleg gyerekek és serdülők problémáival hatékonyan tudna foglalkozni. Az egészségügyben elindult most egy diskurzus, ám azt a szakemberek is látják, hogy még bőven messze vagyunk attól, hogy egy gyerek fel merhesse vállalni önmagát, és ehhez megfelelő támogatást és szakértő segítséget kapjon.

Márpedig tudjuk: a testi és a lelki egészség szorosan összefügg egymással. Az iskola alapvetően fontos szocializációs közeg, olyan tér, ahol minden gyereknek biztonságban kellene éreznie magát. A házi gyermekorvosnál is lényeges, hogy a páciens megbízhasson benne, hiszen hosszú távon az egészsége van a doktor kezében.

Hogy ez így legyen, ahhoz azonban elsősorban arra van szükség, hogy minden szakember megfelelő képzésben részesüljön, és előítéletektől mentesen, tudásának legjavát nyújtva forduljon a gyerekek felé. Ez ugyanis óriási felelősség – de minden gyereknek jár.