Donald Trump győzelme után nem lehet másképp, mint alázattal írni. Én is azok közé az emberek közé tartozom, akiket végső soron váratlanul ért az amerikai mágnás győzelme – még ha racionálisan fel is fogtam, hogy ez nem egy kizárható lehetőség. Ugyanez volt a Brexit kapcsán is, és mindezzel nem vagyok egyedül. Bárki, aki nem előre legyártott mirelit-értelmezésekkel operál, ilyenkor csak egyféleképpen reagálhat: alázattal. Ez nem a düh és nem a gyász ideje, és nem is az apokaliptikus vízióké. Hanem alázattal meg kell nyílni a valóság előtt, amely épp ellentmondott neked, és alázattal befelé fordulni, megértésre törekedni.
A gyásznak és az apokaliptikus vízióknak már csak azért sincs itt az ideje, mert nem valami megsemmisítő csapás, elsöprő ellenforradalom történt. Donald Trump úgy nyert, hogy kevesebb szavazatot kapott, mint 2008-ban és 2012-ben a vesztes republikánus elnökjelöltek, John McCain és Mitt Romney. Sőt abszolút számokban még a vesztes Hillary Clintonnál is hajszálnyival kevesebb szavazatot kapott. Ennyi valószínűleg annak belátásához is elég, hogy nem a szexisták és rasszisták, a „szánalmasok kosarának” (© Hillary Clinton) hatalomra emelkedéséről van szó.
Ami történt, hogy az a politikai oldal, amelyet sokan magunkhoz közelebbinek gondolunk (még ha nem is tudunk vele száz százalékig azonosulni) vereséget szenvedett. Kikapott, elpáholták. Lehet, hogy a katolikus neveltetésem mondatja, de veszíteni csak méltósággal érdemes, és a méltóságos vereség csak alázattal lehetséges. Nyilván rengeteg oka van ennek a vereségnek, ezekről sokan sok helyen írnak is. Az is biztos, hogy Hillary Clinton politikai karaktere, vélt vagy valós alkalmatlansága is szerepet játszott, de azt azért érdemes belátni, hogy a mérsékelt baloldal és liberalizmus az euro-amerikai térségben vereségre áll. Valami valahol nagyon elromlott ebben a táborban.
Lehet elemezni a diskurzusokat, a karizmát, a víziót, bármit, de végső soron visszajutunk az alapokhoz: ezekre a politikai csoportokra már nem szavaznak elegendően a győzelemhez. Szétbomlott az a választói koalíció, amely hatalomra emelte és hatalmon tartotta ezeket a pártokat – a legújabbkori amerikai demokratáktól a német szociáldemokratákon át a magyar „balliberálisokig”. A magyar pártokból persze már az a törekvés is kiveszett, hogy megismerjék a magyar társadalmat, és a társadalmat alkotó csoportokat, szóval ez egy szélsőséges eset, de a tendencia máshol is érezhető.
Az európai szociáldemokrácia és az amerikai demokraták választói koalícióját az elnyomottak alkották: a munkások, a nők, az etnikai és faji kisebbségek, bevándorlók leszármazottai – kiegészülve a fehérgalléros középosztály bizonyos szegmenseivel. E társadalmi rétegek közös jellemzője, hogy nem nyertesei a társadalmak uralkodó rendszereinek, közös koalíciójuk pedig ezeknek a domináns rendszereknek a politikai féken tartását és reformját tűzte ki célul.
Mára ez a koalíció mindenhol széthullóban van. Egyre többen morzsolódnak le erről a politikai táborról, és ez Hillary Clinton esetében is jól kimutatható. Még ha meg is őrizte egy-egy fontosabb társadalmi réteg szavazóinak relatív többségét, a lemorzsolódás és a lelkesedés elvesztése, az alacsony részvételi hajlandóság mindenhol megfigyelhető. Bár Clinton még megszerezte a legszegényebbek (évi 30 ezer dollárnál kevesebb keresetűek) többségének támogatását, de radikálisan kevesebbet, mint 2004 óta bármikor. Csökkent a támogatottsága az eggyel magasabb jövedelmi kategóriában is. Az egyedüli, ahol javított: a felső-középosztály. A kisebbségek körében megmaradt a meggyőző többsége, de itt is veszített a korábbi évekhez képest.
Egyik közkeletű értelmezés szerint a fehér munkásosztály és a vidéki fehér középosztály emelte hatalomra Trumpot, ugyanezen rétegek nyakába varrták korábban a Brexitet is. Kétségtelen, hogy ezen csoportok egy jelentős részének a látványos elfordulása hozzájárult Hillary veszteségéhez, de a nők, a feketék és latinók támogatása is elmaradt az elvárásoktól. Egy számban és lelkesedésben megfogyatkozott választói bázist látunk, amelynek egy jelentős, de nem egyedüli tünete a munkásosztály és a középosztály elfordulása.
Mi maradt? Maradt a nők és kisebbségek folyamatosan apadó többsége és a képzett, urbánus, sikeres (felső-)középosztály egy része.
Ez az átalakulás a mérsékelt baloldali és liberális politika tartalmának megváltozása, hangsúlyainak eltolódása nyomán következett be. Ez a politika megszűnt az elnyomottságot okozó társadalmi rend, társadalmi rendszer kritikája és megváltoztatását célzó törekvés lenni. Az elnyomottságból csak a morális felsőbbrendűség maradt, és ennek a felsőbbrendűségnek az előtérbe tolása, hirdetése. A rendszerszintű hátrányok megváltoztatására irányuló törekvés helyett az elnyomottak és kizsákmányoltak értékének felmutatása maradt, ami morálisan lehet helyes álláspont, de politikailag távolról sem elegendő. Az elnyomottság és kizsákmányoltság e vízióban megszűnt egy rendszer terméke lenni, ehelyett egy egyénnel született morális állapottá változott, amelyet zászlóra lehet tűzni, hirdetni lehet.
Úgy tűnhet, a fehér munkásosztály és alsó-középosztály ennek az átalakulásnak az első számú vesztese, hiszen ők rendelkeznek a legkevesebb „velük született” pozitív tulajdonsággal, amellyel a társadalmi moralitás piacán kufárkodni lehet. De ez nyilván más csoportokkal kapcsolatban is igaz, a lemorzsolódás előbb-utóbb itt is szembetűnőbb lesz. A sikeres üzletasszonyok feminizmusa ugyanis nem az őket kiszolgáló (latinó?) bejárónők feminizmusa. Az, hogy egyre több fekete színész játszik a filmekben, nem fogja csökkenteni az afroamerikaiak munkanélküliségi rátáit, nem fogja növelni a szegregált iskolák minőségének elmaradottságát. (Tudtad, hogy ma a „liberális” New Yorkban sokkal több szegregált tanintézmény van, mint a „rasszista” Délen?)
Nyilván a fehér dolgozóknak még ennyi „felmutatható” valamijük sincs (senkit nem érdekel, hogy nőjön a fehér dolgozók száma a filmekben), de a többieknek is sovány vigasz, amit ma „haladó” politika címszó alatt kapnak.
Most direkt csak amerikai példákat hoztam, de ezekkel analóg példákat Nyugat-Európából és Magyarországról is hozhatnánk – a folyamat magja nem amerikai sajátosság.
A baloldal számára tehát a hosszú távú kérdés, hogy az átalakult viszonyok között, hogyan képes új, a győzelem esélyével kecsegtető választói koalíciót kialakítani. Óriási kérdés, hogy hogyan lehetséges, vagy egyáltalán lehetséges-e például egyazon politikai táborba egyesíteni a nagyvárosi liberális (felső-)középosztályt, a vidéki dolgozókkal és a szupermarketek árufeltöltőivel. Hogyan lehet újra együtt képviselni kisebbségiek és többségiek ügyét?
Ez az alapvető kérdés, ha továbbra is a jövő projektjeként akarunk a baloldalra tekinteni. Nem lesz könnyű megválaszolni, mert minden országban más-más a társadalom szerkezete, ám ami közös, az a városi „haladó” elit és a képviselni szándékozott csoportok közötti szakadék. Ma talán kevesebb kulturális különbség választja el az egyes országok városi liberális elitjeit egymástól, mint saját országuk elnyomott és kizsákmányolt munkásaitól és kisebbségeitől. És e két utolsó csoportot is szörnyen egymás ellen fordította az identitások piaca, ahol mindenkinek versenyeznie kell azért, hogy érdemes legyen az „elnyomotti” státuszra.
Trump és a hozzá hasonló politikusok most úgy tüntetik fel, hogy megtalálták a koalícióépítés útját. Ez gyökeresen más, mint a második világháború utáni konzervatív jobboldal szavazói bázisa. A baloldalnak is arra lenne szüksége, hogy újra felfedezze a társadalom rétegeit, és azokkal együtt, azok által csináljon politikát.
Ha csak a hazai társadalmat nézzük, itt vannak a multinacionális összeszerelő műhelyek dolgozói, a magyar (egyre inkább fideszes) tőkések által működtetett szolgáltatói szektor alkalmazottai, itt vannak az egykori ipari övezetek leépítése után maradt munkanélküliek, a közalkalmazottak, és szegények millió, fehér és roma magyarok egyaránt. Nekik kellene bármilyen értelmes baloldali politika kiindulópontjainak és érkezési pontjainak lenniük. És persze ott vannak a fiatalok, a multinacionális cégek városi, fehérgalléros alkalmazottai, ők sem föltétlenül a konzervatív politika keresleti oldalához tartoznak.
Hogy ebből hogyan lehet koherens politikai programot és közösséget csinálni, vagy egyáltalán lehet-e, na, az a kérdés. Ehhez döntéseket kell hozni, választani kell csoportok között és üzenetek között, feltehetően le kell mondani a gazdasági vagy politikai hatalmak kényelmes támogatásáról, és az elnyomás egyéni problémává lúgozásáról. Gondolkozni kell, merni és akarni. Mozgósítani kell azokat, akik már nem hisznek abban, hogy a politika őket szolgálná. Egy olyan nyelven, és olyan problémákat érintve, amelyek a politikától elidegenedettek világával is érintkeznek. Vagyis egy baloldali populizmus kell.Ennek képessége az euro-amerikai mérsékelt baloldalból, úgy látszik, kiveszett. Az újbaloldalinak nevezett csoportok, mint a spanyol Podemos vagy a lengyel Razem, ilyesmivel kísérleteznek, ahogyan Jeremy Corbyn és Bernie Sanders is. Kísérleteik azonban eddig nem meggyőzőek. Vagy nem képesek elszakadni a régi módszerektől (Corbyn), vagy a városi középosztálytól (Razem) vagy főként csak a fiatalok és dolgozók részeit tudják lelkesíteni, a kisebbségek nélkül (Sanders). Mindenesetre ők legalább próbálkoznak válaszolni a kérdésre.
Amely a szó legszorosabb értelmében LÉTKÉRDÉS a baloldali politika számára.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
