Egy vasárnapi konferencián Kövér László azt találta mondani, hogy a magyar egészségügy világszínvonalú. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a konferenciát közép-kelet-európai és kínai egészségügy-minisztereknek szervezték, és Budapesten tartották. Kövér szavait aztán felkapták a Fidesz-KDNP berkein belül (új mantra született), Semjén Zsolt és Rétvári Bence is meleg szavakkal méltatta a magyar egészségügyi rendszert.

Fotó: hu.budapestbeacon.com

Adjunk meg annyit a házelnöknek és elvbarátainak, hogy Budapestről nézve a világszínvonal csak egy kicsit elérhetetlen távolságba vesző áhított cél. De ha Kövér László kimozdult volna a fővárosból, legalább papíron, tudná, hogy ettől a céltól országos szinten, de főleg egyes területeken messzebb már nem is lehetnénk. A társadalmi egyenlőtlenségek ugyanis súlyosan kiütköznek az egészségügy bizonyos aspektusaiban, ahogy az az első magyar egészségügyi teljesítményértékelésből is kiderül – és talán mondanunk sem kell, hogy ezek a rideg statisztikai számok emberi életeket követelnek.

Vegyünk néhány egyszerűbb példát.

A várható élettartam mutatja meg talán a legjobban, miről is van szó: a gazdaságilag az országos átlagtól elmaradó észak-magyarországi régióban a férfiak átlagosan 7, a nők pedig 8 évvel hamarabb halnak meg, mint Közép-Magyarországon. Még ennél is beszédesebb, hogy egy alapfokú végzettségű férfi 12, egy ugyanilyen végzettségű nő 5,6 évvel él rövidebb ideig, mint egy felsőfokú végzettségű, azonos nemű honfitársa.

Tehát az, hogy az ország melyik részén él valaki, nagyban befolyásolja, hogy meddig él – mint ahogy az sem mindegy, hogy milyen végzettséggel (s így milyen életpályával) bír valaki. Egy Borsod megyei közmunkás és egy fővárosi értelmiségi kilátásai közt Kínányi szakadék tátong.

Az okok is beszédesek. Kezdjük az ellátórendszer hiányosságaival: a leszakadó térségekben jóval nagyobb a tartósan betöltetlen háziorvosi praxisok aránya, mint mondjuk a fővárosban. 440 ezer embernek nincs jelenleg állandó háziorvosa az országban, a legrosszabb helyzetben az olyan megyék vannak, mint például Nógrád, Borsod és Békés megye. Vagyis az első lépés a gyógyulás, vagy egyáltalán a betegség felismerése felé megugorhatatlan probléma az elnéptelenedő falvakban, „a végeken”, a legkiszolgáltatottabb térségekben.

Ugyanez a probléma egy másik megközelítésből: míg egy hátrányos helyzetű településen, az ország keleti részén a mentő csak az esetek alig több mint felében ér ki a beteghez 15 perc alatt, addig a jelentősen jobb helyzetben lévő nyugati megyékben 85 százalék körüli ez az arány – nem is beszélve Budapestről, ahol az esetek 92 százalékában időben jön a segítség.

De az ellátórendszer hiányosságait a várólisták hosszán is érdemes lemérni: míg az országos átlag 53 nap, addig a Dél-Dunántúlon ennek több mint a dupláját, 110 napot, Közép-Magyarországon viszont csupán 31 napot kell várni.

És hogy ne csak a területi megosztottságra koncentráljuk, érdemes megnézni, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek hogyan határozzák meg azt is, kinek milyen esélyei vannak az életben maradásra. A legbeszédesebb adat talán az, hogy míg a legalacsonyabb jövedelmi ötödbe tartozók közel 7 százaléka azért nem vett igénybe valamilyen számára szükséges egészségügyi ellátást, mert az túl drága, addig a legfelső jövedelmi ötödben ez az indok az esetek alig 0,2 százalékában játszott szerepet a kezelés elmaradásában.

Egy roma 2,2-szer kevesebb alkalommal jutott hozzá a számára szükséges egészségügyi ellátáshoz, mint egy nem roma. Hasonló arányú a különbség az alapfokú és felsőfokú végzettségűek közt, a legszegényebbek és a leggazdagabbak közti különbség pedig közel négyszeres!

Felesleges nemzetközi összehasonlításokba bonyolódni, amikor az országon belül ekkora különbségek vannak. A fővárosból nézve egyes országos átlagokat persze lehet javuló tendenciákról beszélni (bár ezek is erősen kétségesek), ez azonban nem változtat a tényen, hogy lakóhely, végzettség és jövedelem befolyásolja ma azt Magyarországon, hogy kinek milyen ellátás jut az államilag finanszírozott egészségügyi rendszerben.

„Ha a számok úgy vannak…”

Világszínvonal ide vagy oda, a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, a Magyarországéhoz hasonló körülmények között működő országokban rég nem mutatható ki semmiféle közvetlen összefüggés a GDP nagysága és az egészségügy finanszírozására fordított hányada között. Erre egyébként a Magyar Orvosi Kamara hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy az egészségügyi ellátórendszer működése és biztonsága a hatalmas tőkeberuházások ellenére sem javul, dolgozói túlterheltsége, az elégtelen bérek miatti elvándorlása már a betegek és a lakosság által is érezhetően romlik.

Mivel minden mindennel összefügg, nehéz megtalálni a probléma gyökerét: az orvosok, ápolók a túlterheltség és alacsony bérezés miatt vándorolnak el az országból. Emiatt romlik az egészségügyi ellátórendszer hatékonysága, ami újra csak túlterheltséghez vezet. A kórházak többsége számára nem ismeretlen a felszereléshiány, az adósság, az állami források hatékonytalanul vannak szétosztva a rendszerben.

Ennek köszönhetően például háromszor annyi lábat amputálnak Magyarországon, mint amennyi a nemzetközi átlag. Nem elég ugyanis, hogy nincs elég érsebész az országban, a finanszírozási rendszer is rosszul van kialakítva: egy combközépi amputációért többet fizet a biztosító, mint a végtag megmentéséért. Ebből az egy példából nagyjából ki is derül, hogyan áll hozzá az állam a betegekhez: eseti kezelésként olcsóbb alkalmanként levágni egy lábat, az ebből fakadó problémák (rehabilitáció magas költségei, munkaerőpiacra való visszakerülés nehézsége, szociális ellátórendszerbe való bekerülés, stb.) viszont újabb költségeket szülnek – vagyis még csak meg sem éri hosszú távon ez a módszer. És mégis…

Ezen a példán keresztül megmutatható egyébként még egy óriási hiányossága a rendszernek: a prevenció végzetes elhanyagolása. A magyar lakosság egészségügyi tájékozatlansága meglehetősen nagy – még akkor is, ha adekvát számok alig állnak rendelkezésünkre ennek felmérésére. De mikor láttunk utoljára átfogó preventív kampányt mondjuk a magyarok egészségügyi állapotát nagyban befolyásoló (rontó) kóros elhízás ellen? Milyen egészségügyi alapismereteket sajátítanak el a diákok az egyre jobban lezüllő közoktatásban? Honnan tudná valaki, hogy egészségtelen életmódja akár lábainak levágásához is vezethet? A tudatos egészségmegőrzés szintén sokban függ végzettségtől és anyagi helyzettől, illetve a hozzáférés lehetőségétől – ez is oka annak, hogy a leszakadó területeken a lakosság egészségügyi állapota is jelentősen rosszabb.

Mégis hogyan tovább?

Nehéz lenne megmondani, hogy honnan lehetne elkezdeni az egészségügyi rendszer megreformálását. Az biztos, hogy jelenleg Magyarországon nem a világszínvonal, hanem a katasztrófa küszöbén állunk. A súlyos szakemberhiányt legfeljebb a bérhelyzet rendezése, és a körülmények javítása orvosolhatná, megfékezve a szédítő ütemű elvándorlást. A kórházak lerohadását értelmes forráselosztással lehetne meggátolni, ha mondjuk szuperkórházak létesítése helyett a legrosszabb helyzetű intézmények rendbetételével foglalkozna a szaktárca, illetve a területi egyenlőtlenségek megfékezésére helyezné a hangsúlyt – például ne legyen ma közel félmillió ember az országban, aki nem tud elmenni háziorvoshoz, ha problémája akad.

Csakhogy a közegészségügy sem mindenki számára elérhető – ahogy az például a várólisták hosszából vagy a mentők kiérkezési idejéből is kiderül. Fontos lenne koncentrálni a megelőzésre, a lakosság, de legfőképp a sérülékeny csoportok célzott tájékoztatására, hiszen számos betegség megelőzhető lenne így, illetve a szűrőprogramok mindenki számára elérhetővé tételével sok esetben időben lehetne megkezdeni a szükséges kezeléseket.

A legnagyobb baj természetesen még mindig az, hogy olyan szakadék tátong a lakosság legalsóbb és legfelsőbb rétege közt, aminek áthidalására jelen kormány kísérletet sem tesz.

A jövőképünk pedig egyáltalán nem ad okot semmilyen bizakodásra. Ha csak azt vesszük alapul, hogy jelenleg az alacsonyabb végzettségűeket milyen hátrányok érik a magyar egészségügyben, és ezt párhuzamba állítjuk azzal, hogy folyamatosan csökken a felső- és nő a középfokú végzettséggel rendelkezők száma az országban, miközben a tankötelezettségi korhatár csökkentésével a kormány elérte, hogy a „problémás” gyerekeket ki lehessen ejteni a rendszerből, könnyű belátni, hogy nincs miben reménykednünk.A végzettség és a lakóhely egyben a jövedelmi helyzetet is befolyásolja, a kör pedig itt bezárul.

Ha 2014-ben egy év alatt 32 ezer ember életét lehetett volna megmenteni jobb ellátórendszerrel és népegészségügyi beavatkozásokkal, akkor mára, amikor a régiók közti különbségek tovább nőttek, és az egészségügyi ellátórendszer helyzete sem javult, még rosszabb helyzetben vagyunk. Ebből kitörni csak valamilyen világszínvonalú reformmal lehet. Kérdés, hogy a kormány hajlandó-e tenni bármit ennek érdekében.