A kaliforniai Berkeley egyetemen korábban fogvatartottak alapították a Földalatti Diákszervezet csoportot, melynek tagjai börtönből szabadult egyetemi hallgatók. Danny Murillo és Steven Czifra története inspiráló példája annak, hogy hogyan lehet radikálisan más irányba terelni életeket, melyek külső körülmények és rendszerszintű problémák miatt csúsztak félre. Hogy a tanulás, a lehetőség arra, hogy bárki elgondolkozzon az emberi élet legalapvetőbb elvi, erkölcsi, filozófiai kérdéseiről, hogyan képes lehetőséget teremteni az emberhez méltó életre és a társadalmi szolidaritás gyakorlataira.

Fotó: Tyler Anderson / National Post

Az Egyesült Államokban járunk, Kalifornia Államban, a patinás Berkeley Egyetemen. Danny Murillo az első tanéve első napján itt találkozott Steven Czifrával. A Czifra karján lévő tetoválásokból Murillo egyből tudta, hogy ő is Los Angeles-i és azt is látta, hogy a férfi kb. vele egykorú – a 30-as évei közepén jár. De volt még valami, ami ismerős volt a férfiban. Odalépett hozzá és megszólította:

– Baromira öregnek érzem magam ezek között a srácok között.

– Ja, én is – válaszolta a férfi.

– Nagyon rég nem jártam iskolába.

– Ja, én sem.

– Szabadságon voltam.

– Ja, én is.

– A Pelikán-öböl Fegyház magánzárka körletén voltam.

– Ja, én is.

A Pelikán-öböl Fegyház magánzárka körlete az a hely, ahová Kalifornia állam a legkezelhetetlenebbnek tartott elítéltjeit zárja. A latin-amerikai Murillo és a magyar származású Czifra is börtönben töltötte élete nagy részét, ebből sok évet magánzárkában, de amikor találkoztak, akkor már mindketten biztosak voltak benne, hogy soha nem fognak visszakerülni. Egyikük sem végzett középiskolát (Czifra már 12 évesen fiatalkorúak börtönébe került), de most a Berkeley Egyetemre járnak. Tudták, hogy a hozzájuk hasonló hátterű emberek nagy része most is börtönben van, de azzal is tisztában voltak, hogy – ha megkapnák az ehhez szükséges tanácsokat, ösztönzőket és pénzt – közülük sokan képesek volnának arra, hogy bekerüljenek egy főiskolára és végleg kikerüljenek a büntetés-végrehajtás rendszeréből. Elkezdtek dumálni és pár hónapon belül már kész is volt a tervük, hogy hogyan fogják kihozni ezeket az embereket.

Ez nem volt annyira a valóságtól elrugaszkodott, mint elsőre hangzik, mert azok a tulajdonságaik, amik magánzárkába juttatták őket nem sokban különböztek azoktól, amelyek révén a Berkeley-re kerültek. „Mindig is olyan valaki voltam, aki megszerzi, amit akar” – mondja Murillo. „15 évesen már kokaint árultam és unciánként 15.000 dollárt (kb. 430.000 Ft) kerestem vele. Nagyon jó képességű ember voltam.” De mi volt az – milyen új gondolat vagy új esély – ami Czifrát és Murillót új pályára állította? Ahhoz, hogy ezt megtudják, az egész életüket át kellett tekinteniük.

Danny Murillo története

Murillo Los Angelesben nőtt fel. A bátyja és a nővére még Mexikóban születtek, de ő már az Egyesült Államokban látta meg a napvilágot. Amikor kicsi volt, az apja verte az anyját és a környékükön gyakoriak voltak a lövöldözések. 8 éves volt, amikor először volt bilincs a kezén – volt nála 3 doboz festék spray és a rendőr kapásból azt feltételezte, hogy lopta őket. Eleinte nagyon eltökélt volt, hogy elkerüli a bandákat, mert félt, hogy lelövik, de mivel minden ismerőse tagja volt valamilyen bandának, ezért azt gondolta, hogy ez a felnőtté válás része, úgyhogy 13 évesen ő is csatlakozott egyhez.    

Nem sokkal később elkezdett kokaint árulni és hamar kiderült, hogy nagyon jó az üzleti érzéke. A 10. osztály első napján verekedés miatt kirúgták a suliból és ő soha nem ment vissza. 15 éves korára már heti 15.000 dollár (kb. 430.000 Ft) volt a bevétele, de hamarosan letartóztatták rablás, emberrablás és autólopás miatt. 15 évet kapott és a bandatagsága miatt ebből 5 évet magánzárkában kellett töltenie.

Még amikor a fiatalkorúak börtönében volt, akkor küldte el neki egy fogvatartott barátja a mexikói őslakosok kézikönyvét – egy apró, mobiltelefon méretű könyvet, ami az amerikai kontinens spanyol leigázásáról szólt és bemutatta, hogy az ültetvényeken a gyarmatosítók hogyan hajtották igába az őslakosokat. Miután befejezte a könyvet, elhatározta, hogy mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül. Először azokat a ponyvaregényeket olvasta el, amik a magánzárka körleten elérhetőek voltak (Dan Brown-t és hasonlókat). De egy napon az udvaron – ebben az intézetben az udvar egy szűk beton placcot jelentett, ami magas falakkal volt körülvéve és az ég felé nyitott volt – a fal túloldaláról egy férfi hang szólt hozzá: azt tanácsolta neki, hogy ne ilyen szarokat olvasson, inkább vegyen ki rendes könyveket a börtön könyvtárából. Ezek után Murillo nagyon sokat beszélgetett a férfival könyvekről, noha sosem látta az arcát.

A férfi azt tanácsolta neki, hogy Voltaire Candide-jával kezdje. Murillo elolvasta a klasszikus francia regényt és el volt képedve, hogy mennyire aktuális a mondanivalója: a rabszolga helyzete nagyon hasonlított ahhoz, amit a modern gyáriparról hallott. Több olyan amerikai regényt is talált, amik a társadalmi igazságtalanságokról szóltak – elolvasta a Megölni egy feketerigót (Harper Lee), az Érik a gyümölcsöt (John Steinbeck), a Don Quijotét (Cervantes) és a Nyomorultakat (Victor Hugo). 

Az olvasottak hatására egyre inkább elutasította az erőszakot és miután olvasott a buddhizmusról, már a pénz sem érdekelte annyira. Ahogy egyre többet olvasott Latin-Amerika történetéről, megértette, hogy az élete nem egy véletlenszerű kártya, amit a sors osztott neki. Elkezdett a politikáról gondolkodni és arról, hogy az élete alakulását mennyiben határozták meg a rendszerszintű egyenlőtlenségek.  

Elhatározta, hogy kijut a börtönből és kint is marad. Ehhez volt egy nagy előnye: nem volt drogfüggő. De ahhoz, hogy kedvezménnyel szabaduljon, gyűjtenie kellett a pluszpontokat, úgyhogy még a fogvatartása alatt letette az érettségit és levelező kurzusokat végzett el. A szabadulása után Murillo beiratkozott egy helyi főiskolára. Egyik nap összefutott egy gyerekkori barátjával, aki szintén évekig börtönben volt és elújságolta neki, hogy hamarosan végez és ifjúsági tanácsadó lesz belőle. A barátja erre azt mondta, hogy ez mind szuper, de nem kell itt megállnia, őt például most vették át az egyetemre, orvosi előkészítőre, agysebész szeretne lenni. Murillo először azt gondolta, hogy ez azért túl meredek, de aztán visszaemlékezett, hogy a srácnak mindig is nagyon ügyes keze volt és állatokat nevelt a környékükön. Vagy egy órát beszélgettek és a fiú mindent elmondott Murillónak arról, hogyan lehet átkerülni az egyetemi rendszerbe. Nem sokkal később jelentkezett is a Berkeley-re és felvették. És a tanév első napján találkozott egy tetovált karú Los Angeles-i férfival.    

A Földalatti Diákszervezet alapítása

Amikor Murillo és Czifra találkoztak, mindketten nagyon meglepődtek, mert egyikük sem gondolta volna, hogy a Berkeley-n lesz más is a magánzárka körletről. De ha már így történt, akkor – gondolták – lehet, hogy még többen is vannak. Czifra eleinte nem szerette volna nagy dobra verni a múltját, de ezek után meggondolta magát. Murillóval elhatározták, hogy – más diákok és tanárok segítségével – szerveznek egy csoportot volt fogvatartott hallgatókból. Földalatti Diákszervezetnek nevezték el a kezdeményezést. Jelentkezőkből nem volt hiány – volt olyan találkozó, ahol 10, 20, akár 30 ember is megjelent, és ők még csak azok voltak, akik nyíltan felvállalták az elítélt múltjukat.

Murillo és Czifra egy olyan szervezetet képzeltek el, ahol a volt fogvatartottak szabadon beszélhettek és segíthették egymást, de ennél többet is akartak: ki akartak dolgozni egy módszert arra, hogy még börtönben lévő tagokat toborozzanak. Korábban a főiskola gondolata nevetségesnek tűnt számukra, de most már látták, hogy meg lehet csinálni, még akkor is, ha valaki az általánost sem fejezte be. Egy korábbi program tapasztalataira építettek, amit 1967-ben indított egy John Irwin nevű férfi, aki a húszas éveiben ült fegyveres rablás miatt. Irwinből professzor lett a San Fransisco-i Állami Egyetemen és a kezdeményezése révén volt fogvatartottak jutottak be az intézménybe. De Murillo és Czifra meg voltak győződve arról, hogy a fogvatartottak közül sokan magasabbra is tehetnék a lécet: bejuthatnának akár a magasabb presztízsű Kaliforniai Egyetem rendszerébe, csak tudniuk kell, hogyan. Tudniuk kell, hogy milyen órákat kell felvenniük (általános közismereti tárgyakat, és nem a gyakorlati üzleti tantárgyakat, amik elsőre hasznosnak hangzanak, de a valóságban semmi értelmük), milyen tanórán kívüli tevékenységekben kell részt venniük, de mindenekelőtt úgy kell dönteniük, hogy egyetemre mennek, és ez a legnehezebb.

Steven Czifra története

Czifra fejében meg sem fordult gyerekkorában, hogy egyetemre vagy főiskolára menjen. Már az óvoda előtt gondok voltak vele – 4 vagy 5 éves korában felszabdalta az apja bőrfoteljét. Az apja írástudatlan volt, az anyja nem fejezte be a középiskolát. Az otthonukban rendszeresek voltak az erőszakba torkolló konfliktusok és végül mindkét szülő az alkoholizmus következményeibe halt bele. „Ahonnan én jövök, ott ha valakivel problémád van, forró vizet öntesz rá” – mondta később egy interjúban.

Mindennek hatására Czifrából nagyon vad gyerek lett. 8 vagy 9 éves korában betört egy házba, és kb. ekkoriban kezdett drogozni is. 5. osztályban elege lett az iskolából, úgyhogy nem ment be többet. Csatlakozott egy mexikói bandához és mivel ő volt az egyetlen fehérbőrű tag, azzal próbált bizonyítani, hogy különösen vad dolgokat csinált. Nem volt különösebben ügyes, ezért állandóan elfogták. Egy tinédzserkorában részegen elkövetett fegyveres autórablás miatt 15 évre leültették. Először fiatalkorúak börtönébe került, ami – mint később kiderült – sokkal rosszabb volt a felnőtt börtönöknél: gyakori volt a szexuális erőszak, a kínzás, a késelés és az öngyilkosságok.

Itt szinte egyből magánzárkára került, mert nem volt hajlandó részt venni a drogprogramban. 16-tól 20 éves koráig volt magánzárkán, annak is egy olyan formájában, ahol még átkiabálni sem tudsz senkinek. Az egyetlen jó dolog a magánzárkában egy hatalmas doboz volt, tele könyvekkel.

Czifra addig olvasott, amíg már csak egy Shakespeare kötet maradt, benne négy drámával. Ennek a nyelvezetéből eleinte egy kukkot sem értett, de mivel semmi mást nem tudott csinálni, folytatta az olvasást. Szép lassan belejött és rájött, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha olvasott.

A III. Richárd volt a kedvence a négy dráma közül, mert az egy ellentmondásos gyerekembert állít a középpontba, aki embereket öl meg és a saját életét is tönkreteszi, de a darab végére mégis együttérzünk vele. Amikor végzett Shakespeare-rel, írt a könyvtárosnak, aki további klasszikus irodalmat küldött neki.

20 évesen kirúgták a fiatalkorúak börtönéből, mert megrúgott egy őrmestert. Ekkor átkerült egy magas biztonsági fokozatú felnőtt börtönbe, ami az előző helyhez képest sétagalopp volt: volt TV a zárkájukban, társasjátékozhattak, és munkát is kapott. A szabadulása előtt két héttel verekedésbe keveredett és az egyik őrmester arcába köpött, ezért további 6 évet kapott, aminek nagy részét magánzárkában töltötte. Amikor 30 évesen szabadult, kirakták a pártfogó felügyelői iroda előtt egy intézeti tréningnadrággal és 40 dollárral a kezében. Február volt, nagyon hideg és minden zárva. Az éjszakát az iroda előtt töltötte, ahol egy hajléktalan férfi megosztotta vele a hálózsákját. Reggel bement a pártfogó felügyelői irodába, ahonnan egy hónapra elhelyezték őt egy szállón egy másik próbára bocsátottal együtt.

Ebben az egy hónapban mindent megtett, hogy munkát találjon, de senki nem akarta alkalmazni. A hónap letelte után nem volt hová mennie, de azt tudta, hogy a helyi heroinos közeg be fogja fogadni, ők szívesen látják majd, velük lakhat is, pénzt is tud csinálni és a heroinra sem lesz gondja. De aztán egy buliban találkozott egy 70 éves motoros fickóval, akivel sokat beszélgettek az életről. A férfi munkát ajánlott neki (mezőgazdasági munkát napi 70 dollárért) és közölte Czifrával, hogy szart sem tud az életről és soha nem is fog, ha nem jön le a heroinról. Czifra korábban sosem próbált meg lejönni a szerről, addig mindig azt gondolta, hogy a cuccozás az egyetlen jó dolog az életében. De aztán látta, hogy a motoros fickó egészen más életet él: megbízható, őszinte és nagylelkű. Elment egy rehab ülésre, ahol épp olyan emberek voltak, mint ő maga, csakhogy ők nem voltak annyira szegények és magányosak – nekik menő új motorjaik voltak, helyes barátnőik és látszott rajtuk, hogy ha ültek is korábban, biztosan nem fognak visszakerülni a börtönbe. Czifra lejött a drogról és azóta sem használ semmit.

Nem sokkal később hallotta, hogy ha valaki főiskolára megy, akkor kaphat ösztöndíjat, ami fedezi a megélhetését és még kölcsönt is felvehet rá. Felmondott a motoros fickónál és beadta a jelentkezését. Akkor még nem kötötte össze a fejében a főiskolát a börtönbeli olvasmányaival, csak a pénz miatt jelentkezett, de amikor elkezdte a tanévet és meglátta az irodalomóra olvasmánylistáját, akkor tudatosult benne, hogy szinte mindent olvasott már. Az irodalomtanárral hamar jóban lettek: ő megtanította Czifrának, hogyan kell kritikusan olvasni – a szöveg mélyére menni és aztán darabjaira szedni azt. Ő rögtön tudta, hogy ez az, amit csinálni szeretne.

Az, hogy ki mit olvas a börtönben elsősorban a fogvatartott etnikai hátterétől függ. A fehérbőrű fogvatartottak szerettek bebörtönzött harcosként gondolni magukra, ezért előszeretettel olvastak erőszakkal teli klasszikusokat, mint az Iliász vagy az Odüsszeia. A fehér bandák tagjai számára ezek csak fakultatív olvasmányok voltak, de a fekete és mexikói bandák a börtönökben elvárták a tagjaiktól, hogy bizonyos könyveket elolvassanak, hogy megismerjék a népük történelmét. A kaliforniai börtönökben egészen a ’60-as évekre visszanyúló hagyománya van a radikális politikai könyvek olvasásának. Ezek egy része be is volt tiltva a börtönben, és ha valakit rajtakaptak az olvasásukon, magánzárkára került.  A Berkeley-n a börtönben betiltott könyvek egy része ma kötelező olvasmány.

Rodney Scott története

Rodney Scott az egyik legidősebb tagja a Földalatti Diákszervezetnek. Az ő élete is nehezen indult, egy kunyhóban nőtt fel a ’60-as években, patkányok és kígyók között, de valahogy sikerült kimaradnia a balhékból. Befejezte a középiskolát, és utána egy ideig a tengerészgyalogságnál szolgált, majd biztonsági őrként dolgozott. Aztán egy nap engedett a kísértésnek és kirabolt egy gyorséttermet, amit sikeresen megúszott és innentől fordulatot vett az élete – elkezdett bűnözőkkel, stricikkel lógni, drága autóval járt, öltönyt és ékszereket hordott. Egyre több rablást követett el, és annyira hírhedtté vált a környéken, hogy amikor végül elfogták, az újságokba is bekerült.

25 évet töltött börtönben, közben egyetemi órákat vett fel az „Egyetem a Börtönben” kezdeményezés keretében, és mire 2015-ben szabadult, teljesen új ember lett belőle. Addigra már az 50-es évei közepén járt és hamar rátalált a Földalatti Diákszervezetre, ahol már könnyen elboldogult a kopaszokkal és a mindenféle volt fogvatartottal, akikkel együtt kellett dolgoznia a csoportban. A nagyon különböző hátterű volt fogvatartottak összehozása a szervezet egyik fő célkitűzésévé vált.

A börtönben nagyon szigorú törvények uralkodnak és ezek mindenkinek kijelölik a helyét – fehérek a fehérekkel, feketék a feketékkel, mexikóiak a mexikóiakkal. Aki átlépi a meghúzott etnikai vagy bandahatárokat, azt megverik, megkéselik vagy akár meg is ölhetik. Ha a börtönben nem őrzöd meg a státuszodat, az az életedbe is kerülhet.

A Földalatti Diákszervezet a különböző etnikai csoportok közti békére törekszik a börtön falain kívül. Az etnikai csoportok közti békéről a börtönben valószínűleg álmodni is kár addig, ameddig előbb sok minden más meg nem változik. „Sok széplelkű balos figurával dolgozom itt a Berkeley-n, akikkel próbálom megértetni, hogy az etnikai villongások sosem fognak megszűnni odabent, mert a börtön mindig börtön marad” – mondja Czifra. 2013-ban egy olyan dolog történt, ami korábban még sosem: egy etnikailag vegyes csoport szervezett éhségsztrájkot különböző börtönökben a túlzott magánzárkáztatás ellen, amit a Földalatti Diákszervezet kívülről támogatott. Egy darabig működött a dolog és a Berkeley aktivisták nagyon optimisták lettek az etnikai együttműködéssel kapcsolatban, de aztán amikor az egyik sztrájkoló visszakerült a magánzárkából az általános körletre, az udvaron meggyilkolták. A Berkeley csoport teljesen értetlenül állt az eset előtt, Czifra próbálta nekik elmagyarázni, hogy „amikor börtönben vagy, szart sem érdekel az igazságosság. Csak arra tudsz koncentrálni, hogy túléld, amit kiszabtak rád és mindent megteszel, ami ezt a célt szolgálja.”

Mark Johnson története

Mark Johnson története nagyon máshogy indult, mint Czifráé vagy Murillóé. Johnson gazdag fehér srác volt, az apja orvos, a bátyja profi kosárlabdázó, de ő hamar mindenféle zűrbe keveredett. 7. osztályban rajtakapták, hogy füvet árult, kicsapták a suliból, és a szülei beíratták egy szigorú bentlakásos iskolába. 10. osztályban végleg otthagyta az iskolát, ami után a szülei úgy döntöttek, hogy nem szeretnék, ha otthon lakna, hogy ne legyen rossz hatással az öccsére. Egy napon arra ért haza, hogy a szülei lecserélték a zárat az ajtón és a cuccait egy zsákban a ház előtt hagyták. Ezek után 10 évig alig látta a szüleit. Innentől még pár évig megúszta kisebb stiklikkel, de 20 éves korában elkezdett kemény drogokat használni és miután a szülei felé tett kapcsolatteremtési kísérletei kudarcba fulladtak, erős drogfüggővé vált. Innentől mélyrepülés kezdődött az életében: hajléktalanság, kukázás, lopások és később betörések is. Hamarosan elkapták és lecsukták. A börtön bizonyos értelemben jót tett neki – volt hol aludnia, viszont nem volt pénze, amiből drogot vehetett volna, ezért hamar lejött a szerekről. Ekkor kezdett el olvasni is. De szabadulás után sosem tudott hová menni, csak olyan helyekre, ahol mások anyagoztak, ezért ő is mindig visszaesett.

Ez ment 6 évig, de akkor elkezdett egy fogvatartotti érettségi programot, és a tanára annyira szuper volt, hogy hamarosan le is tette az érettségit. Ez önbizalmat adott neki és sokat mesélt a benti kártyapartnerének arról, hogy mi mindent fog majd csinálni, miután szabadult. Az idősebb férfi egy nap váratlanul az asztalra csapta a kártyáit és közölte Johnsonnal, hogy elege van abból, hogy folyton azt hallgatja, hogy hogy fogja megváltoztatni az életét odakint, miközben semmi sem fog változni, amíg nem megy el egy elvonóra. Johnsont ez teljesen leforrázta – addig fel sem merült benne, hogy drogproblémái lennének.

De ezek után, amikor szabadult, egy évet töltött egy bentlakásos elvonó programban és közben levelezőn főiskolai órákat hallgatott. A rehab program záróünnepségére elhívta az édesanyját, ahol mindketten végigbőgték a ceremóniát.

Ezek után elkezdett egy főiskolát és pár évvel később összefutott egy ismerősével, aki elmesélte neki, hogy a Berkeley-re jár. Johnson alig hitt a fülének, hiszen legutóbb a börtönben találkoztak. A férfi mesélt neki a Földalatti Diákszervezetről és adott neki egy szórólapot róla. Ezután Johnson is jelentkezett a Berkeley-re, felvették és először az életében úgy érezte, a családja büszke rá. Még évekkel később is voltak arról rémálmai, hogy újra drogozni kezd és mindent tönkretesz, amit elért.

Élet a Berkeley-n

Mark Johnson agyon büszke volt arra, hogy a Berkeley-re jár, boldogan sétált az egyetemi folyosókon, próbált szemkontaktust keresni a többi diákkal, hogy megossza velük az örömét, de a többiek még csak rá sem néztek. Nem tudta, hogy csak el vannak merülve a telefonjukban vagy vele van valami baj – talán éreztek rajta valami furcsát a többiek? Gondosan ügyelt rá, hogy a múltját titokban tartsa. De az órákon hamar felengedett és a félelmein túllépve elkezdett hozzászólni a dolgokhoz. Hamar felismerte, hogy sokkal többet tud, mint a fiatalabb diákok – például azt, hogy mit jelent a szegénység. Csupa ötösei voltak és azt tervezte, hogy tovább megy mesterszakra is, ahol antropológiát fog tanulni. Úgy érezte, hogy ezen a területen szükség van az olyan emberekre, mint ő. „A diákok a középiskola után egyből egyetemre mennek, megcsinálják az alapképzést és onnan közvetlenül mesterszakra mennek, ahol mindenféle elméleteket alkotnak arról a világról, amiben valójában sosem éltek.” A Földalatti Diákszervezet találkozóin is sokat beszélt erről: nem szabad, hogy a fogvatartottak pusztán a kutatások tárgyai legyenek és hogy mások beszéljenek róluk az egyetemeken – nekik kell magukról írniuk.   

Murillónak egy percig sem volt kétsége afelől, hogy meg fogja állni a helyét a Berkeley-n. Azonnal keményen dolgozni kezdett: két héttel a tanév megkezdése előtt már ott volt az egyetemen, felkereste a jövőbeli tanárait, bemutatkozott nekik és elmondta, hogy az USA-ban fiatalkorúak tömegeit börtönbe juttató rendszerszintű folyamatokat szeretné kutatni a tanulmányai során. A tanárok összehozták másokkal, akik ugyanezen a témán dolgoztak. Nekik Murillo elmondta, hogy ő maga is ült börtönben és szüksége van a tanácsaikra, így kialakult körülötte egy támogató közeg. Rövidre vágatta a haját és levágta a szakállát, hogy fiatalabbnak nézzen ki és jobban be tudjon illeszkedni. Próbált barátokat szerezni, de a többi mesterszakos diákot nagyon lekezelőnek érezte, ezért amint alkalma adódott rá, kiköltözött az egyetem által biztosított lakásból és beköltözött egy főként színesbőrű diákok által alkotott közösségbe, ahol gyorsan barátokra lelt, de a múltjáról ritkán beszélt.

2015-ben végzett az egyetemen, ezután történelmet és szociológiát szeretett volna oktatni, de abban is biztos volt, hogy börtönökben is akar tanítani. Először elnyert egy egyéves ösztöndíjat, amit arra használt, hogy New Yorkban segítsen szabadult raboknak főiskolára menni. Dolgozott egy fogvatartottakat támogató civil szerezetnél is, és később nyert egy újabb ösztöndíjat arra, hogy minden kaliforniai főiskolán létrehozzon a Földalatti Diákszervezethez hasonló csoportokat.

A munkája során gyakran találkozott azzal, hogy a volt fogvatartottak a pénzhiányra hivatkozva nem akartak továbbtanulni. Nekik mindig azt mondta, hogy „Figyeljetek, meg kell tanulnotok kevés pénzből kijönni. Én sem úgy kezdtem, hogy kell egy iPhone, kell egy menő kocsi, minden nap szuperül kell kinéznem. Nem! Azt a ruhát hordtam, amit a bátyám már nem használt és adományboltokban vásároltam. Nem hagytam, hogy a ruhám mondja meg, hogy ki vagyok és soha többé nem is fogja megmondani.”

Amint Czifra elkezdte az első tanévet a Berkeley-n, egyből keresni kezdte a hozzá hasonló helyzetből jövő diákokat, de nem könnyen talált ilyeneket. Próbált fogvatartottakkal, főleg gyerekekkel foglalkozni önkéntesként, de a jelentkezési lapról kiderült, hogy utánanéznének a múltjának, ezért végül inkább nem is jelentkezett. A nagyobb létszámú órákon kényelmetlenül érezte magát.

Érezte, hogy még mindig tele van a börtönből hozott nyers agresszióval és ez elijeszti az embereket. Amikor valamilyen új helyzetben találta magát, emlékeztetnie kellett magát arra, hogy senki nem fogja megtámadni, nem kell folyamatosan lesben állnia. Szabályos üldözési mániája volt: a zsúfoltabb osztálytermekben úgy érezte, mindenki őt figyeli, és ha tudnák, hogy mit tett és honnan jött, szóba se állnának vele.

A kis létszámú szemináriumokat jobban szerette. De tényleg nem is mindig fogadták örömmel. Az egyetem elején felkereste az egyik professzort, akitől mindig rossz osztályzatot kapott. „A professzor közölte, hogy tudja, hogy bandatag voltam és próbálom megváltoztatni az életemet” – meséli Czifra. „Nem volt ellenséges, de nem is volt túl barátságos. Azt mondta, hogy ha csillagos ötöst kapok, akkor később ír nekem ajánlólevelet, ha ötöst kapok, akkor korrekt egyetemi alapanyag vagyok, de ha ennél rosszabb jegyet kapok, felejtsem el az egészet.”

Végül Murillóval együtt 2015-ben diplomázott, és a Földalatti Diákszervezet összegyűjtött annyi pénzt, amiből egy évig félállásban a csoport koordinátoraként dolgozhatott. Ez alatt az idő alatt elnyert egy ösztöndíjat, aminek keretében volt fogvatartottakat toborzott főiskolákra. Ekkor már együtt élt egy nővel, akivel két gyerekük is volt. Minél több időt töltött szabadlábon a családjával, annál erősebben érezte magán a belső változást. A börtönéveket és különösen a magánzárkán töltött éveket úgy tudta túlélni, hogy kiirtott magából minden érzelmet.

„Így nem is tudtam, milyen az, amikor hiányzik valaki. Már évek óta kint voltam és nem drogoztam, amikor először azt éreztem, másra is tudok gondolni saját magamon kívül. Akkor megrohant az érzés, hogy vajon mi van azzal az emberrel és felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy van. Utána azt éreztem, hogy azta!, ez az, amit az igazi emberek csinálnak? Most már el sem tudom képzelni, hogy börtönbe kerüljek. Azonnal öngyilkos lennék. Már most baromira hiányoznak a gyerekeim, pedig reggel váltam el tőlük.”

„Minden csak fegyelmezettség kérdése”

Rodney Scott-ot elsőre nem vették fel a Berkeley-re, amikor jelentkezett. Csalódott volt, de nem rázta meg a dolog túlságosan. „Ha 20 évvel fiatalabb lennék, akkor lehet, hogy jobban megviselt volna” – mondja. „De, figyelj, nincs kitűnő átlagom, 55 éves vagyok, súlyos büntetett előélettel és 2 évvel ezelőtt még egy cellában ültem mindenféle perspektíva nélkül. Már annak is örülök, hogy idekint lehetek. Nem a világ vége, hogy nem mehetek a Berkeley-re. Ott van a San Francisco-i Állami Egyetem is. Nem dőlt össze a világ, távolról sem.”

Drogproblémákkal kapcsolatos tanácsadóvá szeretett volna válni, elsősorban volt fogvatartottakkal akart dolgozni, mert ki tudna többet nála a börtönről és a függőségekről? Amíg az élete következő lépéseit tervezgette elkezdett mentorálni olyan fiatalokat, akik nemrég szabadultak és főiskolára akartak menni. Azt próbálta nekik átadni, hogy a tanulás elsősorban nem azért fontos, hogy utána munkát kapjanak, hanem mert segít abban, hogy tudatosak legyenek a saját életükkel kapcsolatban.

„Nekem például segített megérteni, hogy hogy jutottam el azokba a mélységekbe, ahová eljutottam” – meséli. „Amikor teljesen ki vagy szolgáltatva másoknak, szó szerint össze vagy láncolva száz másik csávóval, akkor ha te nem használod az agyadat, valaki más fogja. Ki mondja neked, hogy fiatal fekete srácként lógnia kell a gatyádnak, raszta hajat kell csináltatnod, meg arany fogakat? Tényleg ez vagy te? Mert ha mindig csak vakon követed a többieket, akkor ne csodálkozz, ha a börtönben kötsz ki egy gumibottal a seggedben.”

Az első és legfontosabb lépés megváltoztatni a saját magunkról alkotott képünket. „Ahogy közeledsz a szabadulásodhoz, elkezded elképzelni azt a napot. És ha el tudod képzelni magad diákként, értelmiségiként, az egy nagyon-nagyon erős dolog.” Scott tisztában van vele, hogy ez a belső változás neki könnyebb volt, mint sok sorstársának. Az ő szülei főiskolát végeztek és már gyerekkorában is olvasott, de azt is tudta, hogy ezek nélkül az előnyök nélkül is lehetséges. „Minden csak fegyelmezettség kérdése” – szokta mondani a frissen szabadultaknak. „Amikor börtönben voltál, minden nap felkeltél és guggolásokat csináltál, akkor csak el tudsz olvasni száz oldalt.” 

Ezt mondta a mentoráltjainak, mert a fegyelmezett munka hasznos volt nekik, de politikai értelemben nem értett egyet az egésszel. A valóságban a fegyelmezettség nem elég és nem az önfegyelem hiánya volt az, ami börtönbe juttatta az embereket.

„Sokan nyomatják ezt az önsegítő szarságot: ‘építsd fel saját magadat, hozz áldozatokat’ – de épp ezzel van a baj, ezzel a neoliberális logikával, ami az egyénre koncentrál. Valójában nem az egyénről van szó, hanem rólunk, a társadalomról, hogy van-e bennünk elég szolidaritás ahhoz, hogy megváltoztassuk a rendszert.”

A Földalatti Diákszervezet sok fontos változást ért el. Rengeteg még fogvatartott elítéltet tájékoztattak a lehetőségeikről, eközben az USA államainak a felében és több nagy cégnél elérték, hogy a munkaadók a jelentkezési űrlapokon ne kérdezhessenek rá arra, hogy a jelentkezőnek van-e priusza.

A változás kulcsa abban rejlett, hogy politikai léptékben gondolkodtak, a fegyelmezettséget és a szolidaritást nagyobb ívű célok szolgálatába állították. Ez a fajta politikai gondolkodás azt is jelenti, hogy az érintetteknek nem szabad elszállniuk a saját sztorijuktól. Az, hogy valaki bejutott a Berkeley-re, miközben millióknak nem sikerült, nem azt jelenti, hogy ő annyira különleges. „Pontosan tudom, miért kerültem ide” – mondja Czifra. „Szerencsém volt. Azért tudtam kihasználni ezeket a lehetőségeket, mert lejöttem a drogról, de ennek semmi köze nem volt az én személyemhez. Van agyam, ami tud olvasni, de ez mi az istenért tenne engem érdemessé bármire? Amikor azt halljuk, hogy valaki ‘jó útra tért’, akkor azt gondoljuk, hogy lám, minden rendben van, a rendszer nem rasszista. Ez nem igaz és eltereli a figyelmet a rendszerszintű problémákról.”

David Maldoado, a Földalatti Diákszervezet másik tagja is hasonlóan látja a problémát: „Mindenhonnan ezt halljuk: te, te, te – te különleges vagy. Nem, nem vagyok különleges. Milliók ülnek a sitten, egy csomó olyan embert hagytam a hátam mögött, akik közben meghaltak, nagyon hosszú ítéletet töltenek, kiégtek és teljesen becsavarodtak, pedig sokkal okosabbak voltak nálam. Olyan ez, mint az ötös lottó, néha a te számodat húzzák ki. A Földalatti Diákszervezetnek minden tagja lottón nyerte a felvételét. Amit most csinálunk, annak az lehet az eredménye, hogy talán két számot is kihúznak majd, nem csak egyet.”

Larissa MacFarquhar

Az összefoglaló alapjául szolgáló cikk a New Yorker c. folyóirat 2016. december 12-ei számában jelent meg ‘Out and up: At Berkeley ex-con undergrads are building a prison-to-school pipeline’ címmel.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához és fejlődéséhez 1000 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 394 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!