Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A konvencionálissá vált aktivizmus blokkolja a valódi változást – A macedóniai „színes forradalom” tanulságai

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Idén áprilisban Macedóniában országos tüntetéssorozat robbant ki a sorozatos korrupciós botrányok miatt. A demonstrációhullám „színes forradalomként” híresült el, hiszen a tüntetők festékbombákkal dobálták meg a különböző középületeket és hivatalokat. A spontán tüntetésekre az ellenzéki pártok is rácsatlakoztak. Elérhető-e változás pusztán a tüntetés és politikai aktivizmus eszközeivel? Hogyan léphetnek ki a baloldali aktivisták saját kis zárt közegükből? A tüntetés résztvevőinek egy része hamar ezekkel a kérdésekkel szembesült, melyek itthon is ismerősek lehetnek. Bajusz Orsolya beszélgetett Katarina Kolozova filozófussal és Gorgi Pulevskivel, a „Movement of Bitola” egyik szervezőjével.

m1.jpg

(Fotók: Bajusz Orsolya)

Macedóniában idén áprilisban tüntetéssorozat kezdődött. A külön az erre a célre felállított ügyészség feltárta, hogy több mint húszezer ember telefonját hallgatták le (egy kétmilliós országban), illetve választási csalás és vezető politikusokat érintő korrupciós botrányok derültek ki. Ami közvetlenül kiváltotta a tiltakozásokat, az a felelősségre vonás elmaradása volt, mivel Gjorge Ivanov, az elnök mentességet adott 57 embernek, köztük több miniszternek, a miniszterelnöknek, polgármestereknek és magas rangú rendőröknek.

A mozgalomban részt vevők elmondták, hogy a kezdetek óta a tüntetéseknek kialakult egy stabil koreográfiája és vizuális formanyelve: szivárványszínűre festékbombázzák és graffitizik Szkopje épületeit, lassan szinte brand lesz a szivárványos forradalom. Este hat órakor útblokádokat állítanak a belvárosban, majd a speciális ügyészség épülete előtt gyülekeznek tüntetők, akik elindulnak tiltakozásképpen az utóbbi években emelt Disneyland-szerű álklasszicista épületeket szivárványszínűre festeni.

A tüntetés szervezői elmondták, hogy a csúzlit, amivel kilövik a nagyobb festékbombákat, a Szkopjei Egyetem drámaszakának épületében csinálták a diákok és az ott végzettek. Mindenki látta a munkát, a rektor, a dékán, az összes professzor, de a két hét alatt, amibe az óriáscsúzli elkészítése telt, nem tette senki szóvá a dolgot. Körübelül húsz ember kezelte eddig a csúzlit, de sokan csak graffitiznek, vagy festékbombákat dobálnak, vödörből öntik a festéket. Az egyik szervező megjegyezte, hogy háromezer embert nem tudnak letartóztatni. Eddig  két embert helyeztek házi őrizetbe, hatvan napra, de hogy lesz-e további vádemelés, nem tudják.

Szkopjén kívül más városokban is kialakultak tiltakozóakciók: Bitola kapcsán elmondta Gorgi Pulevski, a Movement of Bitola egyik kezdeményezője, hogy a tüntetések a városban is ugyanazon a napok kezdődtek, mint Szkopjében. Először nem festették az épületeket, hanem összecsaptak a rendőrökkel, akik elkezdték verni őket, és az első két-három nap nagyon erőszakos volt. Aztán a parlamenti ellenzéki erő is be akart szállni a tüntetésekbe, és ezért odaküldték a verőembereiket.

Bajusz Orsolya: A balos ellenzéknek is vannak verőemberei?

Gorgi Pulevski: Igen, és ők állították meg a tüntetőket, tehát a rendőrök és a tüntetők közé álltak a verőemberek. Mivel ez egy korrupciós botrány is volt, az első pár napban a városházára való bejutás volt a cél. Viszont ez azért nem sikerülhetett, mert az ellenzéki párt nem akarta, hogy egy mozgalmi szervezet ennyire kontrollálhatatlan legyen.

De pontosan miért akartak bejutni?

A bejutás a városházába szimbolikus győzelem lett volna. A tüntetők ezt explicit kimondták, hogy a lényeg, hogy nem szabad legitimálni a polgármestert, nem lehet „az övé” a városháza.

Pontosan miért voltak gerilla akciók, és mik voltak azok?

Az ellenzéki párt rászállt erre az egészre, színházat csináltak a tiltakozásból. Nagyon csalódottak voltak a tüntetők, sok aktivista bojkottálta a tiltakozásokat. Ezért kezdtünk el alternatív tiltakozási akciókat szervezni, amikhez nem kell sok ember de nagy figyelmet keltenek. Közben még mennek az eredetileg a városháza előtt elkezdett, az ellenzéki párt által átvett tüntetések, amikből üres, pacifikált rituálé lett.

Útblokádokat csináltunk, sajtókonferenciákat zavartunk meg a bannereinkkel, az általunk nyomtatott pénzekkel dobáltuk meg a polgármestert.

Elmentünk a rendőrség épületébe is, gratulálni a rendőrfőnök lemondatásához – ami persze nem történt meg. Amikor a doktori diplomáját vette át a rendőrfőnök, azt is megzavarták, és azt is amikor a polgármester egy könyvet mutatott volna be. A folyamatos nyomásgyakorlás volt a cél.

*

Katarina Kolozova, filozófus, a Szkopjei Egyetem professzora a tüntetések kapcsán elmondta, hogy a fő problémája az, ahogy a létező intézményeket legitimálják a tüntető aktivisták. Azt a kérdést tette fel a Szkopjéban folyó tüntetések kapcsán, hogy mi is a lényegi különbség a szkopjei asszonykör tortasütő versenye és az olyan tiltakozás között, ami ugyanolyan tökéletesen ágyazódik a neoliberalizmus logikájába. Szerinte az aktivizmus/pártok ellentét egy üres dilemma, hiszen vannak „politikai” civil szervezetek, amelyeket azért kell politikaiként értelmeznünk, mert ideológiai változást irányoznak elő, de érdemben valami nem lesz a politika művelésének a terepe attól, hogy a baloldali aktivista eszközkészletet használja fel.

Például a kormányellenes Színes Forradalom elért dolgokat, valóban lemondott a miniszter, de most a mozgalom azzal van elfoglalva, hogy ő visszatér-e. Kolozova hangsúlyozta, hogy nincs mások ország, ahol csak aggódás miatt tüntetnek, és ezáltal is kiüresedik a mozgalom politikailag. Mindenki csak pusztán a részvétel által határozódik meg ellenzékiként, nincs is stabil ideológiai definíció a mozgalom mögött, és ezáltal a mozgalom a saját aktivista-tétlenségének lesz az áldozata.

A mozgalmat ugyan a legnagyobb ellenzéki párt vezeti, de legalább ki van mondva, hogy ez egy párt, viszont közben megy a semmitmondó aktivizmus, és „mi”, a baloldal el fogunk bukni a tehetetlenségünk miatt is, de a spontaneitás miatt is. Nem azt mondja Kolozova ezzel, hogy a pártpolitika az egyetlen út, csak azt, hogy a konvencionálissá vált aktivizmus blokkolja a valódi változáshoz vezető utat. Kolozova elmondta, hogy ő is benne volt a tüntetésekben, és nem vádol senkit személyesen. Akkor lépett ki, amikor a munkások ellen fordultak – amikor valaki nyilvánosan amiatt reklamált, hogy csak a szendvicsek miatt van itt a sok csóró szegény ember. Ezt a sztorit Kolozova emblematikusnak tartja, mivel nagy probléma, hogy nem tud a saját körein, a kulturális eliten továbbjutni a mozgalom, és ezzel az eszközkészlettel csak tanult embereket tud megszólítani. Maga a nyelv, amit produkálnak is megalázza az értelmiségen kívüli embereket, akik nincsenek a kulturális elit diskurzusaiba becsatornázva. Abban, hogy ennyire csak az aktivizmus hegemón módozata tud teret kapni, az NGO-sodás (civil szervezetesedés) is szerepet játszik.

m5.jpg

Bajusz Orsolya: Nem egy szemiotikai probléma is, amivel találkozunk itt: hogy esetleg nem ugyanúgy értelmezik az emberek a kormány által épített tereket, és a tiltakozók gesztusait – talán itt kezdődne az, hogy nem jut el a mozgalom az emberekhez, hogy értetlenül szólal meg, esztétizál, de politikailag semmitmondó?

Katarina Kolozova: A kormányellenes tiltakozások esztétizálása nagy probléma, a nárcizmus és az önteltség tünete. A kulturális elit „kiválasztottként” tekint magára, azzal legitimálva ezt, hogy ők azok, akik megértik a saját elitista diskurzusukat. Ennek része a tisztán elvont, konceptuális nyelv használata, a kortárs művészetet idézve. Ezek a gesztusok nem olvashatóak azon emberek számára, akik nem ismerik ezt a fajta megszólalási módot. Még mindig a képviseleti demokrácia – amely szerintem nincs krízishelyzetben, sőt mindig újratermeli magát – a leghatékonyabb eszköze a valódi változások elérésének. Ha valóban szeretnénk politikai változást előidézni, hatalomra van szükségünk, a hatalom tereire, a hatalom ambíciójára. Akarnunk kell a hatalmat. A diskurzus generálása és tematizálása is hatalom, a művészkedést viszont sokan nem értik.

Olyan fajta populizmusra lenne szükségünk, ami az emberekért beszél, és képes olyan diskurzus generálására, amit a sajátjuknak tudnak érezni.

A humor és a tabuszegés a nyilvánosság megszokott formáinak kétségbe vonásáról is szól. Mondtad, hogy nem tudja megszólítani a baloldali kulturális elit a tömeget. A tüntetési akció egy gesztus lehet, ami kifejezi az emberek dühét, de aztán nem kezdenek vele semmit? Nem arról van-e szó, hogy ez az érzet, ami ott kitört nincs becsatornázva gyakorlatban sehova? Nem lehet, hogy azért, mert teljesen tehetetlenek, mint ahogy az állampolgárok általánosságban tehetetlenek az államhatalommal szemben? Bitolában például a parlamenti ellenzék verőemberei „fegyelmezték” meg a tüntetőket, akik aztán elkezdtek még „művészibb” dolgokat csinálni – kevés embert igénylő, de feltűnő akciókat?

Úgy gondolom, hogy még ha valóban a düh, ami kifejeződik a tüntetések során, nyers és nem mérsékelik a performance, PR, vagy képzőművészet eszközeinek felhasználása során, szóval még ha ez a düh ki is ömlik az utcára, a legspontánabb formában, humor és szellemesség felmutatása nélkül, még akkor is a tiltakozás politikailag elfogadott módozatán belül fog működni. Dél-kelet Európában és talán egész Európában most a legfontosabb dolog annak érdekében, hogy a baloldal megerősödjön és újra fontos politikai tényezővé tudjon válni, az, hogy meghaladjuk a tiltakozáspolitikát. Napjainkban a baloldal alig számít hiteles politikai szereplőnek, pontosan azért, mert leredukálódott tiltakozás-kultúrára és aktivizmusra. Mivel nem fősodorbeli tényező, hanem azt feltételezi önmagáról, hogy „radikális”, leredukálja saját magát tiszta szembenállásra, reakcióra, passzivitásra (hiszen csak reakciók lehetőségéről van szó).

Ha a baloldal nem lép túl az ƒaktivizmuson, ha nem akar hatalmat szerezni, és nem lesz terve arra hogyan szerezzen hatalmat, tovább fog süllyedni a marginalitásba és tehetetlenségbe. Az aktivizmus az, ami a megbénította a baloldalt az utóbbi évtizedben. A tüntetésekre, tiltakozásra természetesen szükség van, de ahogy eluralkodtak, az igazság, őszinteség radikalizmus gondolatai helyett a baloldal elvesztette a megmaradt hatalmát is, és a mérsékelt közép felé kezdett elmozdulni. Néha nekem úgy tűnik, az aktivizmus többet ártott a baloldalnak, mint a középnek vagy a jobboldalnak. Szeretném hangsúlyozni, hogy a tiltakozás és az aktivizmus fontos dolgok a társadalom minden területén. Viszont a „politikai aktivizmus” majdnem teljesen a radikális baloldali politika helyébe lépett. A tiltakozások ritualizálása és a düh kifejezése olyan fajta karnevállá válás, amely hasznos lehet, de nem tudja a politikai cselekvést, és a politikai erő megszerzését helyettesíteni. A parlamentáris demokrácia területén történő baloldali győzelmek nélkül maradni fog ami van: az egyre autoriterebb politikát folytató globális neoliberális új rend.

m7.jpg

A forradalomról beszélni egyre értelmetlenebb, mikor a baloldal saját magából kasztrálja ki a választások megnyerésének ambícióját, a hatalom ambícióját. Amennyiben az előbbi nem lesz egy elérhető cél, a forradalomról való beszéd egyre üresedik ki, és a forradalom lehetőségei egyre távolabb kerülnek. Ezért nem arról kellene, hogy szó legyen, hogyan radikalizáljuk a tiltakozásokat, hanem éppen ellenkezőleg: nyugodt és rendszerszintű tervre van szükség, nem csak a diskurzív hegemónia, hanem a konkrét és materiális hatalom megszerzésére irányulóan is.

Az állampolgár az államapparátus alávetettje, de nem ártatlanul és passzívan, hanem részt vesz az apparátus reprodukálásában. Nincs apparátus állampolgár nélkül, és ez fordítva is igaz. Ha az állampolgárok elmozdulnak a tiltakozáson alapuló politikai irányelvek felől, akkor követelhetik vagy megnyerhetik a politikai erőt. Röviden összefoglalva, nem a baloldalról kell beszélnünk, hanem arról, hogyan válhatnak állampolgári mozgalmak jobban a politika művelőivé, a maguk autonóm küzdelmében azért, hogy megváltoztassák a zsugorodó szabadságjogok és növekvő neoliberális erőtér status quóját.

Szerepet játszik a semmitmondásban az is, hogy geopolitikai érdekek ütköznek, és egyenes, direkt dolgokat mondani veszélyes?

Úgy gondolom, hogy igen. Ez természetesen nem egy előre kifundált ‘korrupt terv’, egyszerűen áldozatul esünk annak, hogy a baloldali politika moralizálásba csúszik, ahelyett hogy a politikai színtéren szeretne aktív lenni.

Én mindenki előtt vállalom, hogy „a szendvicsekért” megyek tüntetni, miért ne vihetne ki valakit az utcára a termelés és újraelosztás rendszerének igazságtalansága? Nekem a szendvicses kommentár valahol metafóra arra, hogy észre se veszi a kulturális elit azokat a követeléseket, amelyek konkrét anyagi javakra irányulnak. Talán az is a baj ezzel a konceptuális és művészi nyelvvel, az általad is említett problémán, a mozgalom politikai definiáltságának hiányán túl, hogy szimbólumok ellen irányul, és nem célozzák meg direkten az anyagi egyenlőtlenségeket, pedig egy pénzek körül (is) forgó botrány kapcsán tört ki a tüntetés?

Leginkább arra gondoltam, hogy nem szabad kigúnyolni a hétköznapi embereket, akik a hatalmon lévő párt szavazóbázisát alkotják. Állítólag ők „adják el magukat tüntetni szendvicsekért”. Nagyon igazságtalan mind a szegénységüket, mind az intellektusukat kigúnyolni. Az biztos, hogy egy kormánypárti tüntetésre nem azért mennek el, mert szendvicseket akarnak kapni, hanem mert a meggyőződésüket követik. És pontosan azért vannak ott, mert a baloldal moralizmusa és intellektuális felsőbbrendűség-tudata, különösen az „aktivista konceptualizmus” ellehetetleníti a kommunikációt. A tömegek soha nem fognak arra szavazni, aki hatásvadász, számukra érthetetlen nyelven beszél el a fejük felett. Azt fogják választani, aki úgy szólal meg, mint ők, és aki azt állítja, hogy közülük való. És ezért választanak meg olyan embereket, mint Erdogan, sokadszorra, annak ellenére is, hogy milyen zsarnokok.

Bajusz Orsolya

Olvass tovább!