Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem tudják elviselni, hogy ezek kormányozzák őket – a francia felfordulásról

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

„Le cul devant la télé, occupé à rêver,
le doigt poser sur la commande, on se sent exister
On râle, on gueule, on vote, espérant que ça va changer
Mais dresse tes barricades et tu les verra tous hésiter.”

(IAM: La fin de leur monde)

„Egyre kevesebben akarnak abban a világban élni, amit ezek a kretének létrehoztak. Az ő médiájukat bámulni, az ő iskoláikba és egyetemeikre járni, az ő munkahelyeiken dolgozni, az ő állítólagos „civilizációs értékeikért” háborúba menni.” Balázs Gábor a franciaországi felfordulásról.
maxnewsfrthree724267.jpg

fotó: AFP

Paris est magique. De Nantes is csinos. Ja meg Rennes! Hát igen, a régi jó liberter tradíciók. És Le Havre dokkerei, az isten áldja őket. Ezen kívül különösen a gimnazistákat. És az egyetemistákat. Az idősb hatvannyolcasokat, akik még mindig mindenütt: mindenképpen. És persze a racaille-okat is, akikre nagyobb szükség van, mint bármikor.  

Ami március eleje óta történik Franciaországban az nem más, mint a társadalom autonóm lázadó erőinek egyre nagyobb erejű színrelépése. Önmagában nem az egyre kombattívabb szakszervezetek, de nem is a Nuit debout imádnivaló bizottságai és gyűlései az igazán lényegesek (vagy másképp: mindegyik jelentős, de nem egyedi), hanem a mindenfajta formális szerveződés nélküli tömegek akciói és mindezek „földalatti” (mindenesetre a médiában láthatatlan) aggregációja: a gimnazisták, a harcos szakszervezetiek, a munkások, a munkanélküliek, az egyetemisták, a bárkik találkozói, „kik összejönnek és szövögetik a terveket…ami nélkül élni nem lehet”, amely egyszer csak egy foglalásban, egy tüntetésben vagy más akcióban tör a felszínre bárhol.

Cikkünk a tüntetések történetéről:

Franciaországban hónapok óta tartanak a tüntetések a „munkatörvény” ellen, amely megfosztaná jogaiktól a dolgozókat, kö…

Közzétette: Kettős Mérce – 2016. június 14.

A közös nevező?

Ma már mindenki (most Magyarországról szó se essék) tisztában van vele, hogy a munka törvénykönyvének a tervezett módosítása: legfeljebb az utolsó csepp volt a pohárban. Ami ma a francia utcákon történik annak nem sok köze van egy törvényhez, bármily fontos is legyen az.

Egyszerűen most lett elég. Az emberek (franciák és ilyen állampolgársággal nem rendelkező gyanús egyének) egy része egyszerűen nem tudja elviselni, hogy ezek kormányozzanak minket. Ja, és hogy így. Sőt vannak olyan radikálisok is, akik egyálatlán nem akarják, hogy bárki is kormányozza őket.

Ej-ej.

És mindez egyre ragályosabb, mert egyre inkább élet-halál kérdése.

Nem bírjuk ezt tovább.

Hányan vagyunk, akik egyszerűen hányingert kapunk lényegében egy TV-híradótól, egy hírportáltól, egy politikusi nyilatkozattól, egy politológus fenyegető közelségétől: egyszerűen rosszul vagyunk tőlük.

Obszcénnak, megalázónak, gyomorforgatóan alacsony színvonalúnak (hogy most ideológiákról szó se essék) tartjuk őket: amiről beszélnek köszönő viszonyban sincs a valósággal, egyszerűen nincs is a problémák, a problémák súlyossága és sürgőssége szintjén.

A mai, talán 1914 óta a legnagyobb áruló, „baloldali” francia kormány hiteltelensége olyan szintet ért el, hogy gyakorlatilag bármely intézkedése azonnali fronde-ot szül bármely utcasarkon.

Egyre kevesebben akarnak abban a világban élni, amit ezek a kretének létrehoztak. Az ő médiájukat bámulni, az ő iskoláikba és egyetemeikre járni, az ő munkahelyeiken dolgozni, az ő állítólagos „civilizációs értékeikért” háborúba menni.

Ezek az értékeik itt vannak a szemeink előtt, erre épül a világunk: és hát elég lett belőle.

Ez a mozgalom már nem defenzív, mindez hadat üzen a világuknak, offenzív támadást jelent. 

Ez a mozgalom jóval veszélyesebb: azaz jóval erősebb.

Minden ilyen helyzetnek a mi szempontunkból (természetesen sem okunk, sem kedvünk játszani a semleges leíró szerepét: túl sokáig vártunk mi is valami hasonlóra, arra hogy ez a történet nem nélkülünk fog lezajlani, hogy ez a mi történetünk lesz) ez a kulcsa: hogyan lesz a felháborodásból cselekvés?

Végül is minden abban áll, hogy hogyan lehet legyőzni a félelmet és megtalálni a közös cselekvés útját. És március eleje óta egyértelmű: Franciaországban vannak emberek, akik készek harcolni. Azt mondják róluk, hogy „a fiatalok”, de hát persze nem csak a fiatalok, meg ez mindegy is.

Ki hitte volna pár hónapja, hogy egy országban, ahol a terrortámadásoktól való félelem uralkodik, ahol hosszú hónapok óta rendkívüli állapot van érvényben, ahol a politikai osztály legnagyobb gondja hogy fiatal lányok mit hordanak a hajukon, ahol az országot nem is igazán érintő menekült-kérdés paranoiajában fuldoklik a közélet, ahol a francia identitást az araboktól védik meg minden egyes áldott nap, hogy lesz néhány száz, majd néhány ezer (és egyre több!) ember, aki elfoglalja az utcákat és a tereket, hogy kimondja, hogy ebből elég volt?

Nem is arról van szó, hogy százezrek tüntetnek a szocialista kormány sokezredik neoliberális intézkedése ellen a szokásos szakszervezeti keretek között, pár órás sztrájkokkal megspékelve.

Hanem hogy gimnazisták és egyetemisták tízezrei blokád alá helyezik iskoláikat.

Hogy a gimnazisták olyan eltökélten szegülnek szembe a megfélemlítő rendőri erőszakkal, hogy még a legöregebb gyári munkások és a nem árulóvá vált hatvannyolcasok is elégedetten csettintenek.

Hogy a dokkmunkások blokád alá helyezik Le Havre-t.

Hogy a finomítók blokádja miatt benzinhiány lesz az ország jó részén.

Hogy Rennes-ben vagy Nantes-ban a belvárosi utcák már inkább a tüntetőké, mint a rend erőié.

Hogy Párizs utcáin több ezer gimnazista skandálja, hogy „mindenki gyűlöli a rendőrséget!”.

Hogy fiatal lányok és fiúk, az istentudja honnan előkerült régi harcosokkal, meg persze a mindig mindenre képes akárkikkel, maszkban és gázálarcban állják a rendőri könnygáz és gumibot rohamokat?

Hogy az elégedetlenség olyan szintet ér el, hogy az utcára mennek ki az emberek amiatt, mert nem akarják, hogy ez a kormány kományozza őket. És nem egy politika erőről beszélnek, vagy a kormányzás egy módjáról: erről a példátlan tragikomádiáról, amibe a képviseleti kormányzás torkollott. Megfosztani a hatalmuktól a kományzókat. Hát persze: mi más?

Hogy a düh ereje ilyen hatalmas lehet.

Hogy kitörni a keretek közül ilyen végtelenül szórakoztató és felszabadító érzés: „Qu’est-ce qu’on se marre bien!”

Hogy a „pedagógiájuk” az ELKERÜLHETETLEN neoliberális reformokról már csak nem is érdekel senkit.

Már régen nem erről van szó. 

A munka és törvénye

Pár szó azért a hagyományos dolgokról. Érdekes megfigyelni, hogyan fordult a hatalmon levők stratégiája (első lépés, a Charlie-merényletek után: „éljen a Köztársaság, mindenki együtt, védjük meg a társadalmi modellünket, az együttélést stb.”; második lépés, a novemberi merényletek után: „háborúban állunk, Union sacrée, zárjuk a sorainkat, rendkívüli állapot, az ellenség ötödik hadoszlopa köztünk jár stb.”) önmaga és a hatalom ellen, egyszerűen azért mert kilógott a lóláb, hogy ez az egész milyen üres és hamis. Nyilvánvalóan a mai közéleti vitáknak a legfontosabb funkciója, hogy a lényegről szó se essen (ahogy még jó Guy Debord-unk írta valamikor: „egy rendszernek, melynek ilyen a sajtója, bizonyosan sok a rejtegetnivalója”…). De azért még napjainkban is előfordul, hogy a dolog nem működik.

Túl a technikai részleteken (azaz a „munkaadóknak”, magyarul: a tőkéseknek, kedvező új szabályozáson) a törvény nagyon is elvi változtatásokat készül bevezetni: a dolog nem semmiség. Egy munkatársadalomban a munkavégzést érintő szabályok a rendszer lelkét jelentik. Nem meglepő a baloldal szinte egyöntetű tiltakozása sem: végül is mindenki számára közismert hagyományok miatt a munka törvénykönyve a baloldal számára az egyik legjelentőségteljesebb dolog, mely közvetlenül a baloldal identitását érinti. Ráadásul a kormány úgy veri keresztül a törvényhozáson a javaslatát, hogy nincs is meg hozzá a többsége. Ennek lehetőségét az elképesztő ún. 49.3-as alkotmányos rendelkezés teremti meg, amely lehetőséget ad a kormánynak, hogy szavazás nélkül fogadtasson el törvényeket a Nemzetgyűlésben (arról van szó, hogy egy adott törvényt elfogadottnak kell tartani, ha nem nyújtanak be a kormány ellen sikeres bizalmatlansági indítványt: a baloldali ellenzők nyilván nem tehetik meg, hogy a jobboldali ellenzék bizalmatlansági indítványát támogassák, hiszen ez a jobboldal egészen nyíltan jóval radikálisabb reformokra készül). Gyakorlatilag a kormány élén álló neoliberális elit megpuccsolta a parlamenti többségét és egyébként a pártját is (a törvény iránya nyilvánvalóan ellentmond a Szocialista Párt programjának).

Egy baloldali kormány baloldali többség nélkül módosítja a dolgozók számára hátrányosan a munka törvénykönyvét. Ez még manapság is példátlan árulásnak számít.

Másrészről a törvény még egy ponton érinti lényegbevágóan a francia szociális modellt: ez a pont a szakszervezetek szerepe. A nyolcvanas évek elején a korabeli szocialista-kommunista kormány lényegében intézményesítette a szakszervezetek szerepét a vállalatok életében (ez az ún. Auroux-törvény). A sok más országban is érezhető folyamatok (a munkavégzés struktúrájának megváltozása, a nagyipar delokalizálása a perifériákra, a tercier szektor növekvő szerepe stb.) ezzel párhuzamosan azonban meggyöngítették a Franciaországban hagyományosan alacsony taglétszámmal bíró szakszervezeteket. Azaz egyszerre zajlott az intézményesülésük és a taglétszámuk csökkenése. Ezért van az, hogy a szakszervezetek foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy „fent”, azaz iparági, sőt néhol az egész gazdaságra kiterjedő szinten, biztos, törvényben garantált intézményi keretek között tárgyaljanak a tőkésekkel és az állammal, hiszen „lent”, azaz az egyes gyárakban, vállalatokban, munkahelyeken nem elég erősek. Az új törvény pedig éppen erről szól: jelentősen lazítja a központi, törvényi kontrollt, nagyobb teret biztosít a lokális egyeztetésnek, ezzel pedig kiszolgáltatja a munkavállalót, magyarul: a bérmunkást, a munkáltató helyi érdekeinek.

Ez gyakorlatilag újrarajzolná Franciaország szociális „alkotmányát”: megszabadítaná az országot a „szakszervezetek zsarolási potenciáljától”, ahogy a jobboldalon nyíltan kimondják, a kormányban meg gondolják. Egy ilyen törvényt, így átverni az országon: egészen nyilvánvaló provokáció. 

Innen a szakszervezetek törvény elleni radikalizmusa, de innen a munkavállalók jogos félelme is: ha a törvényt elfogadják, az egyes vállallatokban szemtől szembe találnák magukat a tőkésekkel. Ez nem szokott nagyon jól elsülni.      

Miként az sem véletlen, hogy a dolgozókon kívül a gimnazista, egyetemista ifjúságot találjuk a tiltakozók első sorában: a mai francia (de hát mindenütt ugyanez a helyzet) ifjúság nagyon is jól tudja, hogy az összes „reform” a saját jövendő érdekei ellen dolgozik.

Azonban fényévnyire vagyunk már a médiák által sugárzott a saját jövőjéért aggódó középosztályi fiatal képétől. Nem az egyéni előrejutás itt már a kérdés, hanem annak a rendszernek a megkérdőjelezése, amely magát az egyéni előrejutást is egyre jobban megnehezíti.  

Még ezen túl is: a munka törvénykönyvének a módosítását azért még mindig a franciák többsége, mert aggódik. És a tapasztalatok szerint nem alaptalanul. Az aggodalom alapja a társadalmi lecsúszástól való félelem. A változások nem azért ütköznek társadalmi ellenállásba, ahogy a médiák üvöltik a fülünkbe mert „a franciák konzervatívok”, vagy mert a „szakszervezetek foglyul ejtették az országot”, hanem mert alapvető szkepticizmus és pesszimizmus uralja a társadalmat (és bizonyosan nem csak a franciát): a reformok, a változtatások mindig az érdekük ellen valóak. Tévednének? Aligha.

A szerzett jogok védelme ezért radikalizálódik: és a megmaradt baloldal ezért konzervatív.

A status quo-t védő pacifizmusnak (amely ráadásul, amúgy is objektíve esélytelen, szubjektíve vereséget vereségre halmoz már vagy harminc éve) lejárt az ideje. Valljuk be, nagy vesztenivalónk amúgy sincsen.

A kérdés igazából nem az, hogy élünk-e (az egyébként tisztán demonstratív jellegű) erőszakkal vagy sem. Hanem hogy offenzívak vagyunk-e vagy csak védekező harcokat folytatunk, melyeknek se értelme, se esélye, se valódi moblilizációs ereje.

Már rég nem egy törvényről van szó, hanem az elnyomás rendszeréről. Az alternatíva soha sem volt még ily világos: „Le monde ou rien” – ahogy a tüntetéseken olvashattuk.

Hogy így mondjuk: a félelem tábort váltott. Az erőviszonyok – ha csak rövid időre is – de megváltoztak. Ennek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Nem félünk többé ettől a munka nélküli munkatársadalomtól – a munka nélküli munkatársadalom fél tőlünk. Fél, hogy dologtalanságunkban kellemetlen dolgok juthatnak az eszünkbe: ráadásul még tenni is merünk értük.

Mert az is igaz, hogy a radikálisabb résztvevők tökéletesen tesznek a munka törvénykönyvének módosítására. A munkára is.

Senki sem „jobb munkakörülményeket akar”, vagy, ami a horror csúcsa: „mindenki legyen a saját főnöke”, hanem a bérmunka végét….Mindenki tudja, hogy az ősbűn: a bérmunka. És azt is mindenki érzi, hogy ez nem az igazi élet. De ne mi színezzük, hiszen jobban színezik ők nálunk:

„Nem kérünk már ebből a világból, a rá jellemző munkából, kapcsolatokból, rombolásból, ebből az egész egzisztenciális nyomorúságból. Ma az élet a halál ezen világában semmi, holnap minden lesz – és ez a világ halott.

Mást akarunk létrehozni, nem csak rácsokat. Mást akarunk csinálni, nem dolgozni. Mást akarunk megélni nem csak ezt a túlélést, ezt a fél-életet. Máshol akarunk lakni, nem lukakban. Máshogy akarunk szeretni, nem ahogy a pornóipar mutatja nekünk. Más képzeletre vágyunk, nem az ideológiákéra. Mást akarunk álmodni, nem ezt a rémálmot. Mást akarunk kicserélni egymással, nem pénzt és árukat. Mást akarunk növekedni látni, nem a gazdaságot. Mást akarunk, nem ezt a világot, ami azt is jelenti, hogy ettől a világtól: nem akarunk semmit.”

„Ha utcára megyünk a munka törvénykönyve ellen, az nem azért van, amit a törvény a  munkáról mond, hanem mert a munka kérdése, az életünk felhasználásának a kérdése: és a munka, ahogy most látjuk magunk körül, az élet tagadása”.

Ez a mozgalom az ultrabaloldallal (meg persze a szituacionisták, az olasz autonómok) áll a lehető legközelebbi rokonságban, ha valaki még kételkededett volna ebben.

„Nous sommes partout et nous sommes sans limites”[Mindenütt ott vagyunk és nincsenek előttünk határok].  Vagy a kedvencünk, az elfoglalt Beaux-arts (a szépművészeti főisk.) diákjai: Notre ouvre: la chute du régime [A mi műalkotásunk: a rendszer bukása]. Vagy a térről: Nos nuits sont plus belles que vos jours” [Az éjszakáink szebbek, mint a ti nappalaitok].

A Nuit debout

A térfoglalást a République-en el lehet képzelni: világmegváltó utcaszínház. Workshopok, tematikus standok, gyűlések, bizottságok, szónokok, egyszerű beszélgetések ésatöbbi.  Nagyon jó is ez, nincs ezzel semmi baj (mások meg hisznek a „gazdasági törvényszerűségekben”, de még olyanok is akadnak, akik azt gondolják, hogy ha egy urnába dobnak egy papírcetlit az változtat valamin).

Bizottságokat alakítanak, megbeszélik a világ, az ország problémáit, iszogatnak, szívogatnak, alkotmányokat írnak, szó esik a rendőrállamról, az iszlámellenességről, kisebbségektől, nőkről, bevándorlókról, menekültekről, a környezetvédelemről, a pszichoanalízisről, a médiákról, a munkaidőről, a múltról, jelenről és jövendőről… mindenki el tudja képzelni milyen ez. Megváltjuk a világot: miért ne?

Ahogy a jobboldali média hívja: le crachoir de la République [a Köztársaság/Köztársaság tér köpködője]. Amely a tüntetések estéjére átalakul a „törő-zúzó anarchisták” (nem felejtik el megemlíteni, hogy „akik között sok a külföldi” – ez már a Kommün idején is komoly vádpont volt: éljen sokáig a mi Frankel Leónk!) bázisává. Ahogy ez szokott lenni: a mozgalmat a rendpárt oldaláról a megvetés és a félelem elegye kíséri. Nagyon helyes.

Közben a mozgalom egyébként országossá vált: gyakoriak a párizsi külvárosokban (Saint-Ouen, Pantin, Bobigny, Blanc-Mesnil, Malakoff…) a térfoglalások, ahogy Lyonban, Nantes-ban, Grenoble-ban, Strasburgban, Marseille-ben, Montpellier-ben és így tovább…De nem csak térfoglalásokról van szó: egy időre a színházi dolgozók elfoglalták az Odéon színházat, a Comédie française-t, vidéken a Bordeaux-i, a Caen-i a Lille-i stb. színházat.

Kísérletek történtek a menekültek (a téren mindig szép számmal megtalálhatóak egyébként) a mozgalomba történő bevonására is, sőt a régi szép időket (a hetvenesek elején a Gauche Prolétarienne nevű maoista brigád foglalkozott ilyesmivel) felelevenítve kifosztottak egy szupermarketet és az élelmiszert az utcán lakó menekülteknek adták. 

A tér- és épületfogalalások nem egyszerűen utcaszínházat jelentenek vagy éppen a forradalmi cselekvés szimbolikus reprezentációját: a dolognak nagyon is van gyakorlati értelme. Egy elfoglalt hely – felszabadított hely. Kikerül a tőke fennhatósága, temporalitása (a République már nem egyszerűen közlekedési csomópont, hanem valódi közösségi hely) alól, visszakerül a közösség tulajdonába, új életformák kialakításának, szabad vitáknak, szórakozásnak és játéknak terepe lehet és így tovább.

A beijedt középosztály totális semmitmondásának, a rendpárti nagy nemzeti egységnek a szimbólumából lett a lázadás tere: mindig élvezetes az ilyesmi. Hiszen a Köztársaságból nem a laicitás hiányzik, hanem az egyenlőség; a belső ellenséggel vívott háború pedig veszedelmes ostobaság. És hát az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az országot (és persze világunkat) irányító politikai garnitúra hát bizony középszerű kreténekből áll: kormányon, ellenzékben, a médiákban, a politikai szakértők között, a zseniális vállalati menedzsereknél, Európa irányítóinál, akik egyszerűen tesznek a népakaratra és így tovább. Ők cseszték el a világunkat: nem kicsit, nagyon.  

Másrészről a foglalások, a blokádok, a közlekedés megbénítása, az áruk áramlásának megakadályozása fontos harci fegyver is (l. a finomítók blokádját, amitől jobban megijedt a kormány, mint bármitől…) – semmi okunk rá, hogy lemondjunk róla.

És persze a térfoglalásoknak az is értelme, hogy mintegy demonstrálja, prezentálja mindenki számára, hogy az ellenállás létezik. Egyébként látszólagos céltalansága és értemetlensége egyben taktika és szimbólum is: egy hely ahol a hétköznapok felfüggesztődnek, amelynek jelentőségét nem a funkcionalitása adja, ahová egyszerűen csak azért járunk ki, mert olyan kedvünk van.

Provokáció mindez és annak felmutatása hogy van alternatíva.

„Tout niquer est vital”

A tüntetések napján a délelőtt általában a gimnazistáké. Ők kezdik a táncot.

Blokád a gimnáziumuknál. Aztán legtöbbször a Nation tere.

Görögtüzek, füstök, a Black Block (tréfálunk) meg a fiatal lányok-fiúk: kölykök na, radikálisabb jelszavakkal, mint a munkásmozgalom utóbbi vagy fél évszázada.

Nem is szeretik őket a rendőrök – igaz, ez kölcsönös.

Mindegy, valahogy elvergődnek a tüntetés helyszínére, nem a legbékésebb módon.

De hát itt vannak, hálistennek.

A szakszervezetek rendfenntartó brigádjai (SO: service d’ordre, már 68-ban is a jogos közmegvetés övezte őket, ma a CGT a radikálisabbaknak: Cancer Général des Travailleurs, vagy „CGT Collabos”) próbálják beterelni őket a „békés felvonulók kérték” hangszórói közé: annyi sikerrel jár mindez, mint elmagyarázni nekik, hogy a flexibilis munkaerőpiac (vagymi) az jó nekik, mert könnyebben találnak majd munkát.

Tudják, a német modell, quoi.

Szóval kiegészülve az egyetemistákal, az ilyenekkel meg olyanokkal, a szakszervezeteikre egyre inkább tojó melósokkal, az egyetemistákkal, az idősb kamarádokkal és igen, a külvárosi srácokkal is egyre többször, meg mindenkivel, akik nem az Internacionálét énekelni jöttek, meg a L’Humanité címlapjára sem nagyon akarnak kerülni, szóval olyan 3000-en a szakszervezetek brigádjai előtt, a menet élén. Itt már alig látni szakszervezeti transzparenseket – felváltották őket a jó öreg fekete zászlók. A molinók is egyre kevésbé a munka törvénykönyvéről beszélnek, hanem „ellenségesek”, ahogy a médiák és a rendőrség emlegeti őket. Ellenségesek? Számukra minden bizonnyal: Le monde ou rien[A világot vagy semmit]. Tout niquer devient vital [Mindent szétbaszni: életbevágóvá vált].

Nehezen lehetne mondani, hogy béke van és nyugalom: a bankok, nagyáruházak, gyorséttermek vitrinjei betörve, görögüzek, graffitik, kormány- és rendőrségellenes dalok – a rohamrendőrök próbálják legalább a legnagyobb károkat megelőzni.

Könnygáz, gumibotok, néha megpróbálnak kiemelni valakit, valakiket, a lehető legkisebb sikerrel. A fiatalok között egyre többször tűnnek fel a Goodyear, a Renault ésatöbbi munkásai, akik már a fellépésükkel is védik a „kicsiket”: a rohamrendőrökkel szemben egy melák breton hajógyári melós tényleg biztonságot tud nyújtani. Ők is jobban meggondolják a dolgot.      

Törnek, zúznak? Törnek, zúznak, de nagyon megválogatják, hogy mit. Okosabbak, mint a Sciences Po egy évfolyama, vagy a grandes écoles sok generációja. Van bennünk valami nagyon is hideg tudatosság. Casseurs? Végül is ez a maintsream számára megbélyegző szó talán nem is olyan nagyon téves. Igen, szét szeretnék törni a tőkés rendszert: minek is tagadnák?

Tetszik, vagy nem tetszik: abban az értelemben ők a mozgalom, hogy ők, akik mindennek jelentést adnak, túl az akármilyen törvénynek való tiltakozáson.

Ezek a demonstrációk gyakran ideig-óráig tartó, de nyílt összecsapásokban torkolnak, amelyeknek talán a pedagógiai, demonstrációs jelentőségük nagyobb, mint a gyakorlati, de hát végül is erről van szó: „Paris, debout! Soulève-toi!” 

A rendőri erőszakkal való szembesülés (vagy ne legyünk álnaivak: a rendőrséggel való összecsapások) alapvető szerepet játszottak a sokáig szimpatikus utcaszínházként (Nuit debout) vagy hagyományos szakszervezeti tüntetésként és nagyon is korlátozott hatókörű sztrájkmozgalomként induló eseménysorozatokban.

Már a spanyol Indignados esetében is erről számoltak be a résztvevők: a sokáig békés, elsősorban a kiábrándult fehér középosztályt törmörítő, „valódi demokráciát” (Spanyolországban a „demokráciához”, a kormányzás képviseleti formáihoz való kötődés jóval erősebb mint Franciaországban, melynek oka a nem is olyan régi diktatúra emléke) követelő mozgalom a Plaça del Solt és más tereket többször gumibotos, könnygázos véres rohamokban kirürítő rendőri erőszak hatására vált jóval radikálisabbá. És foglalta el például (a barcelonai mozgalom) a katalán parlamentet.

A rendőrökkel való összecsapások aztán persze (ahogy ma Franciaországban is) fokozatosan radikalizálódtak az épületfoglalások, a legkülönbözőbb a gyülekezési jogon túli, a valódi polgári ellenálláson azért még erősen inneni akciók során.

Mindez azzal a következménnyel is jár, ami már jóval túlmutat az erőszakos összecsapások szervezési-gyakorlati kérdésein, hogy ha mindez az összes aktív és passzív résztvevőt nem is helyezi feltétlenül „törvényen”, vagy legalábbis a fennálló jogi kereteken kívül (persze néhol, főleg az élcsapat, a „képzeletbeli párt”, legaktívabb tagjaival nagyon is ez a helyzet: őket maga a törvény és a rend üldözi), de elég nyilvánvalóan megmutatja, hogy ki áll szemben kivel.

Ez a dolognak az egyik értelme egyébiránt.

A hatalom harmadik stratégiája (a fentebb említett két első szakasz: azaz „Köztársaság”, majd „háború” után) az ún. casseur-k és áldozataik: a rendőrség, a becsületes emberek, a békés felvonulók stb. felmutatása volt, természetesen szintén azzal a céllal, hogy véletlenül se kelljen arról beszélni, hgy mi is zajlik igazából az országban. Addig is, amíg a randalírozókról” van szó, addig se kell arról beszélni, hogy a kormány gyakorlatilag az egész ország mély gyűlöletét és megvetését váltotta ki és váltja ki minden egyes nap (aligha hisznek többen Hollande-nak, mint ahányan támogatták a szenvedélyesen igazságkereső Gy. F.-t 2006 őszén…): mintha az ország elsőszámú gondja a randalírozók lennének, nem a kormánya.

Ahogy a belügyminiszter, Cazeneuve („Gazeneuve”, ahogy a tüntetők becézik a rendőrség könnygázhoz való mély ragaszkodása okán…) a rendpárti baloldal legszebb tradícióit felelevenítve találta mondani: „ezeknek az embereknek [t.i. a törő-zúzó casseur-öknek] nincsenek ideáljaik, csak az erőszak ösztöne által irányítottak”…hm. Az anarchisták mindig az ideák hiányától szenvedtek, mint azt mindenki jól tudja.

Ezek a casseur-ök valahonnan a történelem elfelejtett hátsó udvaráról érkeznek, valamiféle párhuzamos életet élnek, olyanok mint a patkányok, akik elárasztják a várost, ha a rend megbomlik (persze a Kommün korának nyelvezete jön elő, ahogy Magyarországon mindig is emlegették a mi Kommününket: „patkánylázadás”), akik ész és cél nélkül rombolnak, aztán visszatérnek elrontott, földalatti, szánalmas kis életükbe.

Aki részt vett már ilyen tüntetésen azonban nagyon is jól tudja mi a helyzet: lehet, hogy a szó szoros értelemben 2-300 „Black Block” (a BB amúgy nem egy szervezet, hanem egy módszer) végzi a piszkos munkát, de hát ez lehetetlen lenne a tömeg szolidaritása nélkül. A többi pár ezer ember szükséges ahhoz, hogy legyen hol megbújniuk, hogy a rendőrségnek ne sikerüljön azonnal izolálnia őket, hogy ne tudják rögtön beazonosítani és kiemelni a „rendbontókat”.

Nem kívülről erőltetik rá magukat a tüntetésre, hanem a tüntetés legradikálisabb részét, de természetesen a részét képezik. A skandált jelszó, hogy „nous sommes tous des casseurs!” nem azt jelenti, hogy mindenki mindenben részt vesz, hanem hogy mindenki felvállalja a radikálisokat is, akik ezt pontosan tudják….

Félelmetes osotbaság azt gondolni, hogy ezek a tüntetések „kicsúsznak az ellenőrzés alól”, ha elkezdődik a rendőrséggel való harc, a tőke szimbólumainak rombolása stb. – kicsúsznak a rendőrség ellenőrzése alól, de nem a résztvevőkéből. Különben mindenki elmenne haza: de hát távolról sem ez a helyzet…A kemény magot körbevevő, éppen jelenlétükkel védelmező (sokan éppen ezért mennek ki tüntetni…) tömeg éppúgy osztozik az eufóriában és az elégedettségben, hogy sikerül a rendfenntartó erőket egy időre legyőzni, hogy sikerül az utcákat visszafoglalni, hogy a tüntetés egy rövid időre már-már a felkelés díszleteit veszi magára. Éppen ezért van, hogy a rendőri brutalitás éppen ezeket az embereket érinti a leginkább: a rendőrség alapvető célja, hogy őket tartsa félelemben (egy profi casseur aligha ijed meg a könnygáztól, a gumibottól stb.), hogy megakadályozza, hogy ezek a névtelenek a következő alkalommal már a radikálisok soraiban találják meg a helyüket.

Másrészről a rendkívüli állapot és az azzal való szemérmetlen visszaélés és persze a rendőri brutalitás lényegében büszkeségi kérdéssé tette, hogy kimenjen-e az ember tünetni. Persze csak azért is: „L’état d’urgence, l’état policier!” – szól a tüntetéseken.

És nem, a Black Block (nevezzük így, végül is mindegy) nem árt a tüntetéseknek, nem kívülről érkezik, nem izolált, nem ejti túszul az őket körülvevőket, akik egyébként nagyon is tisztában vannak a veszéllyel, amit a BB jelenléte előidéz számukra. A casseurs nem hitelteleníti a mozgalmat, hanem fokozza az erejét (ahogy a másfajta résztvevők tömege mindenki biztonságát): ezt a menetben mindenki tudja, ne tessenek értünk aggódni.

Ez nem egy mozgalom

A mainstream médiák (kultúrországokról beszélünk, Magyarországon a legfontosabb kérdés: mi lesz az Európa-bajnoksággal?) által sugárzott kép szerint túl a privilégiumokat védő szakszervezeteken, a tüntetők értelmetlenül törő-zúzó huligánok.

Ezzel szemben természetesen maga a mozgalom nagyon is ön-reflexív. Most mit mondjuk? A mi köreinkben ez eléggé hagyomány ugye…

Most csak egy dologról szeretnénk beszélni, arról, hogy a résztvevők egy teoretikus csoportja elutasítja a „mozgalom” kifejezést a jelenkori történésekre.

Mon dieu, de miért?

Mert:

Egy mozgalomnak mindig pontos behatárolható céljai vannak, vezetői, követelései, melyek vagy megvalósulnak, vagy nem.

Egy mozgalmat kordában lehet tartani: ez mindig az első lépés legyőzetéséhez.

Egy mozgalom irányítható, hát irányított.

Egy mozgalom behatárolt, hát behatárolható.

Egy mozgalommal lehet tárgyalni.

Végül is egy mozgalom akkor is halálra van ítélve, ha éppen végül győzedelmeskedik.

De mi történik, hogy ha amivel dolgunk van napjaink Franciaországában, az nem egy mozgalom?

Ezek az emberek a Deleuze/Guattari-féle plateau fogalmát ajánlják az események leírására:  amely (itt) nem más, mint egy erős intenzitású konfliktusos állapotnak az elhúzódása az időben, „mely fejlődik, mégsem irányul egy csúcspont, vagy egy külső cél felé(…).
A nyugati gondolkodás bosszantó jellegzetessége, hogy a kifejezéseket és a cselekvéseket külső vagy transzcendens végső célokra vezeti vissza, ahelyett, hogy azokat immanens módon a bennük rejlő érték alapján ítélné meg.”

Hát így.

A célpontok nem fognak hiányozni, az összecsapások alkalmai és helyei sem: csak a résztvevőkön múlik, hogy megsokszorozzák-e féktelenségüket.

Végül is a minimális cél nem más, mint elkerülni a legrosszabb rémálmunkat: hogy visszatérjen a normalitás, a választások, az a mindennapi élet, amelyet ránk kényszerítenek.

Valószínűleg mióta világ a világ, minden ilyen jellegű mozgalom résztvevői ugyanazt gondolják (aztán persze lesz, ami lesz…), de most tényleg úgy tűnik, hogy aligha lehetséges, hogy mindettől semmi se változzon meg, legalábbis Franciaországban.

Oh igen: „a világ már sohasem lesz ugyanolyan”. Ha másoknak nem is, a résztvevőknek talán bizonyosan: a visszatérés a normalitás világához olyan nagyon lehetetlennek tűnik.

A „mozgalom” első győzelmeinek egyike az lehet, hogy egyre szélesebb körben terjeszti az eszmét és a gyakorlatot, hogy más, gazdagabb élet is lehetséges. Mindehhez az első lépés a mostani vezetőiknek azonnali elzavarása (nem csak Franciaországról van szó természetesen), hiszen mi sem természetesebb annál, hogy ezeknek a leszerepelt embereknek azonnal távozniuk kell. Velük együtt a politika is el fog tűnni, ahogy most ismerjük. Ez az első számú stratégiai kérdés: leszámolni a végtelenül üres, visszataszító és egyre reakciósabb „közéleti vitákkal”, és végre a lényegről beszélni, ezer más módon. Véget vetni a semmire sem jó választások rendszerének is. 

Ezekben alighanem egyetért a legvadabb autonóm-anarchista és a Nuit debout legbékésebb pacifista bizottsági tagja is. Ebből a szempontból stratégiailag a helyzet igen egyszerű: a tüntetők meg szeretnének szabadulni azoktól, akik kormányozzák őket, a kormányzók pedig a helyükön akarnak maradni mindenáron. Nem az „erőszak” kérdése ez: két akaratról van szó, amely kizárja egymást. Ebből a szempontból nincsenek semleges emberek sem: mindenki, aki szemügyre veszi, hogy mi folyik ma Franciaországban, valamelyik oldallal biztosan egyet kell hogy értsen.

Nyilván számtalan feladat vár még megoldásra: kivinni az ellenállási mozgalmat a városközpontokból a külvárosokba is, egyszerre küzdeni fizikailag a rendfenntartó erőkkel és ideológiailag a médiákkal, megértetni még ennél is több őszintén radikális szakszervezeti munkással, hogy a céljaink közösek és így tovább.   

Valami azért már is történt, ezt senki sem tagadhatja: legalábbis sikerült megértetni mindenkivel, hogy csapataink harcban állnak. És az ebben való részvétel igazi örömet okoz mindenkinek, és örömet fog okozni a később csatlakozóknak is: senki sem aszkéta itt. 

Ahogy szoktak fogalmazni: „a Taksim még előttünk, az Indignados már mögöttünk”.

Most a legfontosabb cél valóságot adni a mozgalom mai jelszavának: „Folytassuk a kezdetet!”

Kár volna megállni egy ilyen ígéretes úton.

Balázs Gábor

A szöveg az eredetileg a rednews portálon megjelent írás rövidített változata.

 

Olvass tovább!