Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nemzetközi Roma Nap – ha a nyitottság és összefogás ünnepe nem csak egy napig tartana

Ez a cikk több mint 4 éves.

Jó érzéssel tölt el, hogy egy szép (bár idén esős) tavaszi napon, április 8-án ünnepelhetjük meg minden évben a roma kultúrát, a világban szétszórva élő nagyjából 12 milliónyi cigány ember összetartozását, és az azt jelképező hivatalos nyelvünket, a himnuszunkat és zászlónkat. A Nemzetközi Roma Kongresszus első ülésén, 1971-ben született döntést csak az 1990-ben tartott, negyedik nagy találkozón, Lengyelországban tették hivatalossá, Magyarországon pedig mindösszesen fél évtizede tulajdonítanak ennek a napnak különösebb jelentőséget. A Nemzetközi Roma Kongresszus valami igazán megindítót is csatolt útravalóul az immáron nemzetiségként nyilvántartott romáknak: április 8-án a romák társadalmi egyenlőtlenségeire, az általuk elszenvedett emberi jogi sérelmekre és konstans hátrányos megkülönböztetésre is felhívjuk a figyelmet.

Fotó: Csoszó Gabriella/FreeDoc

Kettős mérce

A cigányok társadalmi megítélését akarva vagy akaratlanul folyamatos kettősség jellemzi. Egyrészről nyomaszt minket egy erősen sztereotíp, tehát alapvetően az előítéletekre épített elsődleges reakció a többségi polgárok felől, amivel egy másodperc alatt marginalizált helyzetbe hozható bármelyikünk. Hiszen mindenki hallotta már, hogy a cigányok koszosak, tetvesek, erkölcstelen életmódot folytatnak, sosem dolgoznak és csak a segélyből, na meg a rakatnyi pulyájuk után járó családi pótlékból tartják fenn magukat – azaz a konkrét élethelyzetben elég csak célozni ezekre a közismert előítéletekre. Mindezt még akkor is hihető és reális áruként adják el az embereknek, ha egyébként ők maguk azt vallják, tudják, tapasztalják, hogy ez nem egészen így van.

Másrészről, ha ennek a sémának mégsem felelünk meg, akkor akár családnév, akár külső jegyek alapján máris visszaakasztható a nyakunkba a tábla, maradjon csak mindenki a megszokott dobozában: az állás betelt, a gyermekének sajnos ebben az iskolában már nincs több hely, a kórházban Önnek csak a „cigány-szobában„ van szabad ágy, az áhított lakásba pedig a hirdetés megjelenésének órájában új lakók költöztek. Abban az esetben pedig, ha mégis sikerül előre jutnunk, széllel szemben, kinőhetjük a roma nemzetiséget, és bebocsátást nyerünk az előbbi két csoportot bátran szidók köreibe.

Persze ez így nagyon sarkos, de mégsem tudok rajta sokat csiszolni, ebbe nőttem bele, ilyen tapasztalatokkal kénytelen szembesülni a családom, és a mai napig ezek az életem mára már viccessé szelídült részletei. Egyszer például egy pesti sarki közértben, ahová már évek óta jártam a kisfiammal, a pénztáros hölgy megdicsért, hogy milyen jófej, szófogadó gyerekem van, bezzeg a cigányok nem tudják rendesen nevelni az övéiket. A szalagra pakolók és a hölgy lélegzete is fennakadt, amikor villámokat szóró szemmel közöltem vele, hogy épp egy ilyen semmirekellő szülővel beszélget.

Végeredményben semmi csodálkozni való nincs azon, hogy a fenti elméletek mentén senki nem tudja megállapítani, ki roma és ki nem, mitől is lesz valaki tényleg ehhez a nemzetiségi csoporthoz tartozó, és kell-e, szükséges-e egy effajta kettős mércével ‚kivételes helyzetbe’ hozni a jobban teljesítő cigányokat.

Ki dönti el, ki a cigány?

Joggal vetődhet fel kérdésként tehát, ki és mi alapján dönti el, hogy romaként éli-e az életét, ténylegesen miben és hogyan befolyásolja ez a döntés a mindennapjait, esélyeit a jobbra, a szebbre, az élhetőbbre és egyáltalán: miben rejlik a valódi jelentősége a többek között Péli Tamás  által megfogalmazott „két aranypánt” jelkép  büszke felvállalásának.

A közfelfogás, a jog és az egyes társadalomtudományok szerint is más mutatók szerint lehet megállapítani, hogy ki cigány. Az általános vélekedés az „akit a környezete annak tart” definícióból indul ki, ami persze erősít sok-sok előítéletet, azzal pedig a társadalmi osztályok és egyének közötti távolság elmélyülését. Így aztán cigány az, aki például a cigánytelepen él, cigányiskolába jár, aki munkanélküli és/vagy közmunkás, börtönviselt, tradicionálisan vagy ‘tipikusan’ öltözködik és mindemellett barna a bőre. Egyes becslések szerint, melyek nagy eséllyel veszik figyelembe az előbb felsorolt jellemzőket, 800 000-1 millió roma ember él az országban.

A statisztikai megközelítés ennél sokkal kevésbé szubjektív: fontosabb a roma nyelv használata, a kulturális életben való aktív részvétel és a hagyományok tartása a csoport tagjává váláshoz; mindezek alapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint több mint 315 000 a roma kultúrához valamilyen módon kötődő ember él Magyarországon.

A hazánk kulturális sokszínűségét megalapozó 13 nemzetiségi csoport egyike…

Arról, hogy a magyarországi lakóhellyel rendelkezők milyen módon fejezhetik ki valamelyik, a többségi lakossághoz képest számszerű kisebbségben lévő nemzetiséghez való tartozásuknak a szándékát, a nemzetiségek jogairól szóló, 2011-től hatályban lévő törvény rendelkezik. Ebben a jogszabályban találjuk nevesítve a hazánk kulturális sokszínűségét megalapozó 13 nemzetiségi csoportot is, köztük a romákat, akik semmiben sem térnek el a törvényben biztosított jogok és kötelezettségek tekintetében a többi nemzetiségtől.

Habár sokan azt gondolják, hogy a cigányság akár a jogalkotók által előírt módon előnyöket élvez és kiemelt bánásmódban részesül, ezt a téveszmét el kell oszlatnom.

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy már rögtön a törvény első szakaszaiban megjelenik a nemzetiségek egyenlő bánásmódban történő részesítésének követelménye, és ugyan egy külön bekezdést is érdemelne annak a vizsgálata, hogy a magyar állam és az általa fenntartott ombudsmani intézmény mint a nemzetiségek jogainak védelmére hivatottak, milyen módon és irányban befolyásolják jelen esetben a roma emberek mindennapokban megélt félelmeit, joghátrányait, lehetőségeit, most nem szólok erről.

Nemzetiséget vallani hivatalos módon nem túl bonyolult, bárki dönthet úgy, hogy ezzel a jogával él, és kettős vagy többes identitásának jeléül a népszámlálás anonim módozatán túl a választási törvény eljárási rendje szerint azonosításra alkalmas módon bejegyezteti a csoporthoz tartozását. Ez a folyamat az „aki annak vallja magát” frázist cizellálja; a legutóbbi 2014-es nemzetiségi választásokra a Nemzeti Választási Iroda adatai szerint 155 337 ilyen kérelmet nyújtottak be romák.

Gyakorlatban a fontossága abban rejlik, hogy a törvény ezen bejegyzések és számadatok alapján ad lehetőséget nemzetiségi önkormányzatok és nemzetiségi iskolák alapítására, működtetésére. Erről a kettőről most pont ugyanazok a csúnya, törvényellenes, korrupt és botrányos aktualitások jutnak az eszembe, amelyek az olvasónak is, és amelyek  mind-mind újabb írások témái lehetnek majd.

"Habiszti!" című sorozatunkban roma származású értelmiségi fiatalok írtak romákat érintő ügyekről 2016 tavaszától egy éven át. Hallatni akarták a hangjukat, reflektálni, véleményt nyilvánítani, és vitát indítani a magyarországi romák mindennapjaira is hatással levő kérdésekben. Nagyon unták már, hogy a fejük felett döntenek, vagy épp "díszcigányok" beszéljenek a nevükben: beleszólást kértek saját ügyeikbe.

Határvonal húzása helyett szemléletváltás javíthatna az életünkön

A mindennapi életben és kifejezetten a mai napon, azt hiszem, ennél egyszerűbben látjuk a cigányság és magyarság közötti  határvonalat. Igen, határvonalat, sajnos ezt mondatja-íratja velem a józan ész, országos szintű egyetértés és összefogás híján. A nemzetiséghez való tartozás kérdéskörében fentebb említett tényezők és  számok tükrözik a legjobban a társadalmi feszültséget.

Ha személyes véleményt mondhatnék, és választhatnék, melyik számnak hiszek inkább, mindenképpen a külső determináció elsőrendűsége mellett döntenék, ami azonban nem jelenti azt, hogy ezzel értenék egyet. Mindannyiunk életébe óriási változást hozna egy olyan szemléletváltás, amely kizárja, de legalábbis háttérbe szorítja a percepción alapuló társadalmi viszonyok kialakulását.

Sokak számára a cigányság nem nemzetiségi és ezáltal a magyar kultúra számára hozzáadott értéket képviselő csoportként jelenik meg – pedig ez így van -, hanem olyan szociális és gazdasági problémákkal küzdő embereket látnak bennünk, akiket hasonló külső jegyek, egyszerű, mérlegelés nélkül észlelhető tulajdonságok kötnek össze.

A roma zenészek, énekesek, szín-, tánc- és képzőművészek, írók, költők, műfordítók szerves részei a magyar kulturális életnek. Mindegy, hogy Bangó Margitról vagy Oláh Gergőről, a 100 Tagú Cigányzenekarról vagy Snétberger Ferencről, Lakatos Menyhértről vagy Jónás Tamásról beszélünk, hallgatásuk vagy olvasásuk során mind ugyanazt a bizsergető érzést tapasztaljuk.

Jómagam duplán büszke vagyok rájuk és még sok más cigány emberre, akik sokszoros erőfeszítést tesznek, hogy sikeresek és elismertek legyenek. A mindennapokban végzett munkájuk során ugyanis nemcsak a professzionalizmusra törekszenek, hanem egyúttal a cigány és nem cigány közösségeik irányába történő megfelelésre is.

Kiterjeszteni az összefogás és a nyitottság ünnepét a hétköznapokra is

Számomra példaértékű az a civil összefogás, amely a 2015-ös évtől tapasztalható a Nemzetközi Roma Nap eseményeinek budapesti szervezése tekintetében. A Roma Sajtóközpont irányításával olyan szervezetek nyújtanak segítséget az egész napos, izgalmas programokhoz, mint például a Romani Design, az UCCU Alapítvány, a Romaversitas Alapítvány, a KuglerArt Galéria, a Romani Gastro, a Cigány Történeti, Kulturális, Oktatási és Holokauszt Központ vagy a Gallery8. Minden esemény nyílt, a város lakói számára elérhető, sőt mi több, egyenesen hívogató, így aztán észrevétlenül kerülhetnek közelebb az abban résztvevők a roma kultúrához, történelemhez és a roma emberekhez is.

Ki ne szeretne akár családi programként rolleres kiránduláson részt venni a VIII. kerületben, finom cigány ételeket enni egy hangulatos étteremben vagy egyedi, modern mégis tradicionális ruhákat látni a kifutón végigvonuló sztárokon? A holnapi nap legnagyobb dobása mégiscsak az az Aranypánt-díj, amelyet idén immár másodjára adnak át a közönség által jelölt és megszavazott ‘hétköznapi roma hősnek”, és amelynek elnevezése a cigány emberek által megélt kettős identitásra és értékrendszerre, a homlokunkon viselt kettős aranypántra utal.

Ha lehetne erre a napra két kívánságom, azt kérném, hogy ne csak április 8-án, hanem mindig a nyitottság és tolerancia vezérelje az emberek tetteit és szavait, és hogy a romák ne csak egy napon lépjenek színre igazi közösségként, hanem mutassák meg összefogásukat és erejüket az év minden napján.

OPRE ROMA! Fel, cigányok!

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.