Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Ha nem történik valami, nem lesz nyugdíjad” – Galambos Rita a szegénységről és oktatásról

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

A Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) április 2-án tartott konferenciát a mélyszegénység és az oktatás kapcsolatáról. A teltházas eseményen bemutatásra kerültek a Tanulószoba projekt kutatási eredményei, valamint a több éve tartó DEMO programban részt vevő civil szervezetek módszertanából összeállított, „Alternatív leckék” című kiadvány is. Galambos Ritával, a DIA ügyvezető igazgatójával beszélgettem a projekt eredményeiről, valamint a hazai pedagógusok eszközeiről.

img_7055.jpg

A mai konferencia, valamint a délután bemutatott kiadvány egy több éves projekt eredménye. Hogy jutottatok el idáig?

Az egész a DEMO projektünkkel kezdődött 2014-ben. Létrehoztunk egy DEMO-blog nevű platformot, amiben olyan civil szervezetek vettek részt, amik fiatalokat bevonva hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak és/vagy a többségi társadalmat érzékenyítik velük kapcsolatban. Továbbá szerettük volna, ha ezek a szervezetek egymástól is tanulnak, igyekeztünk feltérképezni, hogy milyen jó gyakorlatok vannak ezen a téren. Ennek a projektnek a zárásaként jött létre a ma bemutatott könyv, valamint a konferencia is: mostanra jutottunk el odáig, hogy ezek a szervezetek úgy érezték, hogy van leírható módszertanuk, ami máshol is hasznosítható.

Ehhez kapcsolódott a Tanulószoba nevű weboldalatok, amiről mostanában sokat lehetett hallani a médiában.

A Tanulószoba elsősorban egy kommunikációs eszköz. Meg akartuk mutatni azokat a jó példákat, gyakorlatokat, amiket terjeszteni érdemes, amikhez lehet csatlakozni. A Budapest Intézet szolgáltatta az adatokat, hogy érzékeltetni tudjuk a probléma súlyosságát. Még a jó szakpolitikai döntéseknek is csak akkor lehet valódi társadalmi hatása, ha van hozzá megfelelő társadalmi beágyazottság. Az utóbbi hiánya látszik abban is, hogy virágzik itthon az iskolai szegregáció annak ellenére, hogy Magyarországon már régóta van integrációs törvény.

A mélyszegénység és az oktatás kérdéséről is általában társadalomtudományos szempontból szoktunk beszélni. Miért hangsúlyoztátok mégis a gazdasági következményeit a gyermekszegénységnek?

Ezúttal nem érzelmekről és nem a láthatóan nagyon hibás irányba menő szociálpolitikáról akartunk beszélni, hanem más szemlélettel szerettünk volna hatást gyakorolni. Azt akartuk mondani, hogy nem csupán azért kell közbelépnünk, mert szolidárisak vagyunk, mert vannak eszméink a demokráciáról meg egyáltalán az igazságosságról, hanem mindemellett azért is, mert a ha ez így folytatódik, az nagyon sokba fog kerülni nekünk, a most felnövő generációknak pedig még többe. Szakpolitikai változások kellenek, de ehhez egyrészt politikai akaratra, másrészt egyenes beszédre van szükség. A Budapest Intézetet azért vontuk be a projektbe, mert amikor elkezdtünk számokban és statisztikákban gondolkozni, rájöttünk, hogy nagyon kevés megbízható adatunk van erről a témáról.

És mik a konkrét számok?

Hogy csak kettőt említsek: a magyar gyerekek 6,6 százaléka él olyan lakásban, ahol nincs lehetőség fürdésre, és 11,3 százalékuk lakhelyén nincs világítás. Ilyen körülmények között például elég nehéz házit írni. A kutatásban még sok hasonló adat szerepel, amikkel azt szerettük volna megmutatni, hogy ma Magyarországon gyermekek tömegei élnek olyan körülmények között, amiket leginkább az afrikai szegénység képeivel szoktunk azonosítani. A másik dolog, amit megnéztünk, hogy milyen iskolába járnak, milyen minőségű oktatáshoz jutnak azok a gyerekek, akik mélyszegénységben élnek. Tízből két gyerek alapfokon teljesít szövegértésből, és a harmaduk nem képes átlagot számolni vagy grafikont értelmezni. Nyilvánvaló, hogy ezek a gyerekek gyakorlatilag munkanélküli-képzőkbe járnak. Ha nem kezdünk el költeni az oktatás fejlesztésére, az iskolázatlan fiatalok száma oly mértékben fog növekedni, hogy 2035-re két dolgozóra négy eltartott (gyerek, munkanélküli, közmunkás) fog jutni. Megpróbáltunk a racionalitással hatni az emberekre, azzal, hogy azt mondjuk, „ha nem történik valami, akkor nem lesz miből nyugdíjad”.

pb_04022016_07.jpg

Mindezt egy „Fordulópont” című konferencián mutattátok be. Mire véljem a címet?

A konferencián négy dimenzióban, gazdasági, oktatáspolitikai, emberi jogi és befektetési szempontból jártuk körbe a mélyszegénységben élő gyerekek és az oktatási rendszer kapcsolatát. Az volt a célunk, hogy társadalmi kontextusba helyezzük a kiadványunkat, valamint hogy a szociális és a pedagógiai területen dolgozók számára is egyértelművé váljon, hogy muszáj eljönnie egy fordulópontnak ebben a kérdésben.

Az az érzésem, hogy pont a szociális és a pedagógiai területen dolgozóknak ez nem lesz újdonság.

Sajnos tévedsz. Egyszer budapesti tanároknak tartott képzésen beszéltem a gyerekszegénységről, ahol azt kérdezték tőlem, hogy erről miért nem tudtak korábban. Magamban persze azt gondoltam, hogy „Ember, hol élsz?!” Szerintem az átlag pedagógus hárítja ezt a dolgot, azokat a tanárokat pedig, akik a „végeken” dolgoznak, a civil szervezetek tudják csak elérni.

Beszéljünk egy kicsit a kiadványról, amit bemutattatok a konferencián! Milyen célból állítottátok össze, és kiknek szánjátok?

Megpróbáltuk kiszedni a DEMO-s szervezetekből azokat a módszertanokat, amikkel dolgoznak, és ebből raktunk össze egy olyan anyagot, amit még ha kézikönyvnek nem is, de inspirációnak mindenképp lehet nevezni. Kilenc modulra bontottuk az összegyűjtött tudást: mindegyikhez tartozik egy bevezető, amiből kiderül, hogy milyen kontextusban lett használva az adott módszer, egy foglalkozásterv és egy esettanulmány is. A kiadványt olyan pedagógusoknak szánjuk, akik hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgoznak, és bármennyire is próbálkoznak, kudarcos a munkájuk, ezért kiégéssel, fáradtsággal küzdenek. Azt gondoljuk, hogy számukra nagyon lelkesítő lehet azt látni, hogy van egy paletta, amiből már kipróbált és működő módszereket lehet megtanulni arról, hogyan lehet gyerekekkel gyerekjogokról beszélni, hogyan lehet állami gondozottakkal közösségi szolgálatot szervezni, hogy hányféleképpen lehet érzelmi intelligenciát, problémamegoldó gondolkodást, és még sok minden mást fejleszteni. Ennek a könyvnek az eredeti mottója az lett volna, hogy „felejtsd el, amit eddig csináltál”, csak nem akartunk senkit elriasztani.

Mi az, amit el kéne felejtenünk?

Szeretnénk, ha az a szemlélet világos lenne, hogy tökmindegy, honnan jön egy gyerek, nekem pedagógusként az a dolgom, hogy vele A-ból B-be eljussak. És minden gyereknek máshol van az A-ja és a B-je. A pedagógusok többsége – tisztelet a kivételnek, szerencsére sokat ismerek – görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy neki tanárként a tananyag „letanítása” a kötelessége. Mi abban szeretnénk segíteni, hogy el tudjanak lazulni, mert ez valójában lehetne jó is, a tanítást lehetne élvezni. Sőt, még a gyerekek is élvezhetnék. A könyvünk üzenete az, hogy lehet felszabadító az iskola még a legnehezebb körülmények között élő gyerekeknek is, és pedagógusként sem muszáj belenyomorodnunk ebbe az egészbe.

Azt mondtad, hogy ez nem módszertani kézikönyv. Ha ide nem, akkor hova forduljon egy pedagógus, aki módszertant szeretne tanulni?

Egyrészt az interneten minden elérhető már, aki valóban szeretné magát fejleszteni, annak csak kutatnia kell egy kicsit. A kézikönyvekkel az a fő baj, hogy miután elolvastuk, azt kérdezzük, hogy „Jó-jó, de ezt pontosan hogyan?” Ezért talán még fontosabb, hogy legyen valaki, akivel ezt meg tudom beszélni. Mi abban hiszünk, hogy minél több olyan fórumra van szükség, ahol pedagógusok és szakemberek találkozni tudnak, és elindulhat egy műhelymunka. Egy harminc órás továbbképzés önmagában nem elég, mert haza megy a pedagógus, kipróbálja, és ha elsőre nem sikerül, akkor visszatér a régi eszközeihez. Sokkal több támogatásra és figyelemre, valamint iskolai szintű szakmai műhelyekre lenne szükség, hogy az új módszerek be tudjanak épülni a tanításba.

Mit gondolsz, jelenleg a tanárképzés mennyire tudja átadni ezeket a módszertanokat?

Azt látom, hogy van sok nagyon jóindulatú oktató itt-ott, de hiányzik mögülük a rendszer. Szerintem mindenkinek, aki bekerül a tanárképzésbe, rendelkeznie kéne egyrészt „tereptapasztalattal”, másrészt az ennek megfelelő kontextust teremtő társadalomtudományi ismeretekkel. Az egyetemeknek pedig kötelességüknek kéne tekinteniük, hogy segítsék és koordinálják a hallgatók ilyen irányú ismeretszerzését, akár önkéntes központok működtetésével. És legalább ilyen fontos, hogy valódi társadalmi elismertsége legyen annak, ha valaki mélyszegénységben élő gyerekekkel dolgozik. Nem leereszkedő hátba veregetéseket, hanem valódi szakmai elismerést kell adnunk azoknak, akik erre vállalkoznak.

A Tanulószoba kutatási eredményei megtekinthetők a projekt honlapján, az „Alternatív leckék” c. kiadvány pedig ingyen letölthető INNEN. A projektek a Norvég Civil Támogatási Alap segítségével valósultak meg. Az interjú az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar lapjában, a Látókörben is megjelenik áprilisban. A fotókért köszönet Pivarnyik Balázsnak.

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 220 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Olvass tovább!