Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nem a másság, hanem a hasonlóság zavarja őket” – Családokat a szivárvány minden színében!

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Pár hete olvashattuk a sajtóban Adrienn és Szilvi történetét, egy pécsi leszbikus párét, akik örökbe szerettek volna fogadni egy többszörösen hátrányos helyzetből származó, másfél éves roma kislányt. Egy ideig úgy tűnt, az örökbefogadás rendben megtörténhet, Adriennt és Szilvit alkalmasnak találták arra, hogy szülők legyenek. Meg is kapták a határozatot, hogy hazavihetik a gyereket és egy család lehetnek, ám két héttel később, bármiféle szakmai indoklás nélkül a hatóságok mégis megtagadták tőlük az örökbefogadást. Szeptember 2-án a Labrisz Leszbikus Egyesület tüntetést szervezett az EMMI elé emiatt. Az alábbiakban az ott elhangzott egyik beszédet közöljük, amelyet Csekő Csilla anya mondott el.

03049_demonstracio_fda.jpg

(Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság)

A Labrisz egy nyilatkozatot is átadott a minisztérium illetékeseinek. Ebben azt írják:

Indoklás nélkül tagadták meg a leszbikus pár örökbefogadó szülőségre jelentkező tagjától a kislányt, s a kislánytól a szerető szülőket. Világos ugyanakkor, hogy két dolog motiválta azokat, akik végül megakadályozták, hogy ez a család létrejöjjön. Egyfelől: a homofóbia. Másfelől: a halmozottan hátrányos, roma gyerekek érdekeinek semmibe vétele. És e kettőnek a gyökere közös: az a hatalom, amelyik diszkriminál, amelyik nem tiszteli az állampolgárt, érzéketlen annak vágyaira és szükségleteire, ugyanakkor méltánytalanul s akár az emberi jogokat is semmibe véve avatkozik bele az általa másodrendűnek tekintett állampolgárok életébe. Jelen esetben: egy takarásban maradó minisztériumi döntnök gyereket nevelni vágyó nőket alázott porig a szexuális orientációjuk miatt, és súlyos lelki sérüléseket okozott egy roma kislánynak, akit eddig senki sem akart, s most sem élhet azokkal, akik viszont akarták őt.

A tüntetők egy olyan örökbefogadási rendszer követeltek, amely nem diszkriminál és a szülők illetve gyerekek érdekeit tartja szem előtt. A tüntetés egyik felszólalója Csekő Csilla volt, aki szivárványcsaládban neveli gyerekét. Az alábbiakban az ő beszédét közöljük.

Kedves résztvevők, sziasztok!

Anyaként állok előttetek, és bevallom, némileg feszélyez ez a szó most. Feszélyez, mert egy kulturálisan terhelt kifejezés, aminek mintha mindenki tudná, birtokolná a jelentését, tartozzon ez a jelentés a kötelezően előírt önmegvalósítás, egy a társadalom által minden pillanatban kontrollált tevékenység, vagy éppen a kizárás, a tilalom köréhez.

Nem tudok azonosulni ezekkel a jelentésekkel. Az, hogy anya vagyok, nem jelent mást, mint hogy gyereket nevelek a számomra leginkább önazonos módon. Az, hogy ezt egy szivárványcsaládban teszem, a lényeg szempontjából mellékes. Úgy élünk, úgy szervezzük a mindennapjainkat, ahogy mindhármunknak megfelelő. Nincs ebben semmi különös. Számunkra sincs, a lányunk számára sincs.

A felnőtt emberek egy része, nemi identitástól és szexuális orientációtól függetlenül gyereket szeretne nevelni. Más részük pedig nem szeretne. Szintén nemi identitástól és szexuális orientációtól függetlenül. Ezek is meglehetősen önazonos döntések. Csak éppen jön a jog, a politika, a kulturális normarendszer, a család, a szomszéd, a neves pszichológus, a megmondóember a facebookon, és egyeseknek azt mondja, neked gyereket kell nevelned. Kötelezően. (Mondjuk, mert heteroszexuális nő vagy.) Másoknak pedig azt, hogy te nem nevelhetsz gyereket, nem úgy, nem annyit. (Mondjuk, mert meleg vagy, hátrányos helyzetű, fogyatékkal élő, roma vagy szegény.)

Adriennel és Szilvivel akkor ismerkedtem meg két és fél évvel ezelőtt, amikor elhatározták, hogy gyereket vállalnak. A pécsi LMBTQ közösséget szerveztük éppen, némileg megmámorosodva a lehetőségtől, hogy filmklubot, könyvbemutatót, pedagógusoknak és segítő szakembereknek szóló érzékenyítő tréninget tarthatunk, hogy része lehetünk a város életének, hogy előbújhatunk. Élveztük egymás társaságát, a csoport sokszínűségét, az eltérő élethelyzeteket. Néhányan közülünk a coming out előtt álltak, másokat a párválasztás vagy éppen a párkapcsolat kötött le. Adriennék akkor kezdték el az örökbefogadói felkészítő tanfolyamot.

A tanfolyam megkezdése után nem sokkal a tapasztalataikról érdeklődtem. Adri annyit mondott, semmi különös, nem téma az orientációjuk, éppen olyanok, mint bármelyik másik pár. Ez örömteli hír volt. Megnyugtató, hogy ennyire simán megy melegként is az örökbefogadás. Aztán megkapták a határozatot, várólistára kerültek, mi pedig sokáig nem találkoztunk. Legközelebb egy konferencián, idén áprilisban. „Majdnem kaptunk egy kislányt” – mesélte Adri. „Egy hét alatt derült ki. Berendeztük a gyerekszobát, vártuk, aztán mégsem. Életem egyik legnehezebb időszaka volt. Nagyon megviselt. Fellebbezünk, igen.” Néhány nap múlva levelet írt: „Sikerült, mégis kihelyezik hozzánk Natit. Nagyon jól megy a barátkozás, kedves, jól kötődő kislány. Család leszünk.” Aztán sokáig csend, és én fürödtem ebben a csendben, mert azt jelentette, hogy minden rendben van, hogy éppen összeszoknak, kialakítják az életüket. A Pride megnyitón ért a döbbenet. Akkor derült ki, hogy nem megnyugtató volt az a csend, hanem baljóslatú, és azt jelentette, hogy ma Magyarországon mégsem megy simán az örökbefogadás egy meleg pár számára.

Csak másodszorra bírtam végighallgatni Adri beszédét. Fojtogató volt. Nem akart összeállni a fejemben a történet. „Olyanok vagyunk, mint bármelyik pár. Nem kapjuk meg a kislányt. Fellebbezünk. Jól megy a barátkozás. Családként élünk. Nem kapjuk meg a kislányt.”

Nem állt össze a történet, mert nem Nati érdeke és az örökbefogadó szülők szándéka szervezte, nem egy jól átgondolt, esélyegyenlőségen alapuló gyermekvédelmi törvény, hanem szakmai hibák, következetlenség, előítéletek és egy névtelen és arctalan homofób ügyintéző valahol.  

Videóbeszámoló a tüntetésről

Adriék története széles hullámokat vetett az üzenőfalamon, barátaim, ismerőseim posztolták és kommentelték, és míg Adrival beszélgetve leginkább a döbbenet, a csalódottság és a szomorúság uralkodott el rajtam, a kommentek némelyikétől igazán dühös lettem.

Semmi szokatlan, tényleg. Semmi olyan, amit a jelenlevők ne ismernének. Csak a „nem vagyok homofób, de gyereket azért ne neveljenek a melegek” típusú hozzászólások. Érvelésnek nem nevezném. Sztereotípiahalmaz biológia meghatározottságról, nemi szerepekről és azok tudatos lábbal tiprásáról, gyerekek buzivá neveléséről, promiszkuitásról, kötődési képtelenségről. Az elfogadóbbaktól pedig megkaptuk a „még mindig jobb, ha melegek nevelik, mint ha nevelőotthonban nő fel” szöveget. Még mindig jobb. Nagyszerű. A családok nagy hierarchiaversenyében egy hajszálnyival a nevelőotthonok előtt végeztünk. Ez mondjuk éppen az utolsó hely. Abban a rendszerben azonban, ahol a családot a megfelelő nemi szervek és az elvárások szerint betöltött társadalmi nemi szerepek szervezik családdá, jobb helyezésre amúgy sincs kilátásunk.

Nem kellene dühösnek lennem, már megszokhattam volna, hogy ismerős és ismeretlen emberek szemrebbenés nélkül vonják kétségbe a szülői kompetenciámat, pusztán azért, mert úgy döntöttem, egy nővel szeretném leélni az életemet. Megszokhatnám, csak éppen nem akarom megszokni. Dühös vagyok és meglehetősen ijedt.  Ijesztő, hogy az Adriennék történetéhez kommentelő ismerőseim többségében tanárok, szociális munkások, kommunikációs szakemberek, akik nem egyszerűen a magánvéleményüket mondják el, hanem az általuk betöltött pozíciókban is ezt a szemléletet képviselik, komoly károkat okozva.

Mint az iskolaigazgató, aki nyilvánvalóan a szexuális orientációnk miatt utasítja el a gyerekünk felvételét. Mint Adriennék történetének arctalan ügyintézője.

Nem áll össze a történet, mert nem értem, mi zavarja valójában az ügyintézőt, az iskolaigazgatót, mi zavarja a tanító nénit, aki elém áll az iskolában, és az arcán őszinte szánakozással azt mondja: „Most hallom szegény kislány családi helyzetét.” „Mármint?” – kérdezek vissza. „Hogy két anyukája van” – feleli. „Igen, így van” – válaszolom. „Úgy gondolja, problémát okoz számára, hogy az új osztálytársainak ezt elmondja?” „Nem.  Éppen az a furcsa, hogy milyen természetességgel beszél róla.” Nem akarok hinni a fülemnek. Mi nyugtatná meg ezt a nőt? Ha a gyerek szégyenkezne, a többiek meg csúfolnák? Ha azt élné meg, hogy a családja valami természetellenes dolog? Ha azt érezné, hogy mi áthidalhatatlanul mások vagyunk, és így ő is más, mint a társai?

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem a másság, hanem a hasonlóság zavarja ezeket az embereket. Sok mindent hallanak a melegekről, aztán amikor találkoznak velünk, kiderül, hogy éppen olyanok vagyunk, mint bárki más. Vannak, akik gyerekeket szeretnének nevelni közülünk, és ha arctalan ügyintézők nem akadályozzák meg, ez legtöbbünknek sikerül is. Feltehetően nem csináljuk jelentősen jobban vagy rosszabbul, mint azok a heteroszexuális szülők, akik hasonló felelősségtudattal, rákészüléssel, empátiával és elkötelezettséggel indulnak neki a gyerekvállalásnak.

Igen, mi is elfelejtünk rajzlapot venni, mi is este préseljük a növénygyűjteményt másnapra, mi is rohanunk, ha belázasodott a gyerek, mi is féltjük, szeretjük, a legjobbat akarjuk neki. És igen, örülünk, amikor a legnagyobb természetességgel mesél a két anyukájáról.

Csekő Csilla
Anya