Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Leszámolás az illúziókkal: az EU-t csak a versenyképesség miatt érdekli a nemek közti egyenlőség – Brüsszel +/-

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Nemrég járta be a hazai médiát is az a Guardian-cikk, amely román nők embertelen munka- és életkörülményeit mutatta be olaszországi mezőgazdasági farmokon. A cikk egyik állítása az volt, hogy bár a helyi és országos hatóságok tudnak a gazdasági és szexuális kizsákmányolást is magában foglaló visszaélésekről, a régió versenyképességének és az ott élők megélhetésének biztosítása érdekében szemet hunynak a vendégmunkásnők ellen üzemszerűen elkövetett bűncselekmények felett. Joggal kérdezhetnénk, hogy hol van ilyenkor az EU, és hol van ilyenkor az EU különféle szereplői által sokat hangoztatott nemek közti egyenlőség alapértéke?bpm03-gender.jpg

bpm03-gender-anim3.gif

Ha az Európai Unióra gondolunk, a leggyakrabban nem csupán egy politikai-gazdasági szövetség és annak intézményrendszere jut az eszünkbe, hanem egy olyan szerveződés is, amely különféle, alapvetőként megjelenített kulturális értékek képviselője és letéteményese. Épp ezért már-már bizonyítást sem igénylő alapigazságként fogadjuk el, hogy az Európai Unióról szóló szerződés szövegének értelmében az EU több más demokratikus érték mellett a nemek közötti egyenlőség (gender equality) feminista alapelvének elvi támogatója. Sőt, az egyenlőség gyakorlati megvalósításának, a tagországok mindennapjaiba való átültetésének is élharcosa.  

Amikor azonban elsősorban értékközösségként tekintünk az EU-ra, könnyen elfelejthetjük, hogy az Unió alapvetően egy gazdasági szövetség, amelynek fő érdeke a tagországok versenyképességének  folyamatos növelése. Ha közelebbről vizsgáljuk, hogy ez a keret hogyan hatott a nemek közti egyenlőség elvének uniós képviseletére, láthatóvá válik, hogy az EU több évtizedes történetének már a legelején is elsősorban gazdasági, növekedési, foglalkoztatási és versenyképességi kérdésként kezelte a nemek egyenlőségét.

Eközben kevés figyelmet fordított azokra a nőket érő hátrányokra, amelyek a munkaerőpiac mellett a munkaerő-újratermeléshez elengedhetetlen, háztartáson belüli, fizetetlen, reproduktív munkák megosztásában és a reproduktív jogokban képeződtek le. Ez a súlypont a későbbiekben sem helyeződött át érdemlegesen, ugyanis a gazdasági növekedéspártiság nehezen képviselhető és kivitelezhető, ha komolyan megkérdőjelezzük a növekedés alapját képező, fizetetlen, reproduktív munkák nőkhöz rendelését.

Egyenlő munkáért egyenlő bér – a versenyképesség nevében

Az EU elődjének tekinthető Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó 1957-es Római Szerződés tartalmazza az első olyan elvet, amelyet a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatos EU-s politikák alapköveként tartanak számon. A jól ismert „egyenlő munkáért egyenlő bér” (equal pay for equal work) elve azt az igazságtalanságot igyekezett kezelni, hogy nők, csak azért, mert nők, ugyanazért a munkáért a férfiakénál alacsonyabb bérezésben részesüljenek. Túl azon a tényen, hogy már ez az első elv is a munkaerőpiacon tapasztalható nemek közti egyenlőtlenséget igyekezett kezelni, a Római Szerződésbe való bekerülésének a története is azt erősíti meg, hogy alapvetően gazdaságpolitikai érdekek miatt történt.

Ahogyan arra ugyanis több forrás is rámutat (lásd például itt és itt), az egyenlő munkáért egyenlő bér elve Franciaország nyomására került bele a szerződésbe. Méghozzá azért, hogy a szerződő országok közötti  verseny „tisztaságának” jegyében kiiktassa a lehetőséget, hogy valamely ország azért tudjon aláígérni egy másiknak, és ezzel több tőkét és befektetést az országba vonzani, mert a női béreket büntetlenül  alacsonyabb szinten tartja, ezzel a munkaerő egy részét jóval olcsóbban kínálva fel. Nők és férfiak béregyenlőségének biztosítása tehát nem valamiféle korai feminista, társadalmi igazságossági agenda, hanem végső soron a közös piac gazdasági működésének alapfeltétele volt.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Egyenlő bánásmód – a munkaerőpiacon

Az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elve alapvetően már arra az individualista gondolatra épült, hogy az egyéni jogok szintjén senkit sem érhet a munkaerőpiacon hátrány a neme miatt, és ennek megfelelően ugyanolyan bánásmódban kell részesülnie férfinak és nőnek. Ez az elv vált különféle híres jogesetek hivatkozási alapjává – lásd például a férfi kollégáival ellentétben 40 évesen „kényszernyugdíjba” küldött belga légiutas-kísérő nő keresetét a légitársasággal szemben: Defrenne vs Sabena. És ez az elv szolgált a 70-es évek közepétől kezdve olyan politikák alapjául, amelyek a nemek egyenlőségét az ún. egyenlő bánásmód (equal treatment), vagyis a nemi vagy más alapú diszkrimináció tilalmának mentén igyekeztek megvalósítani.

Az egyenlő bánásmód politikája azonban, ahogyan azt egyesek felfedték, egyrészt továbbra is főként a munkaerőpiaci hátrányok kezelésére korlátozódott, a férfi munkavállaló normáját alapul véve a nőkkel szembeni bánásmódban. Másrészt ez a megközelítés megfeledkezik arról, hogy mindez nem fog valódi egyenlőséget eredményezni, ha figyelmen kívül hagyjuk a társadalmi előírásszerűen a nőkhöz rendelt és fizetetlen reproduktív szerepeket (anyaság, házimunka, gondoskodói munka), és változatlanok maradnak a nemek közti egyenlőtlenségek. Képletesen szólva: könnyű, de igazságtalan úgy hirdetni egyenlő szabályokkal fair versenyt, ha nem látjuk, hogy a női versenyző láthatatlan, de értéktermelő munkák terhét cipeli. Olyan munkákat, melyekből egyébként a másik, férfi versenyző személyesen is profitál, és amiket ő nem, vagy sokkal korlátozottabban végez.

Felismert női speciális hátrányok – a munkaerőpiaci és versenyképességi versenyben

Ennek a felismerésnek köszönhető, hogy a 80-as évek során az egyenlő bánásmód megközelítését kiegészítette a nők speciális, a munkaerőpiaci részvételt korlátozó hátrányainak előtérbe helyezése.  A gyermekek napközbeni ellátását biztosító intézmények hiánya éppúgy megjelent ebben a keretben, mint annak kérdésköre, hogy nők jellemzően olyan pályákat választanak, és olyan szakmákat tanulnak, amelyek kevésbé megbecsültek és később alulfizetettek, illetve olyan készségeken alapulnak, amelyeket később nehezebben lehet a munkaerőpiac igényeihez idomítani (pl. a különféle fizetett gondoskodói munkák: ápolás, gyermekgondozás).

Egy gondolat kapcsolta össze mindezt: az, hogy a nők munkaerőpiaci jelenlétének erősítésén keresztül ezek a politikák is az EGK gazdasági versenyképességének növelését célozták.

Mindez az 1992-es Maastrichti Szerződés szövegében is leképeződött, amelyben férfiak és nők egyenlősége a munkaerőpiaci lehetőségeikre és a munka világában való bánásmódra volt leszűkítve. Kiegészítve azzal az elvvel, mely szerint a nőket speciális, a hátrányos helyzetüket kiegyenlítő előnyökkel (akár pozitív diszkriminációval) lehet támogatni, a szakmai életükben tapasztalható nehézségeket csökkentve.

Ha például egy férfi és egy női, egyenlően kvalifikált jelölt vár az előléptetésre, akkor a női jelölt élvezzen előnyt, mert a férfiakat a mélyen gyökerező előítéletek miatt eleve nagyobb, és tulajdonképpen érdemtelenül nagyobb eséllyel választják. Ez a szemlélet tehát tulajdonképpen egy meglévő egyensúlytalanságot volt hivatott kezelni, és megközelítésében kódolva is van az, hogy a nőket és férfiakat külön kategóriaként kezeli, mintha nem a két csoport egyenlőtlen viszonya termelné ki az előbbi példával is szemléltetett és ehhez hasonló helyzeteket. Ez a kifejezetten nőkre fókuszáló, a nemek közötti egyenlőtlen viszonyokat figyelmen kívül hagyó szemlélet határozta meg a 90-es években az Európai Közösség nemek közötti egyenlőség-politikáját.

Gender mainstreaming: feminista szép reményekből neoliberális keserű valóság

A nemek közötti egyenlőség EU-s politikájának történetében mérföldkőként említik az 1999-ben hatályba lépő Amszterdami Szerződést, ebben rögzítették ugyanis az egyenlő bánásmód, illetve esélyegyenlőségi keretet felváltó nemi egyenlőségi stratégia, az ún. gender mainstreaming alapelvét. Ennek lényege röviden, hogy a nemek közötti egyenlőtlenségek feloldása úgy valósuljon meg a szakpolitikai, intézményes vagy bármely más döntések szintjén, hogy a különféle döntéseknek, cselekvési terveknek a nemek helyzetére gyakorolt potenciálisan eltérő, akár az egyenlőtlenségek növekedését is eredményezni képes hatásának végiggondolását irányozza elő.

Például ha egy kormány azt tervezi, hogy a piaci igényeknek eleget téve és a foglalkoztatási politikájához igazítva egyik évről a másikra drasztikusan csökkenti különféle humán- és társadalomtudományos szakok finanszírozását, és inkább műszaki és egyéb mérnöki tudományos szakokat kezd el támogatni helyette, ez egyértelműen hátrányos a nőkre nézve. Mivel a nők nagyobb arányban tanulnak az előbbi szakokon, és a közoktatás nemi sztereotípiákat megerősítő közege sem teszi életszerűvé, hogy tömegével változzon meg az érdeklődésük, ezért valószínű következmény a nők nagyobb arányú kiszorulása a felsőoktatásból, ami a későbbi életminőségüket is negatív irányba befolyásolja, fenntartva a nemek közti egyenlőtlenségeket.

Miközben az alapelv elméleti szinten magában hordozza azt a lehetőséget, hogy feminista elvek szerint alakítsa át az intézményi és egyéb struktúrákat, lebontva a nőknek a férfiakkal szembeni politikai, gazdasági és kulturális hátrányait, a gyakorlatban a gender mainstreaming elve elvesztette a patriarchátussal szembeni kritikai és transzformatív élét.

Technokrata stratégiai-politikai eszközként a fennálló intézményrendszert szolgálja ki a hatékonyság, produktivitás, fejlődés és növekedés neoliberális céljaiban. A gender mainstreaming ezen két alkotóeleme – a létező struktúrába való beilleszkedés és a struktúra megváltoztatásának  célja – között van egy alapvető ellentét, amit csak tovább fokozott az eltérő szinteken lévő főbb szereplők közötti egyenlőtlen viszony. 

Az EU-s és a helyi szintű döntéshozói testületek munkájában részt vevő szakpolitikusok az intézményrendszer és ezzel a status quo fenntartásában érdekeltek, ehhez pedig a pozíciójukból fakadóan meg is van a hatalmuk. Az átalakító erőt határozottabban képviselő, strukturális változásokat is előmozdítani hivatott női, nőjogi szervezetek viszont sem EU-s, sem helyi szinten nem kerültek olyan helyzetbe, hogy érdemben hatással lehessenek a szakpolitikai döntésekre. Jó példa erre, hogy itthon abban számítottak a nőjogi aktivisták és szakemberek munkájára, hogy oktató anyagot készítsenek a gender mainstreamingről, de a döntéshozói folyamatok során érdemi beleszólást már nem kaptak abba, hogy a gyakorlatban miként kellene átültetni az elvet.

Mi lesz veled, Európai Unió?

Március 23-án indult Brüsszel +/- című sorozatunkban azt szeretnénk körbejárni, mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására.

Vitaindítónkat itt találod, az eddig megjelent cikkeket pedig itt.

És a jelen

Azt, hogy az Európai Unió politikájában már csak egészen marginális módon van szerepe a nemek közötti egyenlőség akár gazdasági keretben való értelmezésének is, jól mutatja, hogy az aktuálisan érvényben lévő, az EU gazdasági növekedési pályáját kijelölő Europe 2020 stratégiai céljai között a megnevezett öt terület (foglalkoztatás, K+F, klímaváltozás és energiapolitika, oktatás, szegénység és társadalmi kirekesztés) egyikére vonatkozóan sem jelenik meg még csak speciálisan sem bármilyen, nőkre vonatkozó iránycél.

Ezzel szemben az eggyel korábbi, ún. lisszaboni stratégia első verziója (2000) legalább a női foglalkoztatási rátára vonatkozó irányszámot tartalmazott. Az első verziót hamarosan (2005) felülvizsgálták,  az EU tartós és dinamikus növekedését, gazdasági versenyképességének javulását megcélozva. Az ennek szellemében megfogalmazott, és kifejezetten a nemek közti egyenlőség témáját taglaló EP állásfoglalás is gyakorlatilag minden ide vonatkozó tagországi gyakorlati ajánlását a gazdasági versenyképesség-növelés érdekének vetett alá, és ezzel az érdekkel igazolta a nemek közti egyenlőség elérésének fontosságát.

A fentieket végiggondolva talán felülvizsgálandó az a vélekedés, miszerint az EU mint nemzetközi aktor a politikáin keresztül a nemek közötti egyenlőség feminista értékének feltétel nélküli képviselője. Pontosabb, ha azt mondjuk, hogy egészen sajátos keretben az: hangos, ha a gazdasági versenyképesség érdekében kell síkra szállnia érte, kerülve mindenfajta feminista utalást, de néma csendben, kínosan sunnyog akkor, ha például egyes tagországaiban nők életét veszélyeztető szigorításokat helyeznek kilátásba például a reprodukciós jogok tekintetében, vagy ha kelet-európai tagállamaiban pusztító nyomor elől valamelyik nyugati tagállamába menekülve nők ezreit zsákmányolják ki gazdaságilag és szexuálisan.

Gregor Anikó