Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért nem jó ötlet az izraeli kormányt az európai zsidók képviselőjeként tételezni?

Ez a cikk több mint 7 éves.

Néhány nappal budapesti látogatása előtt Benjamin Netanjahu Párizsban részt vett a holokauszt egyik legfontosabb franciaországi megemlékezésén, Emmanuel Macron meghívására. Az elnöki gesztus nemcsak az izraeli kormány politikájával kritikus csoportokban váltott ki heves tiltakozást, de a történelmi emlékezet kutatóinak körében is fenntartásokkal fogadták.

5_3.jpg

Benjamin Netanjahu és Emmanuel Macron 2017. július 16-án Párizsban, forrás: elysee.fr

Emmanuel Macron jelképes gesztusok sorozatával indította elnökségét a nemzetközi diplomácia terén, Benjamin Netanjahu előtt Vlagyimir Putyin és Donald Trump meghívásához adtak alkalmat nevezetes történelmi évfordulók. A „jelképek mágiáját” segítségül hívó diplomáciai manőver – egyelőre elsősorban Párizs és Macron eminens geopolitikai szerepének színre vitele – ezúttal azonban ingoványos területre tévedt.

Franciaország véghezvitte a jóvátehetetlent

A francia állam felelősségének elismerése a második világháború alatt végbement zsidóüldözésben, akárcsak a század másik nagy francia traumáját, az algériai háborúhoz köthető súlyos bűntetteket illetően, nem ment könnyen. Az áldozatok, leszármazottaik és támogatóik szervezett fellépése, történészek, kutatók tabudöntögető, feltáró munkája alapozta meg azt a több évtizedes folyamatot, amelynek eredményeként a kollektív emlékezet felvállalta az addig a nácik számlájára írt atrocitásokat.

Ennek a ma is konstrukció alatt lévő, aktív önvizsgálatnak a nyolcvanas-kilencvenes években vált központi, jelképes elemévé a Vél’ d’Hiv’ razzia, azaz a Vélodrome d’Hiver, az egykor Párizs XV. kerületében található Téli Kerékpárstadionba összegyűjtött 13.152 zsidó férfi, nő és gyermek tragédiája. Az 1942. július 16-án és 17-én a megszálló németek utasítására, de a francia rendőrség közreműködésével elfogott emberek 4 napig várakoztak a Velodromban, mielőtt Auschwitzba deportálták volna őket, amit alig százan éltek túl.

veldhiv.jpeg

A Téli Velodromban várakozók, forrás

A megemlékezésen részt vevő első államfő François Mitterrand volt 1992-ben, aki még nem szólalt fel, de a jelen lévők kis csoportja így is kifütyülte. Mitterrand ugyanis egészen a nyolcvanas évekig jó kapcsolatokat ápolt René Bousquet-val, aki a rendőrség vezetője volt a Vél’ d’Hiv’ razzia idején.

Mitterrand nyilvánította azután hivatalos Nemzeti Emléknappá a július 16-ra következő vasárnapot, de a legemlékezetesebb gesztus utódja, Jacques Chirac érdeme, ő az, aki 1995-ben végre egyértelműen elismerte, a Vichy-kormányon túl is, az állam felelősségét az azóta elhíresült szavakkal: „Franciaország véghezvitte a jóvátehetetlent”. Utódai ugyanezt a szellemiséget képviselték; François Hollande 2012-ben újra aláhúzta a francia állam felelősségét, és kiemelte, hogy „a Soá nem a zsidó nép története, ez a Történelem, a mi történelmünk”. A szélsőjobboldali Nemzeti Frontot leszámítva, ez ma a konszenzusos álláspont, ezt az üzenetet erősítette meg Emmanuel Macron is vasárnapi beszédében.

A nemzeti tragédia emléke és az aktuálpolitika kísértése

Az állami megemlékezésre még sosem hívtak meg izraeli politikai vezetőket – Chirac, akárcsak Sarkozy és Hollande mindenképpen el akarták kerülni, hogy ennek a tragédiának az emléke valamiképp összekeveredjen az Izraelhez vagy tágabban az izraeli-palesztin békefolyamatokhoz való politikai viszonnyal – állapítja meg a Le Monde. A mérvadó francia napilap cikke szerint a nemzetközi kapcsolatok terén már több ízben alkalmazott „tabudöntögető” macroni metódus ezúttal talán túl messzire ment. Putyin, Trump, Netanjahu – az erős történelmi jelképek ellentmondásos politikai személyiségek hitelét erősíthetik.

Nem engedünk a gyűlölet eszméinek, az anticionizmusnak, mert az az antiszemitizmus megújított formája”, jelentette ki az 1959-ben lerombolt Velodrom helyén emelt sátorban Emmanuel Macron, hozzátéve, hogy Franciaország továbbra is Izrael oldalán harcol „a sötét terrorizmus és a legrosszabb fajta fanatizmusok ellen”. Mindez nyilván kedvére volt Benjamin Netanjahunak, aki szerint „az izraeli kormány politikájának megkérdőjelezése a zsidó állam létezésének delegitimálását célozza, és országa a Nyugatot célzó világszintű terrorizmus első számú célpontja” – írja a Le Monde szerzője.

Kérdés azonban, hogy a köztársasági elnök kijelentéseivel mennyire tudnak azonosulni azok a franciák, akik esetleg kritikusan viszonyulnak a jelenlegi jobb-szélsőjobb izraeli kormány politikájához, és nem tartják Netanjahut a „fanatizmusok elleni” harc követendő bajnokának. Ahogy az is kérdés, hogyan viszonyulnak a franciaországi zsidók ahhoz, hogy a több ezer áldozat emléke egy ilyen aktuálpolitikai üzenet apropójául szolgáljon – és persze az is, hogyan hat mindez a nemzet közös erőfeszítéseire az antiszemitizmus és a gyűlölet eszméi elleni fellépést illetően.

Érdekvédők és kutatók Bibi meghívása ellen

Netanjahu látogatásának összekötése a Vél’ d’Hiv’ megemlékezéssel, ahogy várható volt, tiltakozást váltott ki több baloldali, illetve a palesztinok ügyében elkötelezett szervezet részéről, a kommunista párt és az antikapitalista NPA mellett például az UJFP, a Francia Zsidók Uniója a Békéért nevű szervezet hívott tüntetésre Bibi jövetele ellen. Az UJFP egyébként következetesen fellép az ellen, hogy a francia zsidókat valamilyen „különös” csoportként kezeljék, ezért sem támogatta egy külföldi kormányfő jövetelét az eseményre – a szervezet álláspontja szerint ugyanis a jogegyenlőségért és a rasszizmus elleni folytatott küzdelem nem lehet megosztó. Ezen túl azonban konkrétabb politikai kifogásai is akadtak:

„Macron elnök egy olyan állam vezetőjének révén reprezentál bennünket, ahol a polgárok ötöde nem rendelkezik ugyanolyan jogokkal, mint zsidó honfitársai. Egy olyan megszálló hatalomról van szó, amely a genfi konvenciók és az ENSZ sorozatos felszólításai ellenére ellopja a palesztinok földjét és vizét, hogy telepeket hozzon létre, megtagadja a palesztinok jogait (adminisztratív fogva tartás, peren kívüli kivégzések stb.) vagy olyan pokoli kalitkákba zárja őket, amellyé Gáza változott.

szazalek-banner-anim2.gif

Iratkozz fel hírlevelünkre:

Kövess minket Facebookon:

A meghívás jóval visszafogottabb stílusú, de heves ellenérzéseket keltett a téma kutatóinak körében is. A Médiapart portál többüket is megszólaltatta, így például a holokauszt franciaországi emlékezetének egyik legismertebb szakértőjét, Henry Roussót, akinek nem lennének ilyen fenntartásai, ha Netanjahut egy nemzetközi évfordulóra invitálta volna meg az államfő, de Franciaországban épp a Vél’ d’Hiv’ megemlékezései révén vált „nemzetivé” a Soá.

Hasonló véleményen volt Sébastien Ledoux történész, szintén a történelmi emlékezet egyik specialistája, aki szerint ma is, akárcsak a nyolcvanas-kilencvenes években az a cél, hogy ne egy kisebb közösség öröksége legyen a Vél’ d’Hiv’, ne „csak zsidó”, hanem univerzális történelem, amely Franciaország saját múltjához való viszonyát is érinti. Ezeket a törekvéseket pedig veszélyezteti Netanjahu jelenléte.

Rousso szavaival, ha nem is lehet teljesen „elválasztani a zsidókat Izraeltől”, ő, „történészként, zsidóként elviselhetetlennek tartja azt az elképzelést, hogy minden zsidó asszimilálható Izraellel. Ez egy teljesen idejétmúlt vízió”.

Renée Poznanski, a Ben Gurion egyetem professzora szerint is azzal a kockázattal jár az izraeli kormányfő jövetele, hogy „belemegyünk abba a játékba, amit minden egymást követő izraeli kormány akar: a világ összes zsidójának nevében beszélni”. „Ha izraeli szempontból ez igazolható is, amennyiben Izrael úgy tételezi magát, mint minden, a világban fenyegetett zsidó menedéke. De francia szempontból nem ez a helyzet.” „Franciaországban a zsidó közösség hivatalos képviselete nagyon jobboldali, és támogatja Izraelt, bármi történjék, de a franciaországi zsidók nagy része nem így van vele” – véli a kutatónő, ezért is hiba Izrael és a francia zsidók összemosása, tiszteletben kellene tartani az utóbbiak különféle identitásait.

A Médiapart által megszólítottak közül többen felvetették azt a lehetőséget, hogy Macron nincs tisztában a meghívás kockázataival, és a „diplomáciai villantásnak” áldozza be a jelképes 75. évfordulót, miközben politikai áttörés nem igazán várható a találkozástól.

Ezt gondolja Samuel Ghiles-Meilhac szociológus is, aki arra is figyelmeztet, hogy „a nácizmus elítélésén túl a Soá emlékezetét másképp használják Franciaországban és Izraelben”.

Az európaiak, különösen a franciák számára, a Soá tanulságai a jogállam és a kisebbségek védelmén, a multilateralizmuson alapulnak. Izrael tanulsága pedig az, hogy a zsidók csak magukra számíthatnak, hogy a nemzetközi közösség hagyta őket meghalni, tehát szükség van egy zsidó államra, és annak erősnek kell lennie.”

Aktuálpolitikai üzenetek és hosszú távú stratégiák

A kételyek egy másik csoportja közelebbről a palesztin-izraeli viszonyt érinti, első körben azt, hogy a megemlékezés jelképes tőkéjét arra fordítja-e Emmanuel Macron, hogy a Másik elleni agressziót legitimálja, vagy épp ellenkezőleg, arra, hogy helyet kérjen a Másik, azaz a palesztinok jogainak is. Ezeket a kérdéseket persze Netanjahu személyisége és politikai stratégiája teszik különösen fontossá.

Az izraeli kormányfő, egyben külügyminiszter fokozatosan radikalizálódó politikájából, amelyhez jelenlegi partnerei a szélsőjobbról kerülnek, nemcsak a telepépítések elszánt folytatása, a mégoly szerény békekezdeményezéseknek való szisztematikus ellenállás következik, hanem a holokauszt emlékének saját politikai érdekében való hasznosítása is.

Ebben a szellemben tette 2015-ben a végső megoldás ihletőjévé a jeruzsálemi nagy muftit, amit az izraeli történészek nagy része cáfol, és egykor a teljes izraeli ellenzék tiltakozott ellene. Hasonló logika vezérelte, amikor 2012-ben, a Mohammed Merah zsidó áldozatainak tiszteletére rendezett ceremóniát, François Hollande-ot kissé meglepve, Izraelt támogató meetinggé változtatta. Vagy amikor a 2015-ös merényletek nyomán arra szólította fel a francia zsidókat, hogy vándoroljanak ki Izraelbe, hiszen az az otthonuk. Utoljára ebben az évben, a január 11-én tartott nagy demonstráció alkalmával járt francia földön, az idén januárban Párizsban tartott közel-keleti békekonferenciát pedig „átejtésnek” nyilvánította – a kezdeményezés a francia erőfeszítések ellenére kudarcba is fulladt.

Az újdonsült francia elnök közel-keleti terveiről eddig kevés dolog tudható biztosan, az a kevés pedig a francia diplomácia klasszikus hagyományába illeszkedik.

Mahmúd Abbász július 5-én járt Párizsban, akkor az államfő biztosította arról, hogy a békéhez vezető út „egyrészt a palesztinok legitim jogainak megvalósulásán keresztül vezet, ami a nemzetközi jognak is megfelelően, működő és független államhoz segíti őket; másrészt Izrael biztonsághoz való jogán keresztül”. Majd aláhúzta, hogy „Franciaország mindig is elítélte és elítéli a telepépítések folytatását, ami a nemzetközi jog szerint törvényszegő”. A köztársasági elnök „nagyon negatív jelzésnek” minősítette, hogy az év eleje óta eddig példátlan gyorsasággal nőtt a telepek száma. (Az izraeli hatóságok nemrég adtak engedélyt 1500 lakás építésére Kelet-Jeruzsálemben.)

Macron ez alkalommal újfent elhatárolódott az „egyoldalú” gesztusoktól – ilyen lépés lett volna a palesztin állam elismerése Párizs részéről, amivel a tárgyalások holtpontján a volt szocialista külügyér, Laurent Fabius fenyegette meg Tel-Avivot. Az új elnök szerint ez az egyik oldal mellett letett voks lenne, ami elszigetelné a másik féltől, holott országa „azon kevesek egyike, akik mindkét oldallal beszélnek”.

Még márciusban a legnagyobb franciaországi zsidó ernyőszervezet, a CRIF rendezvényén az Izraellel szembeni bojkottot is elítélte, akárcsak a UNICEF Jeruzsálemet érintő határozatát, és megígérte, hogy elnökké választása esetében annak kijavítására szavaz majd.

Történelmi emlékezet kontra propaganda

A CRIF elnöke múlt vasárnap is jelen volt az állami ceremónián, ahol aktuálpolitikai üzenetében megjelent a UNICEF mellett az iszlamizmus is, és a szélsőbal antiszemitizmussal egyenértékű anticionizmusa, remek belépőt nyújtva a „Bibi” kiáltások között színre lépő Netanjahunak, aki a civilizációs háború rémképeit festette meg, miután beszédét a rá jellemző karakteres felütéssel indította:

Jeruzsálemből jövök, Izrael államának örök fővárosából.

A mondat, hacsak nem végtelenül metaforikusan értelmezzük, nemcsak a nemzetközi közösség és jog álláspontjával megy szembe, amely az 1967-ben elfoglalt Kelet-Jeruzsálemet megszállt területnek tartja, a város státuszát a béketárgyalások tárgyának, és Tel-Avivot Izrael fővárosának, hanem a francia állam pozíciójával is.

Emmanuel Macron egy nagyívű, ihletett beszédben próbálta feloldani az előtte szólók által is felvetett dilemmákat, többek között összekapcsolva a zsidó és a „bevándorló származású” gyerekeket, antiszemitizmust és rasszista diszkriminációt a munkaerő-piacon; egy síkra helyezve zsinagógákat, mecseteket és templomokat.

A szép formulákról, például, amikor „a menekültek lehető legjobb befogadásáról” beszélt, néhányaknak ugyan eszébe juthattak azok a menekült gyerekek, akik az állam segítsége helyett legfeljebb a matracaikat elkobzó, személyes holmijaikat gázzal lefújó rendőrök törődésére számíthatnak Calais-ban, a kitoloncolásra az olasz határnál; vagy azok a potenciális menekültek, akiknek hajói előtt nem nyílnak meg a francia kikötők Róma ismételt kérései ellenére.

De az elnök költői elrugaszkodása az ideálok felé talán sosem volt olyan messze az emléknapon elvileg megeleveníteni kívánt valóságtól, mint amikor a már idézett mondatban ő is „az antiszemitizmus megújított formájának” minősítette az anticionizmust.

A 75 éve a francia állam képviselői által összegyűjtött francia zsidók között ugyanis történetesen többen is voltak, akik, hóhéraikkal ellentétben, nem tartották jó ötletnek Izrael állam létrehozását. Egyesek, szocialistaként, 1789 örököseiként, a bundista mozgalom tagjaként a forradalmat Európában akarták megvalósítani, és gyűlölettől mentes véleményüket józan politikai érvekkel támasztották alá. Talán éppúgy nem értették volna az antiszemitizmus vádjait, mint ahogy nehezükre esett volna azonosulni Benjamin Netanjahuval, vagy éppen az őket is reprezentálni kívánó CRIF ideológiájával.

Dobsi Viktória

Ez a cikk a Ti támogatásotok nélkül nem készült volna el.

A Kettős Mércét nem segítik oligarchák, pártok, nincs reklámbevétele nagy cégektől, a ti támogatásotoknak köszönhetően működik! Ez biztosítja a Mérce függetlenségét.

Kattints és támogasd havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal a Mércét, és támogatásoddal erősítsd meg a független médiát Magyarországon!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.