Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Munkaidő, szabadidő és fizetett szabadság – döcögő haladás a 20. században

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

Napjainkban sok szó esik arról, hogy az elmúlt évtizedek során milyen változások következtek be a fogyasztás és a szabadidő terén az európai társadalmakban, hol fogyasztói társadalomként, tömegtársadalomként, hol pedig épp „szabadidő-társadalomként” jellemezve azokat. A lehetséges interpretációk nagy száma és komplexitása miatt most nyilvánvalóan csupán arra vállalkozhatunk, hogy rövid betekintést nyújtsunk a szabadidő és munkaidő 20. századi változásaiba, valamint ezen belül a fizetett szabadság kialakulásának folyamatába. 

8hoursday_banner_1856.jpg

kép: wikimedia commons

A technológiai fejlődés, az iparosodás nyomán bekövetkezett növekvő termelékenység, valamint a munkavállalói, s kiváltképp a szakszervezeti tevékenység révén csökkenő munkaidő és ezzel párhuzamosan növekvő szabadidő jelentős átalakulásokat hozott az emberek mindennapi életébe. Ugyanez a folyamatos bővülés jellemzi a szabadságolást is, ami kezdetben nem feltétlen volt fizetett szabadság is egyben.

A 19. század végétől a munkaidő folyamatos rövidülése figyelhető meg Európában és Magyarországon, mely párhuzamosan haladt az egyre terebélyesedő munkavállalói réteg jogainak kibontakozásával. Nem csupán a különböző foglalkozási csoportok átlagos munkaideje csökkent, hanem az ennek nyomán növekvő szabadidő egyre inkább elkülönült a munkaidőtől, és az emberek mindennapi életének önálló, kreatív tevékenységek végzésére alkalmas részévé vált. Jóllehet az eltérő fejlettségi szinteknek megfelelően a szabadidős tevékenységek elterjedésének technológiai, anyagi, infrastrukturális, ideológiai, politikai és egyéb akadályai voltak Európa különböző országaiban, mégis azt láthatjuk, hogy számos új szabadidős tevékenység terjedt el (mozi, tánc, rádió, TV, stb.) a hagyományos szabadidős tevékenységek (sport, közösségi helyeken való találkozások és beszélgetések, templomba járás, stb.) mellett.

A termelékenység változásával párhuzamosan a 20. században megerősödő ’fogyasztói társadalom’ számottevő gazdasági előnyökkel járt a munkaadók és a kereskedelem számára. Az egyre több szabadidővel és elkölthető jövedelemmel rendelkező munkavállalók ugyanis dinamikusan növekvő keresletet teremtettek a terebélyesedő új szolgáltatói szektor kínálata számára. A munkaidő csökkentésével szembeni munkaadói ellenállást tehát ez a megfontolás is enyhíthette a 20. század elejétől fogva.

A napi 10-12 órázástól a 40 órás munkahétig és a szabad hétvégéig

Míg a 19. század végén Európa legtöbb országában átlagosan napi 10-12 órát dolgoztak az emberek, a 6 napból álló munkahéten fizetett szabadság nélkül, addig a 20. század végére kivétel nélkül elterjedt a 8 órás munkanap (40 órás munkahét), a szabad hétvége és a fizetett szabadság rendszere. Nagy-Britanniában korlátozták elsőként a napi munkaidőt, 10 órában maximalizálva azt a 20. század elején (ekkortájt a legrövidebb munkahetet is brit dolgozók könyvelhették el). S hamarosan Franciaország is követte ezt a példát, és 1904-ben itt már a nők számára is bevezették ezt a szabályozást, mely korábban csak a férfiakat érintette. A 8 órás munkanap követelése a századforduló időszakában erősödött fel.

Már az 1880-as években találkozhatunk ilyen jellegű követelésekkel, de legkésőbb az 1890. évi május 1-jei felvonulás szociáldemokrata alapköveteléseitől számítva hivatalosan is bekerült a korabeli szociálpolitikai diskurzusokba. A baloldali politikai mozgalmak ilyen téren kifejtett tevékenysége mellett hangsúlyoznunk kell a szakszervezetek hathatós közreműködését is a 19. század végétől, hiszen utóbbiak – magas taglétszámuk, a termelés folyamatára gyakorolt befolyásuk, és tömegmozgalmi nyomásgyakorló eszközeik révén – igen hatékonyan kanalizálták a fenti követelések végrehajtását a gyakorlati politikában. E folyamatok nyomán az első világháború előestéjén a legtöbb nyugat-európai országban már 60 óra alatti volt munkahét.

A ’nagy háború’, akárcsak a második világháború, és az újjáépítés évei kivételt jelentenek a szabadidő, munkaidő és fizetett szabadság szabályozását tekintve, hiszen, főképp a háborús években, sok esetben hatályon kívül helyezték a békeévekre jellemző törvényi szabályozást. Az első világháborút követően – nem kis mértékben a háborús pusztítás tapasztalataiból kiindulva – a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organisation) javaslatokat fogalmazott meg az európai kormányok számára az egységes hosszúságú munkanap bevezetéséről. Ezt az ajánlást számos európai ország az 1920-as években meg is valósította, s 1929-re általában rögzült a 46-48 órás munkahét. A munkaidő csökkenése pedig értelemszerűen maga után vonta a heti szabadidő és szabadnapok növekedését is.

A félig szabad szombatot elsőként megint csak Nagy-Britanniában vezett
ék be a 19. század végétől, melyet azzal indokoltak, hogy a családi élet bensőségesebb, ha szombatonként a családanyának több ideje jut az otthoni teendők ellátására, illetve a vasárnapi készülődésre. Európa más országaiban azonban a félig szabad szombat csak az első világháború évei után terjedt el. Továbbá a teljesen szabad hétvégét csak az 1930-as évektől vezette be néhány európai kormányzat – elsőként ezúttal a franciák –, s csak az 1960-as évekre vált általánossá Nyugat-Európa országaiban.

A nők munkapiaci helyzete és a szabadidő/háztartási feladatok megoszlása

A munkaidő intenzitásának és a szabadidő mennyiségének növekedésével egy időben más átalakulások is lezajlottak. A 20. század folyamán a női munkavállalás elfogadottabbá vált, és jelentősen nőtt. Ugyanakkor a háztartáson belül végzett munka nagy része továbbra is a nőkre hárult, míg a háztartáson kívüli munkák inkább a férfiak feladatkörébe tartozott. Érdemes azonban figyelembe venni, hogy előbbi jóval több időt vett igénybe, mint utóbbi, így a szabadidő általános növekedése mellett igen lényeges szabadidő-különbségek is kialakultak, elsősorban a férfiak és a nők között.

1960-ból származó adatok szerint például a nők átlagosan csupán 64-69%-ával rendelkeztek a férfiak teljes szabadidejének, s a férfiak az otthoni munkáknak csupán 1/5-ét végezték. A technológiai változások, a házimunka terén megjelenő egyenlőségre törekvés, valamint a nők egyre nagyobb munkaerőpiaci jelenléte miatt a századforduló időszakára természetesen ez az arány nagymértékben javult, a női szabadidő mennyisége átlagosan már 95%-át tette ki a férfi szabadidő mennyiségének a nyugat-európai országokban.

A két világháború közötti időszakban Magyarország is közelített a nyugat-európai átlaghoz a szabadidő, munkaidő és fizetett szabadság alakulásának tekintetében. Ezzel szemben a második világháborút követő időszakban, különösképp a Rákosi-korszak idején az önálló szabadidős tevékenységek köre szűkült, illetve igyekeztek kollektivizálni a szabadidős tevékenységeket, hogy a rezsim ezáltal is növelhesse társadalom feletti ellenőrzését és befolyását.

A civil szféra, az önálló polgári kezdeményezés korlátozása, letörése azt eredményezte, hogy a legtöbben a családba mint legbensőbb intim szférába vonultak vissza. Hasonló átalakuláson mentek át az ünnepnapok is, melyek korábban szabadnapnak minősültek. Az ünnepnapokat drasztikusan korlátozták, majd munkanappá nyilvánították őket, ekképpen igyekeztek elvágni az emberek múltjukhoz, hagyományaikhoz kapcsoló kötelékeit. Ugyanakkor a korai Kádár-korszakban már e tekintetben is megfigyelhetjük a kommunista rezsim elnyomásának enyhülését. 1956 után ismét munkaszüneti nappá nyilvánították az ünnepnapokat, illetve számos, különösen vallási ünnepnapot újra engedélyeztek.

Kelet-Közép-Európa és Magyarország sajátosságai

A munkavállalás és a munkaidő változásai szempontjából a kommunista rendszerek deklarált célja volt a női egyenjogúság teljes körű megvalósítása, melynek következtében Nyugat-Európához képest több nő vállalt munkát Magyarországon is. Ennek ellenére a családon belüli egyenlőség, a munkavégzés nemek közötti egyenlőbb elosztása csak kisebb mértékben valósult meg. A korábban említett, nyugat-európai országokra jellemző átalakulás az 1960-as évektől nem következett be a kelet-közép-európai kommunista országokban, így Magyarországon sem.

Ennek következtében a szabadidő mennyiségének nemek szerinti eltérései még az 1980-as évek vége felé is jelentősek maradtak. Míg 1966-ban a nők a férfiak szabadidejének átlagosan 52%-ával rendelkeztek, addig ez az arány 1987-re csupán 73%-ra mérséklődött. Ennek az oka azonban nem csupán abban rejlett, hogy a kommunista rendszer számos célkitűzése puszta deklaráció maradt, s nem törekedtek azok lehetőleg teljes körű megvalósítására, hanem a kelet-közép-európai országokban erősebben továbbélő, munkához kapcsolódó szokásrendszerből is fakadt. A 20. század második felében, főleg a vidéki lakosság körében, a „dologtalan élet” továbbra sem számított népszerűnek, s ezt egészítette ki a nők munka világában való szerepvállalásának hagyományos felfogása, főképp a családi munkavégzésen belül elfoglalt központi helyüket illetően.

A fizetett szabadnapok alakulása

Európa országaiban a munkaidő és szabadidő 20. századi átalakulásával részben párhuzamosan változtak a fizetett szabadnapok is. 1914 előtt csak elvétve találunk olyan állásokat, ahol fizetett szabadságot lehetett igénybe venni. Ilyen foglalkozási kategória volt például általában a közigazgatás és néhány tipikusan fehérgalléros állás. Az első világháború után azonban számos országban általános követelésként hangzott el a fizetett szabadság. Az 1920-as években a már említett ILO ajánlásai mentén, valamint munkavállalói érdekképviseletek, elsősorban a szakszervezetek nyomására egyre több országban váltak az ünnepnapok fizetett szabadnapokká, majd pedig ezt fokozatosan kiterjesztették mind több szabadnapra is.

Kelet-Közép-Európa államaiban is egyre több munkakört vontak be a fizetett szabadságot nyújtó foglalkoztatás kategóriájába. A háborús évek és az újjáépítés periódusait leszámítva folyamatosan növekedett a fizetett szabadnapok száma az ezredfordulóig, valamint napjainkig. Ez a bővülés a szabadságban töltött napok számára, típusaira, valamint a kifizetett összegre is vonatkozott, tehát nem csak mennyiségi, hanem minőségi bővülésről beszélhetünk. A századelőn csak pár foglalkoztatási ágra kiterjedő néhány napos fizetett szabadságolás a 20. század végére szinte minden foglalkozási kategóriát magába foglaló, magas összegekkel járó, átlagosan 30 nap feletti fizetett szabadságolássá fejlődött. Az ezredfordulón a nyugat-európai átlag 36 nap volt, melytől alig maradt el a kelet-közép-európai átlag.

A tevékeny élet változó ideálja

Összefoglalva tehát elmondható, hogy bár Európa országaiban a 19. század végétől fogva folyamatosan csökkent a napi és így a heti munkaidő hossza, ezáltal egyre több szabadidő vált elérhetővé, s a hétvégék is felszabadultak, ugyanakkor ez nem megszakítások nélküli folyamat volt, hanem olykor meg-megtorpanó, vagy elnyomó politikák által visszájára fordított, s háborúk által szabdalt. Mi több, a ’felszabaduló idő’ egyrészt igen nehezen vált elfogadottá a legtöbb európai államban, hiszen a tevékeny élet (negotium) hiánya szemben állt a vita activa hagyományos, a 20. században is jócskán továbbélő ideájával. Másrészről egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a ’felszabaduló időt’ bárki is finanszírozná: az otium negatív gazdasági leképezése igen nehezen engedett teret a pihenést, nyugalmat, kreativitást, és alkotást termő – tehát áttételesen gazdasági hasznot is hajtó – szabadidő szanálásának. A munkaadók tradicionálisan konok ellenállása, a háborús évek, az újjáépítési periódusok, valamint a gazdasági válságok időszakai mellett ez utóbbival is magyarázható, hogy a fizetett szabadságolás elterjedése az 1920-as, 1930-as években csak megkésve követte a munkaidő Európában már a 19. század végén megindult lendületes és folyamatos csökkenését.

 

Felhasznált irodalom:

Béla Tomka: A Social History of Twentieth-Century Europe. London: Routledge, 2013.

Gary S. Cross: Worktime. In Peter Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History, 1350-2000. Vol. 4. New York: Scribner’s, 2001, 501-511.

Horst Opaschowski: Sozilogie der Freiheit. Leverkusen: Leske und Budrich, 1994.

Paul Blyton: Changes in Working Time: An International Review. London: Croom Helm, 1985.

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest: Osiris Kiadó, 2005.

 

Cora Zoltán 
Szegedi Tudományegyetem