Egy jó ideje gondolkodom azon, hogy mi értelme ma Magyarországon bármit tenni a megállíthatatlannak tűnő politikai trend ellen, merthogy ami megállíthatatlan, az ellen küzdeni rosszabb, mint széllel szemben hugyozni. Utóbbi esetben csak a gatyám lesz mocskos, előbbi esetben komolyabb sérülések érhetnek, és még az ürítés természetes öröme sem kárpótol. A kérdés azért fontos, mert célracionálisan nem találtam jó választ a kérdésre: praktikus értelemben sehova sem vezet nem beállni a trendbe. Nem praktikusan viszont mégis érthető: másként soha nem lehetnék boldog. Megmagyarázom, pontokba szedve. Mindegyik vitatható lesz.

fotó: 444.hu

1. A politikai-hatalmi értelemben komolyan vehető tényezők egyike sem osztja azokat az elveket, amelyek számomra identitásképzők: a demokrácia alternatívája a zsarnokság, és az nem jó; az emberek egyenlőek akkor is, ha szírek vagy afgánok, annyira mindenképpen méltóak az egyenlő tiszteletre, hogy a halál torkából szaladóknak nem ordítjuk azt, hogy „Dögölj meg, te terrorista!”; a gyűlöletből nem születik sem közösség, sem nemzet; az nem ok az egyik párt támogatására, hogy a másik is lopott (hiszen a másik pártot éppen azért váltották le, mert lopott); nem hazaáruló az, aki nem ért egyet a kormánypárttal; a politikai kapcsolatok által agyontorzított verseny az oligarchákon kívül mindenkinek rossz, stb. Ezért ma Magyarországon 2022-ig semmi esélyét nem látom semmilyen érdemi közpolitikai javulásnak. Igazából 2042-ig sem. Az én életemben már nem lesz itt sokkal jobb, a lányom meg jó eséllyel nem itt fog felnőni. Ezért akár lehetne is kussolni, a szó minden értelmében: nem felszólalni, konfliktust nem vállalni, esetleg vállalhatatlan forrásokból pénzt csipegetni, miegymás.
2. Ha valaki a reménytelenséget vitatja, akkor mutasson rá 10 komolyan vehető politikusra, akik képesek együttműködni, társadalmi támogatottságot szerezni, megküzdeni a Fidesz által létrehozott rendszerrel, pénzt gyűjteni mindehhez, majd kormányozni is, és mindezt pár éven belül. Ja, és a rámutatás tárgya nem lehet a Jobbik, aki nem érti, miért, az kérem, ne olvasson tovább. A Török Gábor-i „nem tudhatjuk a jövőt” érvet sem fogadom el.
3. Ha valakinek az 1. pontban leírtak által jellemezhető politikai kurzushoz érdemi köze van, az az én értékrendem szerint erkölcsileg elbukott.
4. Aki erkölcsileg elbukott, az nem lehet boldog, mert az erkölcstelen élet nem lehet boldog élet. Nehezen képzelhető el, hogy valaki boldogan gondol az életére, ha az élete egy erkölcsi csőd. Már ha hiszünk az erkölcs és/vagy a boldogság lehetőségében.
5. Ezért aki hisz az erkölcs és a boldogság lehetőségében, annak nem szabad erkölcsileg elbuknia.
6. Mindebből fakadóan, aki nem akar erkölcsileg elbukni, annak nem lehet köze ahhoz, ami itt folyik.

Node mit tudok tenni azért, hogy ne legyen közöm ahhoz, ami itt folyik?

Első lehetőség az emigráció. Sokan elmentek, jó részük nyilván gazdasági kényszerből, de sok-sok ismerősöm politikai okból. Ez mindig nyitva áll, de nagyon nehéz döntés.

A második lehetőség a nyílt pártpolitikai küzdelemben való részvétel. A pesszimista helyzetleírásom és jövőképem miatt ez nehezen választható opció nekem.

Harmadik lehetőség a politikai eszközeinek a használata: nyilvános tiltakozás, jogi fellépés, meg ilyen blogok írása. Ez marad nekem, de egyre kevésbé motivál például az írás. Azt érzem, hogy ugyanannak a pár ezer embernek írogatok öt éve. Tüntetni meg pláne nem járok már vagy két éve. Nincs kedvem meghallgatni azt, hogy „Nem hagyjuk!”, mikor nyilván hagyjuk. Pert nyerni még mindig jobb. Úgyhogy nekem, jogászként, marad a vállalhatatlan rendszer elleni küzdelem a jog eszközeivel és az alkalmi siker minimális esélyével. Meg néha-néha a felhorkanás egy blogbejegyzésben. Legalább annyit meg kell tennem, mint Havel zöldségárusa megtett, hogy „igazságban élhessen”.

És az következik-e ebből, hogy aki a fenti lehetőségekkel nem él, annak „köze van ahhoz, ami itthon folyik”, és ezért erkölcsileg elbukott? Dehogyis. Az emberek tömegei nyilvánvalóan a mindennapi megélhetésért küzdenek, és nincs sem energiájuk a küzdelemre, sem tartalékuk arra az esetre, ha a hatalom visszaütne. A kötelesség csak azokon kérhető számon, akiknek módjukban áll teljesíteni azt.

De azoknak, akiknek lehetősége van valahogy kifejezni azt, hogy „ehhez nincsen közük”, azok kötelesek megtenni. Mert ha például a lányom megkérdezni húsz év múlva, hogy „Apa, te mit tettél, amikor gyilkosokkal üzletelő tolvajok tették tönkre hazádat?”, akkor valami elfogadható választ kell tudnom adni neki.

Tehát békében szeretnék magammal élni, mert enélkül boldog sem lehetek. Ezért nem kussolok addig, amíg itt élek. Akkor sem, ha ettől nem változik semmi. A saját boldogságom lehetősége múlik rajta.

Milyen önző vagyok!