Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Legfeljebb úgy fogsz élni, ahogy a szüleid – nincs a magyarnál zártabb társadalom az EU-ban

Ez a cikk több mint 5 éves.

A magyar társadalom a legkevésbé mobil, vagyis a legzártabb társadalom az összes EU-s ország társadalma közül. Ráadásul ebben semmi változás nincs, mintha évtizedek óta befagyott volna ez az állapot: az Unió egyik országában sem számít ennyire az, hogy ki hová születik. Ez derült ki az Európai Alapítvány mind a 28 tagországra kiterjedő, társadalmi mobilitást vizsgáló tanulmányából.

nemes_1.jpg

Köznemes, fia és jobbágya a XVII. század közepe táján. Forrás: Toppeltinus Lőrinc erdélyi szász író Origines et occasus Transsylvanorum. Lugduni, 1667. című munkájából

Az Európai Alapítvány alapos kutatása azért indult, mert az egész Unióra kiterjedően még nem vizsgálták azt a lassan közhellyé váló állítást, hogy a fiatalabb generációk tagjainak kevesebb lehetőségük van érvényesülni, felfelé mozogni a társadalmi ranglétrán, mint a korábbiaknak. Most viszont minden kétséget kizárón, rengeteg adattal alátámasztva bizonyították ezt az állítást.

Az Európai Unió majdnem minden tagállamában rosszabb helyzetbe kerülnek a gyerekek szüleiknél, a legtöbben pedig egyszerűen „öröklik” a szülők státuszát.

Nagy különbség van azonban a nemek között, nagyon leegyszerűsítve: soha nem volt még ilyen rossz európai férfinak lenni. 14 tagállamban csökkent a felfelé mobil férfiak részaránya és 18 országban még nőtt is a lefelé mobilaké. A nőknél viszont éppen ezzel ellentétes tendencia érvényesült, bár náluk is csak 8 országban csökkent a lefelé mobilak aránya, és ugyanennyi helyen nőtt a felfelé mobilaké.mobil1.jpg

Férfiak esélye arra, hogy más társadalmi csoportba kerülnek, mint a szüleik. Forrás: Európai Alapítvány

A tanulmány az okokat nem firtatja különösebben, de itt főleg arról lehet szó, hogy az elmúlt évtizedekben fokozatosan egyre több nő lépett be a munkaerőpiacra, illetve a szolgáltatói szektor bővülésével megnőtt azon fehérgalléros állások száma, amelyek nők számára is nyitottak, miközben a könnyűipar (leginkább itt a textiliparra kell gondolni) Európán kívülre „exportálása” szintén a nőket kényszerítette más pályák felé.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Sajnos ebből a folyamatból a magyar nők nem sokat érzékelhetnek, mert a számok azt mutatják, hogy ők jellemzően egyszerűen immobilak, azaz se lefelé, se felfelé nem mozdultak az elmúlt évtizedekben. Miközben a magyar férfiak rosszabbul jártak és köztük többen lettek lefelé mobilak és kevesebben felfelé mobilak.

Viszont a legtöbb magyar (mind a férfiak, mind a nők) ugyanott maradt a társadalomban, mint ahol a szülei voltak. Tehát a magyar társadalom kasztszerűen befagyott.

De Magyarország még ezzel a mozdulatlansággal is bekerült azon öt ország közé, ahol több a lefelé mobil ember, mint a felfelé kapaszkodó. Lengyelország, Csehország, Litvánia és meglepő módon az eminensként prezentált Észtország a másik négy.

Ez a mozdulatlanság azért különösen szomorú, mert ugyan vannak hasonlóan „beállt” társadalmak (például Anglia, Franciaország), de ezekben sokkal több a magasan képzett, vagy legalább a középosztályhoz tartozó ember. A magyar foglalkoztatási struktúra viszont a bolgár mellett a leginkább olyan, ami a szakképzetlen, rutinmunkát végzőkre és alacsony képzettségű munkásokra épül.

mobil3.jpg

Szinte változatlan az egyéni (relatív) mobilitás. (Az alacsonyabb érték magasabb relatív mobilitást jelöl.) Forrás: Európai Alapítvány

Míg az EU-s átlag 29 százalék, addig Magyarországon 43 százalék azoknak az aránya, akik ilyen munkakörökben dolgoznak. Azaz míg máshol Európában a munkaerőpiac strukturális átalakulása a II. világháború után kikényszerítette a felfelé mobilitást, addig Magyarországon ez a modernizáció csak nagyon részlegesen zajlott le. Az Orbán-kormányok munkapolitikája pedig ezt a helyzetet konzerválja: tipikus félperiférikus országként a centrumországok összeszerelő üzemeként rendezik be és betonozzák be éppen ezt a „munkaalapú társadalmat.” 

Ezt szolgálja az oktatáspolitika is, ami a gimnáziumi férőhelyek csökkentésével, a felsőoktatás korlátozásával, és a szakképzés propagálásával kiszolgálja ezt a sehová nem vezető víziót.

Míg Hollandiában egy alacsonyan képzett dolgozóra három magasan képzett és ennek megfelelő foglalkoztatást űző ember jut, és az EU legtöbb országában is 1:2-höz ez az arány, addig nálunk az 1:1 is csak alig jön össze.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy egyéni szinten is az látszik az adatokból, kicsi az esélye annak, hogy valaki Magyarországon magasabb státuszt érjen el, mint a szülei, akkor nagyon borús a kép. Egy olyan társadalom képe rajzolódik ki a tanulmányból, ahol elolvad a korábban is szűk középosztály, növekszenek a társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségek, és a az egyének boldogulását leginkább az határozza meg, hogy milyen családban születnek. Mindezt 2002 és 2010 között gyűjtött adatokra alapozza a tanulmány, márpedig azt rengeteg helyről tudjuk, hogy 2010 óta ezek a folyamatok felgyorsultak.

És akkor még a cigányok sajátos problémáiról, a területi egyenlőtlenségekről, az oktatáshoz hozzáférés egyenlőtlenségéről, az elharapózó korrupcióról és nepotizmusról még nem is volt szó ebben a képletben, pedig ezek is mind egy egészséges, egyenlő esélyeket kínáló, igazságos társadalom ellenében hatnak.

Valamint arról sincs szó ezen a szinten, hogy milyen életszínvonal megteremtéséhez elég az, ha mondjuk valaki felkapaszkodik a magyar középosztályba. De mint a számok mutatják, erre sok esély nem is mutatkozik

A tanulmány ráadásul csak az egyéni mobilitás kérdéseit feszegeti, de arról nem ad képet, hogy egész társadalmi csoportok merre mozdultak az elmúlt években. Hiszen az egyének kilátásait nem csak az határozza meg, hogy képesek-e szüleiknél jobb státuszt elérni, hanem hogy maga az adott státusz, amelyben vannak, milyen körülményekkel jár. Egy társadalomban ugyanis mindig vannak jobban és rosszabbul megfizetett állások, vannak munkanélküliek, nyugdíjasok, és így tovább. Egy igazságos társadalomnak pedig nemcsak az az ismérve, hogy egyéni szinten biztosít-e kitörési lehetőséget, hanem az is, hogy egész társadalmi csoportok helyzetén javít-e. Tapasztalataink szerint azonban Magyarország ebben sem jeleskedik.

Így viszont adódik a kérdés: ha korlátozottak a lehetőségek az előrejutásra – ami ráadásul még mindig nem belépő az aranyéletbe –, akkor miért ne próbálnának a fiatalok máshol szerencsét? A kilátástalanságnál minden jobb.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.