Sokat hallottunk decemberben a párizsi klímatárgyalások (COP21 – Conference of the Parties) elsöprő sikeréről, történelmi jelentőségéről, de talán a COP körüli tüntetésekről és feszültségekről is. A laikus szemlélő azonban nehezen látja át a magas szintű tárgyalások struktúráját, és ezen belül a civil társadalom szerepét és lehetőségeit. A látványos tüntetéseken és könnygáz-áztatta összecsapásokon túl a hivatalos konferenciát kísérő, innovatív civil tevékenységek sokaságáról, illetve a civil mozgalmak COP-kritikájáról viszonylag kevés információ jut el hozzánk. Szerzőnk a saját szemével győződött meg róla, hogy maga a COP is, struktúrájából adódóan, mennyire kis teret biztosít ezeknek a kezdeményezéseknek, és hogy milyen távol áll a tárgyaló felek hermetikusan lezárt világa a klímaváltozás által már most meggyötört emberek valóságától.

Fotó: Laki Júlia 

A december 12-én nagy csinnadrattával záruló párizsi ENSZ-klímatárgyalással párhuzamosan futott egy civilek, aktivisták és a világ minden tájáról érkező, mindennapi emberek által működtetett alternatív klímacsúcs is. Több ezren gyűltek össze a világ minden tájáról, hogy megosszák a klímaváltozással és az ahhoz szorosan kapcsolódó társadalmi igazságtalanságokkal kapcsolatos tapasztalataikat, de főképp kreatív megoldásaikat és innovatív javaslataikat. Megdöbbentő élmény, amikor a Costa Rica-i gazdálkodók, Mississippi állambeli közösségfejlesztők, ecuadori őslakosok és német aktivisták egy nagyon hasonló paraméterek mentén elképzelt alternatív világról álmodnak, mely szerintük egyetlen esélyünk a túlélésre. Hallottam beszélni számi rénszarvastenyésztők lányát, Fülöp-szigeteki civil szervezet vezetőjét, Marshall-szigeteki költőt, akik számára már most élet-halál kérdése, hogyan döntenek vezetőink a klímaváltozás megfékezéséről és menedzsmentjéről. Számukra, ahogy egyre inkább számunkra is a klíma-aktivizmus nem úri hobbi, hanem harc a túlélésért.

A civil eseménysorozatot koordináló Coalition Climat 21 ernyőszervezetet több, mint 130 grassroots mozgalom és civil szervezet hozta létre egy éve azzal a céllal, hogy minél szélesebb rétegeknek nyújtson képviseletet a párizsi COP-hype miatt is felerősödő, klímaváltozás körüli diskurzusban. Bár ez a közös gondolkozás folyamatosan zajlik a háttérben, és közösségek ezrei dolgoznak a probléma megoldásán, a figyelem jelenlegi ökonómiájában a tágabb média erre csak akkor reflektál, amikor évente egyszer az ENSZ-tárgyalások miatt hirtelen sürgetően fontosnak tűnik a globális felmelegedés kérdése.

A klímaváltozás okozta problémák nem oldhatók meg paradigmaváltás nélkül

Ez a logika azért is problémás, mert erősíti azt az elképzelést, hogy az éghajlatváltozás alapjáraton egy olyan téma, ami elsősorban a tudósokra meg a szakpolitikusokra tartozik, akik a COP keretében jól összeülnek, és megmondják nekünk, hogyan tovább. A civil megmozdulásokat ehhez képest hajlamosak vagyunk kiegészítőkként, díszletekként értelmezni, melyek megtörik a diplomataszürkeségbe és technikai részletekbe burkolózó „valódi” tárgyalások monotóniáját. Pedig a Coalition Climat csapata által összerakott programról példát vehetne a hivatalos COP is, mind inkluzivitás, mind demokratikusság, mind innováció szempontjából. Hogy megértsük az alternatív klímacsúcs valódi jelentőségét, talán érdemes először egy pillantást vetni magára a „valódi’ COP-ra, illetve a párizsi Bourget-re, a hatalmas konferencia és kiállítási központra, ahol a hivatalos ENSZ-tárgyalások zajlottak.

A 21. éve megrendezett Conference of the Parties (COP) fő célja, hogy az üvegházhatású gázok (elsősorban a CO2) kibocsátásának csökkentésén keresztül oldja meg a klímaválságot. Bár azt talán már az amerikai Republikánusok és a Kapitalizmus blog kivételével senki sem vitatja, hogy a felmelegedésért valóban ezek a gázok felelősek, a helyzet ennél azért sokkal árnyaltabb. A „karbon-fetisizmusnak” hódoló tárgyalásokon gyakran szem elől tévesztik a klímaváltozás okainak mély, társadalmi beágyazottságát, és ennek megfelelően csodálkoznak is, amikor a nagyívű emisszió-csökkentési egyezmények (mint pl. a Kiotói egyezmény is) hosszútávon nem egészen a terveknek megfelelően teljesítenek. A COP-on nem esik szó például a víz kérdéséről, de sem a mezőgazdaság, sem az élelmezés, sem a repülés és a közlekedés nem kap nagy hangsúlyt: ebből is látszik, hogy a klímakonferenciának nem feladata feltenni a rendszerszintű kérdéseket. Pedig nagy vonalakban a dolog úgy néz ki, hogy egészen addig, amíg az egész gazdasági rendszerünk a növekedésre épül, a természetről való gondolkodásmódunkat pedig egy pénzügyi logika határozza meg, addig elég nehéz lesz megbirkózni a klímaváltozással.

Maga a hőn áhított kibocsátás-csökkentés is meglehetősen elérhetetlennek tűnik radikális átalakítások nélkül, hiszen jelenleg mind politikailag, mind gazdaságilag arra vagyunk huzalozva, hogy a fosszilis energiahordozókat (és ezáltal a legtöbb CO2-t) kitermelő és azokat intenzíven használó cégek érdekeit helyezzük előtérbe. Arról persze nem is beszélve, hogy magát a COP-ot is elsősorban a status qou fenntartásában érdekelt cégóriások szponzorálják. Azonban ha valamilyen csoda folytán tartósan csökkennének is az emissziók, a strukturális probléma továbbra is megmarad: a felhalmozás és a financializáció logikája mentén lehetetlen elkezdeni azt a helyreállításra, körkörösségre, gondoskodásra alapuló munkát, ami elengedhetetlen mindannyiunk túlélése és a klímaváltozás megfékezése szempontjából.

Skizofrén hatalmi struktúra, steril tárgyalási közeg

Ráadásul a COP-ok keretében megkötött szerződéseket meglehetősen skizofrén módon ugyanazok a döntéshozók ratifikálják, mint a TTIP-t, a TPP-t és egyéb, kereskedelmi liberalizációt szolgáló egyezményeket. Ez többek között azért problémás, mert az ilyen egyezmények a felélénkülő kereskedelem ökológiai lábnyomával járulnak hozzá a klímakatasztrófához, valamint, a kiszivárgott információk alapján, alapfeltételnek tekintik a fosszilisok nagymértékű beáramlását pl. Amerikából az EU-ba. Sőt, intellektuális szabadalmakhoz kötik a tiszta energiákhoz is szükséges technológia-transzfert a fejlődő országokba. Emellett veszélyt jelentenek ezen országok törékeny, helyi termelésére, különös tekintettel azokra a kistermelőkre és őslakos népekre, akiknek az évszázadok óta végzett, alacsony CO2-kibocsátású mezőgazdasági munkája például a mostani párizsi klíma-egyezmény szövege szerint elvileg példaértékű kéne, hogy legyen mindannyiunk számára (akit bővebben érdekel ez a skizofrén helyzet, annak ajánlom Naomi Klein dec. 10-i beszédét, mely az alternatív klímacsúcs keretében hangzott el).

Talán egy ilyen rövid áttekintésből is kitűnik, hogy a COP-ok, bár a jelen politikai eszközkészletünkkel a klímaügyi döntéshozás legmagasabb szintű szerveződései, azért igencsak légüres térben mozognak, a klímaváltozás mindennapi valóságától, bonyolult, társadalmi összefüggésrendszereitől sok tekintetben elvágva. Ha vetünk egy pillantást magára a Bourget-re, a párizsi klímatárgyalások helyszínére, illetve a civilek rendkívül szűk mozgásterére ezen komplexumon belül, akkor talán még jobban érzékelhetővé válik a COP sajátos sterilitása.

A Bourget Párizstól Északra helyezkedik el, jellegéből adódóan erősen elvágva a város élő szövetétől. Egy hatalmas, high-tech, fűtött sátrakból álló expo-szerű komplexumot képzeljünk el, ahova különbuszokkal vitték a tárgyalókat és érdeklődőket a külvárosi vasút megállóiból. A Bourget elszigeteltségét, és az ott zajló tárgyalások absztrakt, a mindennapi, emberi realitásból kiszakadt jellegét talán az mutatja meg legjobban, hogy a hírek szerint a COP21- re való „felkészülés” jegyében egy egész nyomornegyedet evakuáltak a környéken, talán mert sem esztétikailag, sem konceptuálisan nem illeszkedett a klímakonferenciát zökkenőmentesre álmodók COP-képébe. A klímatárgyalások struktúrájának és elhelyezkedésének köszönhetően tehát a mindennapok társadalmi realitása (beleértve a Párizson túl, a világnak már a klímakrízis által érintett országaiban élő emberek napi küzdelmeit) csak igen átszűrt módon ért el a Bourget higiénikus, letisztult, ellentmondásoktól mentes öko-sátraihoz. Azoknak pedig, akik hírét tudják vinni ezeknek a küzdelmeknek, azaz a civil szervezeteknek és az alulról jövő, grassroots kezdeményezéseknek, csak igen limitált hozzáférése volt magukhoz a tárgyalásokhoz.

A Bourget-n belül két fő zónát alakítottak ki. Maga a konferencia az ún. „kék zónában” zajlott; ide csak a tárgyaláson résztvevők, illetve az ENSZ által akkreditált, megfigyelő státusszal rendelkező civil szervezetek képviselői léphettek be egy rendkívül szigorú biztonsági ellenőrzést követően (a Bourget bejárata legjobban egy repülőtérre hasonlított, csak még az ott megszokottnál is több volt a hatalmas gépfegyverrel masírozó katona és rendőr). A kék zónán belül az akkreditált civilek elsősorban meghallgatások keretében tehettek rövid felszólalásokat, informális meetingeken és kávészünetben próbálkozhattak lobbizni a politikusoknál, illetve előre bejelentett, visszafogott demonstrációkat tarthattak a folyosón (nehéz is elképzelni másfajta tüntetést ekkora rendőri jelenlét mellett). A civil társadalom tehát csak kontrollált, és elsősorban informális befolyással bírt a tárgyalások kimenetelére a kék zóna által nyújtott, hivatalos kereteken belül.

Maradt még a másik, „zöld zóna” névre hallgató giga-sátor, ahova már a halandó emberek is bebocsátást nyerhettek, bár a reptéri-szintű ellenőrzést nem úszták meg. A „Climate Generations” néven is emlegetett sátorban a decemberi párizsi szürkeségből belépőt igazi öko-vidámpark fogadta. Volt fair trade kávé, repohár, recycling, CO2-csökkentett fűtés, ha lemerült az ember laptopja, biciklivel generálhatott magának áramot (ez persze csak kirakat-elem, volt több száz konnektor is), de hasonló technikával lehetett narancslevet facsarni a lébárban (mókás volt nézni, ahogy az öltönyös diplomaták lé-bicikliznek), a sátor közepén álló színpadot pedig napenergiás hangszórók vették körül. A zöld zóna elsősorban kiállítótérként funkcionált: nemcsak több száz NGO, de rengeteg, fenntartható technológiákat kínáló cég, valamint öko-innovativitásával büszkélkedő városvezetés is jelen volt egy-egy standdal, vetítéssel vagy előadással. A „fenntarthatóság” semleges ernyőfogalma alatt békésen megfért egymás mellett a CO2 megkötésére szolgáló technológiát promózó cég és az azt mint hamis megoldást („false solution„) hevesen ellenző alapítvány éppúgy, mint a klímaváltozás miatt elkerülhetetlen átállásra elsősorban befektetési lehetőségként tekintő vállalat és a business-logikát alapjaiban elutasító, őshonos népek által kezdeményezett grassroots szervezet is.

Az akkreditált civil szervezetek képviselői rendszeresen szaladgáltak zöld és kék zóna között, az előbbiben lobbiztak, az utóbbiban egymással networkingeltek, és magyaráztak a standjukhoz odatévedő  érdeklődőknek (illetve a kék zónából esetleg átlátogató tárgyalófeleknek). Hatalmas volt tehát a civil jelenlét a Bourget-ben, de ennek sajnos igen kevés valódi hatása volt magára a konferenciára. Persze nem szabad alábecsülni a civilek által a COP hivatalos keretein belül végzett munkát (nélkülük valószínűleg még elérhetetlenebbnek tűnne egy valódi klíma-igazságosságot támogató egyezmény), illetve azt a tényt, hogy a Bourget által biztosított tér a civilek egymás közti kommunikációját is elősegítette. De fontos azt is szem előtt tartanunk, hogy ide elsősorban csak a legnagyobb szervezetek jutottak be, akik rendelkeztek a COP hivatalos részén való megjelenéshez szükséges erőforrásokkal és lobbikapacitással.

Többen közülük (így pl. a Greenpeace is), más, kisebb szervezetekkel karöltve részt vettek a város eleven szövetébe kapcsolódó, nagyobb tömegek, aktivisták és laikusok mobilizációját megcélzó, a fent említett Coalition Climat 21 által koordinált eseményeken is. A Coalition Climat által összefogott sokszínű csapat alapvető üzenete az, hogy bár a hivatalos tárgyalások jó esetben is csak konzervatív sikereket érnek el, a Bourget futurisztikus, gépfegyverekkel őrzött sátrain túl is van élet, sőt, ott kezdődik csak igazán. A klíma-harcot pedig ebben a hús-vér, egyre több kontrollálhatatlan viharral, soha nem látott szárazsággal, klímamigrációval, növekvő igazságtalanságokkal küzdő világban (melynek sajnos, akármennyire is nem szeretnénk látni, részei a nyomornegyedek is) kell megvívni. Ebben pedig úgy tűnik, egyre kevésbé számíthatunk azokra a hatalmasokra, akik a status quo fenntartásában érdekeltek. Így maradnak a mindennapi emberek, akik már most érzik (vagy nemsokára érezni fogják) a klímaváltozás hatásait, és nincsenek high-tech öko-sátraik, ahová menekülhetnének ezek elől.

Laki Júlia

A szerző a Greenpeace Magyarország civil megfigyelőjeként vett részt a COP21 körüli eseményeken. A következő részben elsősorban az alternatív klímatárgyalásról és az ott felvetett, legfontosabb követelésekről lesz majd szó.