Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Európa legkevésbé demokratikus és legszégyenteljesebb pillanatai – a Sziriza kormány első évéről

Ez a cikk több mint 8 éves.

A válság egyre intenzívebb, a bizonytalanság egy cseppet sem enyhült, a harcostársak egy része pedig már elhagyta a süllyedőnek látszó hajót. A baloldali radikális Sziriza viszont ennek ellenére is kormányon bírt maradni Görögországban. Giorgos Katsambekis politológust arra kértük, magyarázza el nekünk, mi történt az elmúlt bő egy évben Görögországban.

1200px-20110629_moutza_demonstrations_greek_parliament_athens_greece.jpg2011-es tüntetés a görög Parlament előtt; a kitárt tenyér (mundsza) egy sértő gesztus Görögországban; Fotó: Ggia 

– Több, mint egy év telt el a Sziriza hatalomra kerülése óta. Görögország hatalmas reményekkel fogadta az új kormányt, majd az eurózónával folytatott tárgyalások hamarosan rávilágítottak: nem lesz itt egyhamar változás. Ezt az évet a hamis ígéretek, és az összetört álmok jellemezték. Vannak még, akik bíznak abban, hogy Alekszisz Ciprász miniszterelnök és a Sziriza képes lehet véget vetni a megszorításoknak? Vagy abban, hogy legalább jobb lehet a görögök élete valamivel a közeljövőben?

– A Sziriza első évét leginkább egy hullámvasúthoz lehet hasonlítani. A radikális baloldal elsöprő győzelme januárban fontos fordulópont volt az ország történetében, és nagyon sokakban keltett reményt, hogy végre van egy másik út is kifelé a válságból – egy olyan út, amely nem jár kemény megszorításokkal, és amely a rászorulókat részesíti előnyben, nem a tehetősöket. A Sziriza kormány első hónapja és próbálkozásai, hogy véget vessen a trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap) népszerűtlen, neoliberális gazdaságpolitikájának, valamelyest – még ha csak szimbolikusan is – helyreállították a görög emberek sértett önbizalmát és büszkeségét. Ezek az emberek ugyanis mindaddig ahhoz voltak hozzászokva, hogy a kormányuk passzívan elfogadja és életbe lépteti a trojka követeléseit.

De ennél több is történt: a Sziriza visszahozta a demokratikus reprezentációba vetett hitet. Ennek köszönhetően a párt támogatottsága rendkívül magas volt az első hónapokban. És ezt nem csak a közvéleménykutatásokon lehetett látni, hanem azon is, hogy rengetegen vonultak a görög parlament elé, hogy támogatásukról biztosítsák a Sziriza-ANEL kormányt (a jobboldali ANEL-lel, azaz a Független Görögökkel alkotott koalíciót sokan szkeptikusan figyelték a baloldalon, mivel a populista párt a gazdasági kérdéseken kívül másban alig értett egyet a Szirizával, bár végül nem az ANEL jelentette a legnagyobb problémát – a szerk.).

A büszkeség és a visszanyert erő érzése nagyjából február 20-ig tartott ki, amikor is a Szirizának el kellett fogadnia az előző kormány által aláírt segélyprogram négy hónapos meghosszabbítását. Ez volt a Sziriza első nagy veresége, és jelezte azt is, hogy az „agresszív” tárgyalásokra építő stratégia nem működik. És ami ennél is rosszabb, ez a vereség azt is mutatta, hogy a Sziriza nem rendelkezett olyan radikális és egyben életképes alternatív stratégiával, amely biztonságot nyújtott volna akkor is, ha szakításra kerülne sor az eurózónával. Vagy akár az Európai Unióval is. Ennek ellenére a kormánynak sikerült úgy tálalnia a megegyezést, mint egy szükséges kompromisszumot, amellyel időt nyerhetnek, hogy aztán a tárgyalások idővel meghozhassák a gyümölcsüket. És hiába kellett visszavonulót fújnia, a Sziriza nem veszített a támogatásából.

Ezután következett a süketek párbeszéde. A görög tárgyalópartnerek mindig optimistán érteztek meg Brüsszelbe az eurócsoport tárgyalásaira, készen az úgynevezett „kölcsönösen előnyös megegyezésre”, de végül mindig üres kézzel kellett hazatérniük. Az európai partnerek – és a köztük domináns Németország – nem voltak hajlandók arra, hogy akár egy centit is tágítsanak Görögország kedvéért eredeti álláspontjuktól. Mivel attól féltek, ha lazítják a megszorításokat az egyik országban, azzal elindulna egy láncreakció, és a periféria „neveletlen” országai követnék a görög példát. Nem meglepő tehát, hogy az összes görög javaslatot elutasították, anélkül, hogy valódi, konstruktív vitát folytattak volna, közben pedig utálatos megjegyzéseket szivárogtattak a sajtónak Janisz Varufakisz görög pénzügyminiszterről, amelyek inkább szóltak az állítólag arrogáns személyiségéről, mint a gazdaságpolitikai javaslatairól. Szóval a tárgyalások alatt a partnerek csak pocsékolták az időt, miközben a görög gazdaság kezdte elveszíteni maradék a likviditását, a lakosság türelme pedig egyre csak fogyott.

– És ekkor jött a nyári népszavazás…

– Igen, majdnem ott tartunk. Amikor a csomag négy hónapos meghosszabbítása a végéhez járt, és a helyzet kezdett kritikussá válni, Ciprász egy olyan lépés mellett szánta el magát, amely bizonyos körülmények között akár gyökerestül megváltoztathatta volna a helyzetet. Miután júniusban kapott egy ajánlatot, amit ott azonnal el kellett volna fogadnia, Ciprász úgy döntött, inkább népszavazást tart arról, hogy el akarják-e a görögök fogadni ennek a „végső” ajánlatnak a kemény feltételeit, vagy sem. Végül a választók túlnyomó többsége, 61 százalék, azt mondta, hogy nem. Ez volt hat hónapon belül a Sziriza második elsöprő választói győzelme. De ez még annál is több volt. Hiába zártak be a bankok, hiába állt be a fősodratú média egyöntetűen az „igen” szavazat mögé, a választók többsége elutasította azt, jelezve, hogy öt év fájdalom és elszegényedés után nem voltak hajlandók lenyelni az újabb megszorításokat. És az elsöprő sikert látva azt is mondhatjuk, hogy ezen a ponton a görög emberek többsége még radikális lépéseket is támogatott volna, sőt még a grexittel (azaz az eurózóna elhagyásával – a szerk.) is komolyan flörtöltek.

De a kormány – és ezalatt Ciprászt és az őt körülvevő szűkebb kört értem – úgy döntött, hogy a nemet igenként értelmezik, és azon nyomban megállapodásra törekednek Görögország európai partnereivel. Hamarosan meg is született az egyezség, amely egy harmadik memorandum aláírásával járt. Ez volt a második, és legmeghatározóbb veresége a Sziriza kormánynak, amely egyben komoly pártszakadáshoz is vezetett, a tagság egyharmada elhagyta a Szirizát. A szakadás ellenére (amelyből új párt, a Panagiotisz Lafazanisz akkori energiaügyi miniszter vezette, balosabb Népi Egység született), Ciprász gyorsan elfogadtatta az új memorandumot a parlamenttel. Nem sokkal ezután lemondott, és szeptemberben előrehozott választásokat tartottak.

– Ciprász ezt is megnyerte. De miért támogatták őt még mindig a választók?

– A választások óta eltelt nyolc hónap már-már nyolc évnek tűnt, és a politikai mezőny gyökeresen megváltozott. A Sziriza legyőzte legfőbb riválisát, a konzervatív Új Demokrácia (ND) pártot, alig veszített szavazatokat, de ezt a győzelmet már nem fűtötte az az eufória, ami a januári választási győzelmet, vagy azt a fajta ellenállás, mint a nyári népszavazást. A választókat már nem a remény motiválta, hanem a megújulásba vetett hit. A diktatúra utáni Görögország pártjai, a szociáldemokrata PASOK (Pánhellén Szocialista Mozgalom) és a konzervatív ND addigra már hitelüket vesztették, nagyon mély válságban voltak, és még mindig azzal próbálkoztak, hogy valahogy rendbe szedjék a vezetőségi problémáikat. A Sziriza emellett valamennyi „reményt” keltett az emberekben azzal, hogy a kampányában a korrupcióellenességre és a politikai megújulásra koncentrált.

A Sziriza számára a legnagyobb nehézség az volt – és még mindig az –, hogy életbe léptessen egy új megszorító programot, amikor korábban azt ígérte, hogy ilyet nem fog tenni.

Mindezt el kellett mondani ahhoz, hogy „hamis ígéretekről” és „összetört álmokról” beszéljünk, vagy akár annak a lehetőségéről, hogy véget érjenek a megszorítások. Elsőként én leginkább a „megszegett ígéretekről” beszélnék, hiszen a Sziriza ígéretei nem feltétlenül voltak hamisak, csak a párt tagjai úgy döntöttek, hogy megszegik őket az adott helyzetben. Ennek pedig nem kis köze volt az európai partnerek brutális reakciójához, és ahhoz, hogy nem voltak hajlandóak komolyan beszélni arról, hogy enyhítsenek a megszorítások terhein, vagy valamiféle alternatívát keressenek. Nem tudom megmondani, hogy vannak-e emberek Görögországban, akik még mindig hisznek abban, hogy Ciprász és a Sziriza véget tud vetni a megszorításoknak. Az biztos, hogy jóval kevesebb ma a remény, hogy radikális vagy forradalmi megoldások véget vetnek a megszorításnak, mint volt egy évvel ezelőtt. Ezen kívül van egy nagyszámú ember, akinek elég lenne, ha szociálisan „igazságosabb” módon ültetnék át az életbe az új programot. Ezen kívül sokan azt várják a Szirizától, hogy betartja az ígéretét, és felszámolja azt a hatalmas mértékű korrupciót, amely eluralkodott Görögországon a diktatúra utáni években.

Végül pedig vannak valódi remények a progresszív, nem feltétlenül baloldali állampolgárok körében, hogy a Sziriza egy progresszív emberi jogi programot fog életbe léptetni (és ez az egyetlen olyan terület, ahol a Sziriza tényleg ért el sikereket). Ennek ellenére azt gondolom, hogy van rá esély, hogy a remények köddé válnak, amint a megszorítások hatásai érezhetők lesznek a társadalom egyre tágabb szegmenseiben.

– Szerinted Ciprászt kell hibáztatni a megosztó mentőcsomag és az azzal járó megszorítások elfogadása miatt?

– Nem szeretek ujjal mutogatni senkire, szóval inkább nem válaszolok nemmel vagy igennel erre a kérdésre. Semmiképpen nem fogok egyetlen konkrét embert hibáztatni. Számomra sokkal fontosabb, hogy megpróbáljam megérteni azokat a tényezőket (és személyeket), amelyek az egyezséghez vezettek. Röviden: én azt gondolom, hogy a Sziriza – egy csomó ok miatt – rosszul mérte fel, hogy mekkora (főként külső) nyomás fog nehezedni rá, amikor hatalomra kerül. Az az elképzelése, hogy Görögország európai partnerei nyitottak lennének arra, hogy enyhítsenek a megszorításokon, hajlandóak lennének egy új egyezményről tárgyalni, és új alapokra helyeznék a kapcsolatukat Görögországgal, irreálisnak bizonyultak. Más részről viszont, azt se gondolta senki, hogy Görögország európai partnerei ennyire brutálisan és bosszúszomjasan reagálnak, és nyíltan megfenyegetik az országot azzal, hogy izolálják és csődbe döntik. Az európai hivatalnokok és Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter kijelentései, miszerint a választások nem változtatnak semmin, illetve az általánosan ellenséges légkör úgy vonulnak be a történelembe, mint Európa legkevésbé demokratikus és legszégyenteljesebb pillanatai.

Ezekről az alapokról indulva kell tudomásul venni, hogy mekkora nyomás nehezedett a görög kormányra, és személy szerint Ciprászra tavaly júliusban, amikor az ország az államcsőd, a kierőszakolt Grexit és a teljes gazdasági összeomlás felé közelített. A görög kormány, miután minden kártyáját kijátszotta, arra jutott, hogy nem utasíthat el egy újabb egyezményt, így be kellett adnia a derekát, és együtt kellett működnie. Szóval ha valamit számon kell kérni Ciprászon és a Szirizán az az, hogy nagyon felkészületlennek tűntek egy rendkívül fontos pillanatban – egy olyan pillanatban, amikor a megszorítások elutasítása azt jelenthette, hogy szakítani kell az eurózónával, vagy akár magával az EU-val is. Ez viszont csak akkor lenne lehetséges, ha létezne egy életképes, jól kigondolt alternatíva, amit az emberek nagy része is elfogad.

Hadd beszéljek itt egy kicsit arról, hogy miért nem létezett ez az alternatíva. Vagy legalábbis miért nem tűzte a Sziriza ezt napirendre. Ehhez viszont tennünk kell egy lépést hátra, és azt kell vizsgálnunk, hogyan működött és fejlődött a párton belüli demokrácia, és miképpen változott a horizontális részvétel a párt 2012-es áttörése után.

Tudjuk, hogy a Sziriza nagy áttörése nem lett volna lehetséges, ha nem ápol annyira jó kapcsolatokat különféle társadalmi mozgalmakkal, társadalmi terekkel és kollektívákkal. A Sziriza 2004-től kezdve, és még inkább 2007-2008-tól, amikor a gazdasági világválság elkezdte éreztetni a hatását Görögországban egy nyitott, plurális mozgalom volt, amely számos társadalmi küzdelemben aktív volt, leszűrte ezekből a tanulságot, és ezek révén erősödött. E ponton emlékeztetnék arra is, hogy a Sziriza egy számos pártot és csoportosulást összefogó koalícióként működött, és csak 2013 nyarán lett belőle egységes párt. De amint kialakította az elképesztő dinamikáját, és kezdte komolyan venni annak lehetőségét, hogy hatalomra kerülhet, egyre kevésbé vette komolyan annak fontosságát, hogy mélyítse az együttműködését az alulról építkező mozgalmakkal és azokkal a politikai pártokkal, amelyek a mozgalom magját adták. Inkább az volt a jellemző, hogy egyre inkább egy centralizált modell felé fordult, amelyben nagyobb hatalmat kapott a pártvezetés – egyre autonómabb lett, és idővel elveszítette a kapcsolatot a társadalmi bázisával. Szóval amikor a Sziriza elkezdte kialakítani az alternatív programját, abban egyre kevésbé játszottak szerepet a részvételen alapuló folyamatok, sokkal inkább a pártvezetés döntött. És ami még ennél is rosszabb: amikor a helyzet igazán kényes lett, amikor Görögország európai partnerei eljutottak a kritikus pontra, akkor a vésztervet Varufakisz egy nagyon kicsi csoporttal konzultálva dolgozta ki, zárt ajtók mögött. Talán minden másképp zajlott volna, ha a Sziriza az alternatív programját demokratikusan legitimált, részvételen alapuló folyamatok révén dolgozza ki, egy olyan folyamatban, amelybe a párt alapjait adó bázis és minden érintett állampolgár beleszólhat.

Másképp megfogalmazva, az alábbi kérdést kellene feltennünk: ha az állampolgárok azt érezték volna, hogy aktív szerepet játszanak egy alternatíva kidolgozásában, akkor vajon nem lettek volna hajlandóbbak azt akár a végsőkig támogatni? (Ezzel motiválva, hogy a görög kormány egy magabiztosabb és konzisztensebb álláspontot képviseljen a „hitelezőkkel” szemben.)

– Mik voltak szerinted az elmúlt év legfontosabb sikerei?

– Szerintem a Sziriza legfontosabb sikere az volt, hogy a válság súlyosbodása, az állandó bizonytalanság, és a pártszakadás ellenére meg tudta tartani a többségét és kormányon tudott maradni (bár nem tudom, ez meddig fog tartani). Persze most van az az idő, amikor a párt legjobban érzi annak káros hatásait, hogy átülteti a gyakorlatba a harmadik memorandum kemény követelményeit.

Aztán az alkalmazott politika szintjén meg kell említenünk azokat a fontos sikereket, amelyeket az emberi jogok és a kisebbségi jogok területén elértek. Ezen a téren a két legfontosabb reformként egyrészt azt említeném, hogy az új állampolgársági törvény megadta az állampolgárság lehetőségét a második generációs bevándorlók számára, illetve, hogy elfogadták az egynemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatát. Mindkét fejlemény nagyon komoly előrelépés egy olyan társadalomban, amelyre alapvetően a konzervatív értékek voltak jellemzőek. (Igaz, Jorgosz Papandreu miniszterelnöksége alatt a PASOK is elfogadott 2010-ben egy progresszív törvényt, amely állampolgárságot adott volna a második generációs bevándorlóknak, de ezt a törvényt nem sokkal később eltörölte Antonisz Szamarasz konzervatív kormánya.)

Fontos siker még, hogy a Sziriza sikeresen megváltoztatta a közbeszédet a drámaian növekvő menekült- és migráns-hullám kapcsán. Az előző kormány veszélyes „betolakodókként” kezelte a menekülteket és a migránsokat, egyfajta háborús helyzetet kommunikált, ami aztán rasszista reakciókat váltott ki az emberekből. A Sziriza alatt a menekültválságot fontos nemzetközi kihívásként kezelik, amelynek keretében Görögországnak és Európának a szolidáris arcát kell mutatnia a háborús zónákból, illetve az üldöztetés és a szegénység elől menekülők felé. Ez egy rendkívül fontos fejlemény egy olyan országban, amelyben hatalmas kihívást jelent a neonáci Arany Hajnal párt erősödése és a xenofóbia terjedése.

– Ha eltekintünk az egynemű párok és a menekültek helyzetével kapcsolatos fejleményektől, és csak gazdasági kérdésekre koncentrálunk, akkor is mondhatjuk azt, hogy a Sziriza kormány jobb, mint a szociáldemokrata PASOK volt? Végülis miniszterelnökként Papandreu is akart tartani egy népszavazást, aztán elbukott, és egy újabb megszorítócsomag következett…

– Nehéz erre válaszolni, hiszen pusztán hipotézisekre kellene építenünk, és nem tényekre. Arról beszélni, hogy mit csinált volna a PASOK, puszta spekuláció. A PASOK ráadásul úgy döntött, hogy a jobboldali ND-vel fog kormányozni, méghozzá a konzervatív Antonisz Szamarasz miniszterelnöksége alatt.

De azért hozok pár példát, amit tekintetbe kell vennünk, ha egy ilyen spekulációba esetleg belemegyünk: Kezdjük azzal, mi történt azután, hogy Papandreu bejelentette 2011-ben, hogy népszavazást szeretne tartani. Papandreu nem volt elég bátor ahhoz, hogy meg is tartsa azt. Először Merkel és Sarkozy nyilvánosan megalázták a cannes-i csúcstalálkozón, majd ezt követően lemondott a népszavazás megtartásáról. Ciprász viszont kitartott a népszavazás mellett, hiába érte nyomás az európai vezetők részéről.

Aztán hadd említsem meg azt is, hogy a PASOK pénzügyminiszterét, Jorgosz Papakonsztantinut, aki Görögország nevében tárgyalt az első mentőcsomagról, rajtakapták, hogy belenyúlt abba a rettegett, úgynevezett „Lagarde listába” amely feltételezett görög adócsalókat tartalmazott (Christine Lagarde akkori francia pénzügyminiszter 2010-ben adta oda a pénzüket Svájcban rejtegető gazdag görögök neveit a görög kormánynak, abban a reményben, hogy majd a kormány cselekszik – a szerk.). A bíróság ugyanis bűnösnek találta abban, hogy három rokona nevét is eltávolította erről a listáról. Ez csak egy példa a PASOK-ban megfigyelhető, sokéves múltra visszatekintő korrupcióra. A Szirizáról viszont még a pártot legvehemensebben kritizálók se mondják azt, hogy bármely tagja korrupciógyanúba keveredett volna.

Összefoglalva: nem tudom, hogy a mai Sziriza kormány jobb-e vagy rosszabb, mint amilyen egy PASOK kormány tudott volna lenni. Annyit tudok mondani, hogy a Sziriza nagyon más. Döntő hónapok vannak előttünk, kemény hónapok, főképp a megszorítások miatt, és ezek fogják megmutatni, hogy van-e lehetőség másképpen kezelni a költségvetési megszorításokat és a restriktív fiskális politikát (ezzel próbálkozik most a kormány), vagy a Sziriza is ugyanazt nyújtja majd, mint a többiek (ez az, amivel az ellenzék vádolja őket). Szóval talán egy év múlva, ha már látjuk a konkrét fejleményeket, akkor nagyobb eséllyel tudunk ilyen összehasonlításokat csinálni.

– Említetted korábban az eurócsoport nyári ajánlatát, melyet Ciprász végül nem fogadott el. Sokak szerint ez lett volna a maximum, amit Görögország ki tud eszközölni, és most sokkal jobb helyzetben lenne, ha belemegy ebben az egyességbe.

– Nem tartom különösebben hasznosnak, hogy azzal foglalkozzunk, „mi lett volna, ha…”

Spekulálni „szexi”, tudom, és sokat is lehet ezekről a spekulációkról vitatkozni, de ettől még nem lesz nekik alapjuk. Ahhoz, hogy kritikusan szemlélhessük a görög kormány tavaly nyári döntését, hogy nem fogadta el az uniós intézmények „végső” ajánlatát, figyelembe kell vennünk a kormány pozícióját és az adott helyzetet is. Röviden összefoglalva: szerintem a görög kormány azért nem fogadta el akkor azt az ajánlatot, mert azt gondolta, azzal a Szirizának a tárgyalások minden aspektusát tekintve engednie kellett volna, ami azt jelenti, hogy képtelen betartani a programját, amellyel kampányolt.

A népszavazást tekintve pedig két hipotézis van arról, hogy mivel próbálkozhatott Ciprász. Az első szerint – amely egyben a hivatalos magyarázat is – azt gondolták, hogy egy egyöntetű „nem” javíthatja majd Görögország tárgyaló pozícióját, hiszen így a nép akarata direkt és demokratikus módon fejeződik ki. Ha tényleg ez volt a kormány terve, akkor ez eléggé balul sült el, hiszen Görögország partnerei még agresszívebben reagáltak, mint korábban. A második hipotézis szerint Ciprász abban reménykedett, hogy az „igen” fog győzni. Ebben az esetben ő lehetett volna az a demokratikus vezető, aki megteszi, amit a nép kér tőle, még akkor is, ha elvben nem ért egyet. Ha ez az utóbbi volt a a terve – amit nem hiszek – akkor az eléggé balul sült el.

Szóval jobb lett volna, ha a kormány elfogadja az ajánlatot, amit júniusban kapott? Ha azt nézzük, milyen helyzetben van az ország, mennyit vesztett a görög gazdaság a tőke kontroll és a hosszan tartó bizonytalanság miatt, akkor azt kell mondanunk, hogy tényleg jobb lett volna elfogadni ezt az ajánlatot. Másrészt viszont nyilvánvaló, hogy a kormány célja nem az volt, hogy a júniusinál rosszabb egyezséget csikarjon ki. A kormány legnagyobb hibája szerintem az volt, hogy felkészületlennek tűnt, és nem volt hajlandó kiállni a görögök többségi akarata mellett.

– Varufakisz távozása után elterjedt a hír, hogy a pénzügyminiszter egy olyan megoldást kínált volna, amelynek része az eurózónából való távozás. Azzal jobban járt volna Görögország? És mit gondolnak a görög választók? Még mindig katasztrófának tartják az eurózónából való lehetséges távozást?

Kezdjük a kérdés egyszerűbbnek tűnő részével. Egy friss felmérés szerint a görögök kb. fele (47.4%) gondolja azt, hogy Görögország eurózóna-tagsága tehet a válságról. Ennek ellenére a túlnyomó többségük (65.3%) azt mondja, jobb az eurónál maradni, és mindössze 28.5% gondolja azt, hogy vissza kellene térni a drachmához, azaz a korábbi görög fizetőeszközhöz.

Ebben rejlik a görög paradoxon: az emberek fele katasztrófának tartja, hogy csatlakoztunk az eurózónához, de ezzel együtt a többség azt is gondolja, hogy az euró nélkül minden még rosszabbra fordulna. Talán ez a magyarázat a Ciprász kormány lépéseire is. Mivel nem voltak képesek egy jobb jövőt elképzelni az eurózóna keretein kívül, szinte minden területen engedni kényszerültek a tárgyalópartnereiknek.
Aztán jöjjön most Varufakisz úgynevezett „X terve.” Nem vagyok benne biztos, hogy ez a terv feltétlenül tartalmazta az eurózónából való távozást. Az ő elképzelése az volt, hogy elmulasztana visszafizetni 27 milliárd eurót az EKB-nak, és bevezetne egy átmeneti görög valutát. Ez viszont az ő esetében inkább egy agresszív tárgyalási stratégia része volt, mintsem egy konkrét terv az eurózóna elhagyására. Hogy ezzel jobban járt volna Görögország, azt nem tudom megmondani. Nem vagyok ugyanis közgazdász. Azt viszont politológusként tudom mondani, hogy a politika alternatívákról szól, és egy parallel valuta vagy egy nemzeti valuta sok új, eddig ismeretlen lehetőséget nyitna meg az ország számára. Per pillanat ugyanis nincsen túl sok alternatíva az eurózóna korlátai között, miközben demokratikus ellenőrzés nélkül működő, kvázi végrehajtó hatalommal felruházott szervek – mint például az eurócsoport – formálják Görögország sorsát.

– Mit gondolsz, kapott a Sziriza elegendő nemzetközi támogatást? Végülis a baloldali gondolkodású európaiakat eléggé lázba hozta a Sziriza, akárcsak Paul Krugman és Jeffrey Sachs sztárközgazdászokat. A pártok és kormányok szintjén viszont nem nagyon sikerült szövetségeseket találnia.

– Szerintem, főként az elején, elég nagy volt a nemzetközi és európai támogatás, amit a Sziriza kapott. Legalábbis ezt láttuk számos szinten a globális közösségi térben (a közösségitől a tömegmédiáig). De ez a kép eléggé félrevezető volt. Voltak mozgalmak Európa országaiban, amelyek mozgósításba kezdtek, remélve, hogy nyomást tudnak gyakorolni az európai vezetőkre, és ezzel rávenni őket, hogy fogadják el a Sziriza programjának egyes részeit. És a nemzetközi értelmiség támogatása is lenyűgöző volt. De a valódi támogatás, amelyet a Sziriza a politika legmagasabb szintjén kapott elenyészőnek bizonyult. Renzinek, Hollande-nak és Obamának volt egy-két ártalmatlan kijelentése,de ezt leszámítva semmiben nem segítettek a Sziriza kormánynak abban, hogy akár minimálisan is változás állhasson be a megszorítások politikájában. Senki nem akarta vagy tudta megkérdőjelezni a domináns német álláspontot, amely a kemény kéz politikáját erőltette Görögországgal szemben.

Lehet, hogy az időzítés volt rossz. Elképzelhető, hogy pozitívabban álltak volna Európa vezetői a Szirizához, ha manapság kerül kormányra. Elvégre is Portugália, és nagy eséllyel Spanyolország is ott harcolna most a görögök oldalán. De ez megintcsak spekuláció, és nem a valós helyzet leírása. Másrészt a Sziriza stratégiája is összecsapottnak és improvizáltnak tűnt. Persze, sikerült felhívniuk az emberek figyelmét egy fontos problémára, és elindítottak egy vitát Európában az európai elitek túlzottan nagy befolyásáról és az uniós intézmények demokrácia-hiányáról. De közben meg úgy is tűnt, mintha a Sziriza ujjal mutogatna mindenki másra, mintha más országokat, más kormányokat is a demokrácia hiányával vádolna, így Európa más választott kormányai elkezdték a maguk demokratikus legitimációját a Sziriza ellen fordítani. Ezért elég hosszú ideig – amíg Franciaország nem jött segíteni – úgy tűnt, a görög kormány nagyon egyedül van, amikor tárgyalni indul Brüsszelbe.

– A kormányzása első évében a Sziriza vezetősége szinte csak Görögországról és a görög emberek igényeiről beszélt, nem nagyon látszott, hogy lenne egy európai víziójuk is, vagy valami elképzelésük arról, hogyan kellene kinéznie egy igazságosabb és egyenlőbb Európának. A keleti eurózónatagok szemében ez eléggé problematikusnak tűnt, végülis Szlovákiában vagy Észtországban még mindig kisebb az egy főre jutó GDP, mint Görögországban, így nem értették, miért pont tőlük várnák el, hogy kisegítsék a bajba jutott görögöket, miközben a görögök nem is foglalkoznak az EU többi tagjával.

– Szerintem ez nem teljesen helytálló. Egyrészt, a Sziriza sokat beszélt az európai emberekről és az európai megoldás szükségességéről, hangsúlyozva, hogy együttműködésre és szolidaritásra van szükség a tagállamok között. Ezen kívül a Sziriza gyökerei az eurókommunista tradícióban találhatók, hiszen Görögország mindig is Európa-párti volt. A Sziriza szövegeit figyelve igenis találni rengeteg említést az igazságosabb Európáról, amely talán a 2014-es, európai parlamenti választás során volt a leghangsúlyosabb.

Másrészt viszont a hivatalos nyilatkozatok Európáról szóló részei kidolgozatlannak tűntek, és egyre inkább úgy hangzottak, mintha nem lennének többek üres szlogeneknél. Nem volt konkrét vízió a megszorítás-ellenes szlogenek mögött, nem fogalmaztak meg életképes alternatívákat, amelyek megágyazhattak volna valami változásnak európai szinten. Hadd emlékeztesselek, hogy az elején a Sziriza, vagyis konkrétan Varufakisz azt mondta, „Nem akarjuk a pénzeteket. Csak hagyjátok, hogy megtaláljuk a saját utunkat és életbe léptessük a saját programunkat.” Persze a vége az lett, hogy több pénzt kellett kérniük, és várható volt, hogy ennek hatására a szegényebb, konzervatív vezetésű országok reakciója nem lesz túl kedvező. Ha a Szirizának lett volna egy olyan programja, amely képes működni a memorandum szigorú keretein kívül, nem jár újabb hitellel, a Sziriza pedig van annyira bátor, hogy kitartson a végsőkig, akkor szerintem Szlovákia és a többiek is másképp reagálnak.

Szóval megint ott tartunk, hogy hiányzik egy életképes progresszív program, és nincs a baloldalnak konzisztens stratégiája egy ellen-hegemónia létrehozására. Persze ez nem csak a Sziriza problémája (amely egy fiatal párt Európa perifériáján), hanem olyasmi, ami általánosan megfigyelhető az európai és globális radikális baloldalon. Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, ez az egyik legfőbb probléma. Hiába van változatlanul válságban a neoliberális kapitalista gazdasági modell, a baloldal nem képes egy olyan alternatív víziót kommunikálni, amely kihívást jelenthet a neoliberális hegemónia számára. Ezen kívül a mai Európában nagyon ellenséges a környezet a progresszív alternatívák számára. A mai EU képtelen arra, hogy elfogadja az eltérő véleményeket, nem képes előállni olyan új eszközökkel amelyek a felelősségvállalást, a felelősségre vonhatóság lehetőségét és a részvételi kormányzást erősítenék. Helyette a megkérdőjelezhetetlen szabályok és normák bevezetésén van a hangsúly. Szóval a Sziriza hibái az EU jelenlegi állapotáról is árulkodnak. Annak lehetőségéről, hogy az EU képes lehet-e egy nyitottabb, plurális térré válni, vagy inkább egy „védett” és zárt, technokratikus tér akar lenni, amelyben a nemzeti izoláció gondolata egyre elfogadottabb lesz.

Ha ehhez hozzávesszük azokat a konzervatív reakciókat, amelyek jelenleg a menekültválságra érkeznek, akkor nem lehetünk túl optimisták. Görögország pedig ebben a kérdésben is szem előtt van.

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 182 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.