„Furcsa lehet a felvetés, de őszintén nem tudom, a Népszabi járt-e rosszabbul, vagy az Origo. Van, aminél jobb halottnak lenni” – írta búcsúlevelében Mártha Bence, a kormánypárti szócsővé silányított portáltól kirúgott újságíró. Volt népszabadságosként szöget ütött a fejembe ez a két mondat. Tényleg jobb halottnak lenni, de a Népszabadság is hosszan és baljóslatúan haldoklott. És ugyanez elmondható minden médiumra, ami nem a Fidesz propagandáját nyomja. Úgyhogy bár nem tartom szerencsésnek újságíróként újságírókról írni, de ez most mégis fontos. Elmesélem hogy néz ki belülről ez a haldoklás és hogy ez miért nem egy szakma belügye.
kép: Népszabi szerkesztőség facebook-oldal
Mindenki tudta, miért lesz vége
„Figyelj, nekem már azt mondják a fideszes forrásaim, hogy keressek munkát. Ez a hajó elsüllyed” – mondta csevegő stílusban, de érezhető feszültséggel a hangjában népszabadságos kollégám, M. László Ferenc valamikor nyár elején a szerkesztőség előtt. Pár év politikai újságírás után, a színfalak mögé is látva, közelről ismerve a NER működését sok mindenen nem tudok meglepődni, de az durvának tűnt, hogy kicsinálnák a Népszabadságot.
Kezdetben igazán el sem hittem, aztán már MSZP-s és jobbikos politikusok is kérdezgették, hogy tudom-e mikor húzzuk le a rolót és mihez fogunk kezdeni? Mondom még egyszer: már nyár elején – vagy késő tavasszal? mindegy – lehetett tudni, hogy valami készül, és fel sem merült semmiféle gazdasági indok: aki tudott a dologról a Fidesz újabb lépésének tudta be a nagy médiahadjáratban.
Beavatott újságírók, politikusok és háttéremberek (igen, fideszesek is) úgy beszéltek erről egymás között, mint a világ legtermészetesebb dolgáról. Taktikai lépés: kellenek a Fidesznek 2018 előtt a Mediaworks megyei lapjai, úgyhogy majd valahogy bezsebelik a céget. „És a Népszabadsággal mi lesz? Még egy Magyar Idők minek a Fidesznek?” – ilyesmiket kérdezgettem, amire mindenféle forgatókönyvek kerültek elő, mások a fejüket vakarták. Végül tudjuk mi lett: brutálisan ránk csapták az ajtót. De kit érdekel? A hullámok elültek gyorsan.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Lassú fuldoklás
Minket meg sem próbáltak pórázra rakni, győzködni, kivéreztetni, mint mondjuk az origósokat. Készültünk rá, de igaza van Mártha Bencének, jobb volt a halál. Origós ismerőseim már a mostani kirúgások előtt mondták, hogy milyen vállalhatatlan, ami ott újságírás címen folyik és mennének rögtön, ha lenne hova. Volt olyan, aki már jó fél éve inkább elment a legunalmasabb sajtóeseményre, csak ne kelljen bemenni abba a rohadt szerkesztőségbe. És volt olyan is, aki gyanútlanul („Fiatal voltam, kellett a pénz.”) beült volna az Origóba, de pár nap után fejvesztve menekült abból a kormánypárti kuplerájból.
A Népszabadság szerkesztőségében nem György Bencétől, Száraz Istvántól, vagy más, említésre még kevésbé méltó pitiáner törleszkedőktől volt büdös. Az a fojtogatóan penetráns szag egyenesen Orbán Viktorból áradt.
Ez nem egy Népszabi-rekviem és semmi hősies sem volt abban, hogy még hónapokig úgy csinálta mindenki a dolgát, hogy tudtuk, mindjárt vége lesz. Nyomasztó volt a vég érzete, de rendesen megforgattuk Matolcsyt, hazudozásba kergettük Rogánt, végeztük a munkánk, nem pedig ellenzékiekről írtunk össze mindenféle alaptalan baromságot. Ahhoz már mi, magyar újságírók hozzáedződtünk, hogy direkt, elvárható politikai, büntetőjogi következmények nem lesznek, de hitegettük, hitegetjük magunkat a tájékoztatás fontosságáról, ilyesmikről.
Ettől függetlenül az utóbbi években mintha megszaporodtak volna az olyan beszélgetések újságírók között, hogy „Figyelj, te ezt miért csinálod még mindig?”, „Amint találok bármi más melót, otthagyom a sajtót!”, „Ha 2018-ig biztos a helyem, akkor ebben a szakmában az már életbiztosítás manapság.”
De mondok durvábbat, ami csak kívülről az, mert így, egymás között már csak reflexből dobjuk oda:
„Hallod, akkor most mikor zárják be az Indexet? Már tavaly decemberre ígérték.”
Vagy: „Nézd, nem csodálkoznék, ha ennek a sorosozásnak az lenne a vége, hogy bilincsben vinnének el a szerkesztőségből mindenkit” – mondta egy 444-es, aztán kicsit röhögcséltünk azon kínunkban, hogy ez meg az az újságíró mihez kezdene a sitten. Röhögni még tudunk, csodálkozni, meglepődni már semmin.
Minden átkozott szerkesztőségben, ahol még próbálnak fogást találni a hatalmon ugyanaz van: hol kicsit jobban, hol kicsit kevésbé azon megy az aggódás, hogy mikor csukják rájuk a boltot.
Parasztok a táblán
Na, elég a nyávogásból, zárnak be egyik napról a másikra munkahelyek és az újságírók egyébként is képzettek általában, úgyis elhelyezkednek. Vagy izé, miért nem mész a Fidesz egyik lapjához? Ott nyugi van és dől a pénz.
Ezzel a két dologgal szoktak jönni nem sajtómunkások, amikor ilyesmikről van szó. A másodikat most hagyjuk, szerintem több ez, mint ízlés dolga, de a morális ítélkezést igyekszem távol tartani magamtól.
Az első ellenvetés viszont teljesen jogos. Minden munkahely bezárása törés egy ember életében, de nem minden munkahely bezárása bír baljós politikai üzenettel. Nem az újságírókat egyesével kell sajnálni, ha kinyírnak egy szerkesztőséget, mert tényleg ezer rosszabb élethelyzetet tudunk mondani. Viszont én jobban aggódok a média ledarálásán, mint mondjuk egy cipőgyár bezárásán. Úgy, hogy egy fikarcnyit nem gondolom értékesebb embernek egyik újságírót sem, mint bármelyik cipőgyári munkást.
Miért? Mert azt hiszem mindenben van gazdasági- és politikai indok is, de a két rész aránya eltérő. És amikor már hazudni kell a gazdasági okokról, akkor baj van, mert ott a hatalom machinál a saját érdekeinek megfelelően. A magyar sajtópiacon pedig nagyon nagy baj van, mert az már minden, csak nem piac. Az parasztok mozgatása a táblán, cinikus játék túlerőből. Nem a kilencvenes évek médiaháborújának újramelegítése, ahol a politikai széljárástól függűen hol egyik, hol másik oldal jár jobban, hanem totális háború. Megsemmisítő büntetőhadjárat. Cifrázhatjuk, mind igaz.
Mi marad utána? Butaság, igénytelenség, hazugságok, propaganda. Nem arról van már szó rég, hogy itt jobbos meg balos megközelítéseket tesznek valakik patikamérlegre, hanem arról, hogy ellehetetlenüljön az, amire rá lehet mondani bármilyen szinten, hogy újságírás. A Habony-média nem az, az egy kupac hazugságokból rakott trágya, kormányhirdetések aranyfüstjével álcázva.
Van elég gondja a (szeriőz) sajtónak egyébként is: álhírek, Breitbart, „megváltozott fogyasztási szokások”, stb. Orbán rendszerével súlyosbítva még könnyebb a helyzet. Azt meg ne kelljen már magyarázni, hogy korrekt sajtó nélkül merre haladunk tovább.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
