Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Aki ma egyszerre követel kisebb államot és a menekültek befogadását, az fordítva ül a lovon

Ez a cikk több mint 8 éves.

A németországi bevándorlók által szilveszterkor elkövetett tömeges támadásokról szóló vitában erős támadások zúdulnak az európai baloldalra, pedig elsősorban ők foglalkoztak eddig a most felvetett problémák kezelésével is. Azok pedig, akik azt hiszik, a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben, az állami szerepvállalás növelése nélkül lehetséges megbirkózni ezzel a kihívással, minden bizonnyal rossz filmet tettek be.

233241ee-6181-4241-aa10-49004f1c0f18_v0_h.jpg

Mióta kiderült, a német közmédia legalábbis nem sietett lehozni a kölni szilveszterkor történt erőszak részleteit, az európai és nyugati médiában is egyre-másra bukkannak fel a különböző elhallgatottnak vélt esetek. Miközben öröm az ürömben, hogy ilyenformán beszélhetünk végre a nők elleni erőszak eddig kevésbé tárgyalt (kulturális, szociális, gazdasági) vetületeiről, az európai véleményformálók a lehető legrosszabb válaszokat szorgalmazták: vagy kulturális háborús elméletét látják igazolva, vagy pedig részleges magyarázatokba bonyolódnak. A támadások célpontjává váltak a kontinens feminista aktivista csoportjai is, akiknek azzal az abszurd váddal kell most szembenézniük, hogy kíméletből nem foglalkoznak behatóan az eseményekkel, esetleg nem is írnak azokról.

Ez kétségtelenül felelőtlen hozzáállás. Azonban azok, akik most Magyarországon és máshol is elsősorban a zömében baloldali, egyenlőségpárti avagy liberális nőjogi és gender-mozgalmakat állították pellengérre kettős mércét kiáltva, bizony nem is tévedhetnének nagyobbat. A kislányok nemi szervének megcsonkításának (Female Genital Mutilation – FGM) elsősorban Közép-Afrikában, muszlim és keresztény közösségekben is létező gyakorlata, a nők elleni erőszak speciálisan muszlim, indiai vagy éppen afrikai keresztény kultúrákra jellemző formái valamint a leginkább egyes dél-ázsiai és anatóliai muszlim közösségekben és nyugati diaszpóráikban előforduló kényszerházasságok ellen való küzdelem ma már sok helyen kap külön hangsúlyt. Az FGM esetében olyannyira így van ez, hogy világszerte 16 ernyőszervezet és egyesület küzd ellene (ilyen az Egyesült Királyságban az Imkaan vagy a Daughters of Eve, Franciaországban a GAMS, Ausztriában az FGM – Hilfe, Németországban a Stop FGM Now, Svédországban a RISK). A Londonban 2014-ben először megrendezett Girls’ Summit pedig kifejezetten feminista kezdeményezés volt, amely először hívta fel nagyobb arányban a figyelmet ezekre a problémákra. A súlyos jelenségekben jól felismerhetőek ugyan a kultúrspecifikus elemek, de megértésükhöz az ékegyszerű muszlimozás bizony nem fog közelebb vinni.

Ennyit tehát a nemrégiben a Magyar Hírlapban feministák ellen valóságos szellemi Kölnt rendező Bayer Zsolt és mások vádjairól. Míg ők újságjaikban folyamatosan saját ideológiájukat bizonyították az „erőszakos idegen” képével, addig az általuk gyűlölt feministák a valóságban küzdöttek az erőszak ellen, már több évtizede. Nem nekik kell magukat szégyellni.

Mint ahogy ugyanez a fekete-fehér értelmezés nem segít abban sem, hogy a jelenlegi, külföldi támadókat is nagy számban felvonultató utcai nőellenes erőszakhullámot értelmezzük. Európában, Boszniával, Albániával, Koszovóval együtt  jelen állás szerint körülbelül  24,8 millió muszlim él, nagy részük uniós állampolgárként. Ha igaz lenne az, hogy elsősorban esetleg kizárólag a támadók muszlim kulturális háttere a felelős azért, ami történt, akkor a mainál már hatványozottan súlyosabb helyzettel kellene számolnunk. Ugyanakkor a tömeges utcai erőszaknak ez a formája viszonylag új jelenség, a nagyszámú euro-muszlim közösség pedig évtizedek óta él itt.

A legérdekesebb és jogosan támadott elem a kölni erőszakoskodók és rablók esetében persze az volt, hogy miért nem tudott a rendőrség hatékonyan fellépni ellenük, miért nem tettek semmit sem a szilveszteri események idején, sem pedig előtte, a pályaudvaron rendszeresen garázdálkodó maffiák ellen. Ez a probléma nagyon szorosan összefügg a neoliberális gazdaságpolitikával. Ahogyan arra a Spiegel júliusi cikke már figyelmeztetett, miközben Angela Merkel kancellár valóban nagylelkűnek tűnő gesztusai értékelendők, azok mögött reálpolitikai számítások húzódnak meg.

A menedékkérők százezreiben a német gazdasági és politikai elit ugyanis elsősorban jövőbeni olcsó munkaerőt látott, tehát egyszerűen még egy nyomós garanciát arra, hogy béreken és ne profiton spóroljon. Elsősorban gazdasági bevándorlókat látott azokban, akik éhhalál, háború, és a törökországi menekülttáborokat lassan, de biztosan körbevevő bizonytalanság és fegyveres konfliktusok elől futnak, életüket is kockáztatva. Emellett pedig, ugyan folyamatos volt a hangos retorika, nemcsak Orbán Viktor, de a budapestiek jelentős része is szembesülhetett Brüsszel és Berlin határozatlanságával, amikor például utóbbi kérésére a magyar kormány ki-benyitogatta a Keleti Pályaudvart a Münchenbe érkezők számát szabályozandó.

Kétségtelen, hogy az óriási, és azonnali segítségre szoruló embertömegre rövid idő alatt lehetetlen volt felkészülni. Miközben a Wilkommenskulturban látszólag egy oldalra került a német kormány és a menekültek jogaiért kiálló állampolgárok, Merkelék szándékai mögött kezdettől sejthető volt az olcsó gazdasági  munkaerő behozatalának vágya. Ezzel már persze önmagában is vannak gondok, de az igazi baj az, hogy emellett a nagy kormánykoalíció képtelen volt félretenni belső ellentéteit, és átállni krízismenedzsment módba. Jellemző példa erre az, ahogyan a szociáldemokrata-zöld vezetésű Észak Rajna–Vesztfália volt az egyik első tartomány, amely szeptember 17-én bejelentette, megtelt, anyagi lehetőségei miatt nem tud több menedékkérőt fogadni. Az anyagi segítség a CDU-CSU részéről azonban nem kapott zöld utat, pont úgy, mint ahogy a tartományi rendőri szervek sem kaptak elegendő segítséget.

A német állam ugyan kiterjedt jóléti rendszert működtetett, de amit most látunk az nem egyértelműen az „integráció kudarca.” Már csak azért sem, mert egészen a legutóbbi évekig, Németországban nyugat-európai értelemben vett integrációs politika alig létezett. A tipikus kilencvenes évekbeli hozzáállás az akkor valóban főként gazdasági bevándorláshoz kapcsolódó „vendégmunkás” kifejezésben kristályosodik ki. Abban a gondolatban, hogy a Németországba élni és dolgozni érkezők elsősorban vendégek itt, miközben a valóság a többgenerációs török és más közel-keleti családokkal már egészen mást üzent. Mindez az első kidolgozott integratív programokkal csak pár éve változott meg.

Az országban így tehát hamar össze is omlott a bevándorlási rendszer a tavalyi nyomás alatt. Sőt, a németek az őszön a nagyobb baj elkerülését szinte kizárólag az önkéntesek ezreinek köszönhetik, akik valóban éjjel és nappal dolgoztak azon, hogy ne uralkodjon el a káosz.

Ezt a problémát tehát hosszú távon csak a közszolgáltatások és az állam szerepének újbóli megerősítésével lehet kezelni. Az a polgári sajtó tehát, amely ma egyszerre követel még kisebb államot és a menekülteket is befogadná, egészen egyszerűen fordítva ül a lovon.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének rémisztő problémák egy ilyen egymilliós irdatlan tömegben. Mikor a nyáron nekem is szerencsém volt jó pár napra csatlakozni a segítőkhöz, hullámokban tapasztaltam önkéntesek között az ezzel szembeni túláradó pesszimizmust és optimizmust is. Sokaknak, így nekem is új élmény volt a direkt segítség egy krízishelyzetben. Sokan azzal a téves nézettel álltak először neki az önkénteskedésnek, hogy „a menekült szép”, és a többségükkel átélt, sokszor pár órás tapasztalatunk persze eltakarja a tényt, hogy a világ jelenleg legpokolibb lyukaiból, szellemileg és fizikailag is romboló vagy lerombolt környezetekből jön többségük.

Ahogyan ezt Slavoj Zizek nemrégen megjegyezte, az áldozattá válás nem jár semmiféle felszabadító élménnyel. A Saul fia főhősének sorsa első Arany Glóbuszos filmünkben ugyanezt a kétértelműséget tükrözi. A megalázottság nem tesz széppé, a menekülés pedig elsősorban csúnya dolog, semmiféle felszabadítást magában nem hordoz, annál több sötétség és öncélú agresszió gyűlik tőle egyesekben. És ez, részben kulturálisan motivált módon, bizony ki is tör. Könyvtárnyi irodalma van ennek, a tehetetlenség, illetve a krízishelyzet miatt gyakorlatilag törvényen kívüli menedékkérő-helyzet bizony alvilági csoportokat is felszínre hoz. Amikor a menekültkérdés kihívásáról beszélünk, erről is beszélünk.

Ebből egyenesen következik, hogy miközben ideálisan szükség lenne egy európai kvótarendszerre a menedékkérők elosztása céljából, ehhez biztosítani kellene azt is, hogy az áthelyezettek EU-szerte ugyanolyan jogokat kapnak, ugyanolyan kötelezettségeknek kell megfelelniük és ugyanolyan segítségre számíthatnak. Ettől pedig éppen a gazdasági, politikai egyenlőtlenségek miatt fényévnyi távolságra vagyunk.

Kifogás lehet ez arra, hogy bezárkózzunk, körbebástyázzuk magunkat és ezeket az embereket elzavarjuk? Aligha. Először is azért nem, mert erre nincs lehetőségünk: a menekültek érkezésének ritmusa nem fog csillapodni, és 2016 minden bizonnyal még magasabb hullámmal kecsegtet. Hiába haltak meg tavaly majd négyezren a Földközi-tengeren, idén pedig már 59-en – Európa jóformán szárazföldön, iszonyú úton, de elérhető. A földrajzon nehéz változtatni, még „kerítésekkel” is.

Másodszor pedig Európa be tud fogadni ennyi embert, ha újragondolja saját szerepét is, és erre egyébként is szüksége lenne. Az Európa utcáit fenyegető terror elleni harc, a sokszor kisebbségi, marginalizált csoportokhoz  köthető szervezett bűnözés, erőszak is olyan problémák, amelyeket csak jól megszervezett társadalmi intézmények képesek leküzdeni, és letörni. Más mód nincs, privát multicégek ezt nem fogják a többségünk érdekeinek megfelelően kezelni.

Miközben Magyarországon és azon kívül számos európai országban az utóbbi évek a közszolgáltatások folyamatos leépítéséről szóltak, érdemes tehát azon elgondolkozni, milyen szerepet játszik a adóinkból, közösségünk által fenntartott közbiztonság romlása, a lakhatási feltételek elégtelensége és a hivatali rendszerek nehézségei abban, hogy mindez megtörténhetett. Megfelelő közintézmények hiánya, mint azt láthatjuk is, tragédiák sorozatához vezet, a finanszírozási problémákkal küzdő rendőrség, és a lakáspiaci árak elszállása miatt a menekültek elhelyezési problémái, a gettósodáshoz, és a társadalmi problémák felerősödéséhez.

És így élni nem jó. Mindannyiunknak ki kell menni néha az utcára, munkába, boltba kell járnunk, élnünk kell egymással és egymás között. A kerítések és biztonsági kapuk, ellenőrzések között viszont normálisan élni nem lehet. A tünetek mellett a közvetlen okokat is kezelni kell, ehhez pedig, úgy tűnik, ismét ki kell követelni az állami szervektől, hogy hatékonyabb megoldásokat keressenek. Még akkor is, ha azok nem közvetlenül profitábilisak, csak éppen képesek a társadalom legtöbb tagját megvédeni, és problémáinkat (így  bevándorlást, mind a menedékkérők tömegeinek, mind a többségi társadalomnak a gondjait) hatékonyan kezelni. Ha ez megtörténik, akkor pedig kultúráról, vallásról, miegymásról is sokkal nyugodtabban lehet beszélni.

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.