Hétfő: ezt a napot jelölte meg határidőként a ferencvárosi önkormányzat, legalábbis szóban. Ez lett volna az a nap, amikor mindenkinek el kellett volna hagyni az életveszélyessé nyilvánított épületet. (Korábbi cikkünket a helyzetről itt olvashatjátok.). Hivatalos értesítést ugyan nem kapott erről senki, a lakók többsége azonban összecsomagolt, volt, aki el is ment. Mert volt hova mennie.

Vaskapu utca 49

A szociális bérlakásokban élőknek ugyanis ajánlott az önkormányzat másik ingatlant. Aki elfogadta (nem mindenki tett így), az ment. Volt, aki még várt. És voltak, akiknek nem volt mire várniuk.

Az épületben négy család (több mint húsz ember) él jogszerűtlenül, önkényes lakásfoglalók, akik már lezárt, befalazott lakásokba költöztek be. Őket végképp nem értesítette semmiről az önkormányzat, amikor múlt hét csütörtökön úgy döntöttek, hogy az épület életveszélyessé vált. Aznap kiégett egy központi villanyvezeték, emiatt végül elzárták a házban a gázt és az áramot. November 26-a óta nincs tehát sem fűtés, sem villany. Öt napja sötét és hideg minden lakás.

Innen nincs hova

Hétfőn reggel 8 órakor a Vaskapu utca 49 előtt költöztető teherautó áll. Egy nő bevásárlókocsin tolja ki a ruhákat, szőnyegeket, kartondobozokba szórt edényeket. Jön néhány szekrény, egy tévé és még pár doboz. Aztán vége a költözésnek – nincs innen sok minden, amit el lehet vinni.

A ház előtt csoportokba verődve állnak az emberek, és várják, hogy mikor kell menniük – végleg. Csakhogy a hétfő váratlan „örömöt” hoz: mivel két szociális bérlakásban élő családot csak szerdán fogad az önkormányzat, hogy megoldást találjanak a problémájukra, ezért vélhetően ezen a hétfőn sem kilakoltatás, sem befalazás nem lesz. Hogy valóban öröm-e ez, vagy sem, azt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Lakatos Ferenc például tíz családtagjával, élettársával, fiaival, menyeivel él együtt egy feltört lakásban. Korábban sátorban laktak, de a tél elől behúzódtak az akkor még fűthető szobába. Kivették volna jogszerűen is, szociális alapon, ha az önkormányzat egyáltalán hajlandó lett volna tárgyalni velük. De nem tárgyalt, így maradt az önkényes lakásfoglalás, minden mindegy alapon. Hihették volna, hogy ennél rosszabb már nem lesz, de nem volt szerencséjük. Öt napja sötétben ülnek a kihűlő szobában. Két gyertya világít, meleget semmi sem ad, tíz perc alatt teljesen átfagy az ember abban a szobában, ahol ők éjszakákat töltenek kabátban, egymás mellett ülve, hogy ne fagyjanak meg.

Lakatos Ferenc a lakása ajtaja előtt áll

„Fizetnénk mi a szociális bérlakást, a fiaimnak azért mindig akad alkalmi munkája, csak piaci alapon nem tudunk albérletbe költözni” – mondja a rokkant férfi, aki jobb kezét egyáltalán nem tudja használni, bal lábára sántít. A sötét szobába húzódik a család a csöpögő eső elől, kétéves kutyájuk, Gina minden ismeretlent megszagol, őrzi a szobát, amit a család az otthonának nevez.

Hogy meddig, abba viszont bele se mernek gondolni: ugyan velük senki sem tárgyalt a hivatalból, a házban keringő hírek alapján ha nem mennek el, akkor viszik majd őket. Rokonaik nincsenek, másik lakást feltörni már nem akarnak, így az önkormányzat jóindulatában bíznak. Meg talán a sors kezében, vagy bármi hasonlóban – többre nem is számíthatnak.

A ház legtöbb lakása már be van falazva. Önkormányzati házról van szó, ami szó szerint omlik, rohad. Az udvaron egy csőből folyik el a víz, a vezetékek a falból félig kilógva penészednek, a kapu már rég nincs a helyén, de még a házszám is elveszett – legfeljebb a falra karcolt szerelmes üzeneteken lehet itt mosolyogni. Danó Zoltánné, Teri már két éve él itt – ő is, négy családtagjával együtt önkényes lakásfoglaló. Amióta beköltözött, egyszer nem találkozott senkivel, aki ezt a házat, vagy bármely részét tatarozta volna. Jobb híján jöttek ide ők is, miután szociális bérlakásukat elvesztették. És azóta sem tudnak lábra állni. Hogyan is tudnának, amikor Teri például épp azért vesztette el előző munkáját, mert önkényes lakásfoglalóként bevitték egy éjszakára a rendőrségre – s így megbélyegzetté vált. Nem csak ő töltött azonban a fogdában némi időt, volt, hogy a fiát vitték el a rendőrök. „Segítséget senkitől sem kaptunk, csak macerálnak minket. Írtam én már levelet mindenkinek, akinek lehet, de ha kérek egy időpontot a polgármester úrtól, valahogy mindig házon kívül tartózkodik. Szóba sem áll velünk senki” – mondja az asszony, akinek fogalma sincs, ha egyszer innen menniük kell, hol találnak újra fedelet a fejük fölé. De jelenleg még csak nem is ez a legnagyobb baja, a mindennapos tortúrát az jelenti, hogy ebben a hideg időben hogyan boldoguljanak áram és gáz nélkül. A kocsmába járnak, ha egy meleg kávét, teát innának. Főzni napok óta nem tud, sem mosni, de még a telefont is a kocsmában töltik – ők is, és a többiek is.

Ferenc és Teri családján kívül két másik család is hasonló helyzetben várja, hogy mit hoz – immár nem a hétfő, hanem – a szerda. Huszonkét ember, köztük egy három hónapos csecsemő is fagyoskodik a házban, és nézik, ahogy a többi lakó lassan kihurcolkodik, mert van hová menniük. Nekik nincs. Pedig elméletileg, ha az önkormányzat konstruktívan tárgyalna velük, nekik is járna a segítség. A szociális törvény szerint krízishelyzetben (így abban az esetben ha életveszélyesség miatt kell kiüríteni egy házat) gondoskodni kell az érintettek elhelyezéséről, és ez független attól, hogy ki milyen jogcímen – vagy éppen jogcím nélkül – lakik. Ráadásul egy ferencvárosi önkormányzati rendelet lehetőséget ad családok ideiglenes elhelyezésére. Csakhogy ezekről a körülményekről nem tájékoztatták az önkényes lakásfoglalókat, mint ahogy másról sem beszélnek velük.

A családok is csak azért tudják, hogy talán van mire várniuk, mert A Város Mindenkié (AVM) csoport aktivistái tájékoztatták őket erről. Hogy ennek alapján van-e miben reménykedniük? Elvileg igen, hiszen a Ferencvárosban van 260 olyan önkormányzati tulajdonban lévő lakás, amely üresen áll. Hogy ezek közt mennyi van abban a tragikus állapotban, mint amilyen a Vaskapu utca 49 alatt található, azt nem lehet tudni. Ezt a házat az önkormányzat hagyta lepusztulni, most pedig, hogy indoka is akadt arra, hogy kiürítse, nem habozott. És bár könnyen elképzelhető, hogy mindez azzal jár, hogy négy család esetleg úgy kerül az utcára a tél első napjaiban, hogy nincs hová menniük (a hajléktalanszállók a kerületben jóformán megteltek), hétfő reggel egyetlen önkormányzati ember sem látogatott el az utcában, hogy akár megnyugtassa, akár végső elkeseredésbe taszítsa az ott élőket. Senki sem vette a fáradtságot arra, hogy tájékoztassa ezeket az embereket arról, mi lesz a sorsuk. Ferenc vár, és rendületlenül bízik abban, hogy a következő két napban azért történni fog valami. Bármi.

Történhet, persze. Legrosszabb esetben az, hogy hozzák a vakolókanalat, és befalazzák azt a néhány négyzetméternyi sötét és hideg szobát, amit eddig – nem jogszerűen, ezt ők sem tagadták sosem – az otthonuknak tudtak nevezni.

Mi az önkényes lakásfoglalás?

Európa-szerte ismert és évtizedes gyakorlat az üresen, kihasználatlanul álló állami, önkormányzati ingatlanok önkényes elfoglalása, válaszul az elszegényedő és otthontalanná váló emberek problémáira. Az elv egyszerű: attól még, hogy van üres ingatlan, de azt a hatóságok nem biztosítják a rászorulóknak, nem szabad az utcán élnie senkinek. Ezért ha az állam nem gondoskodik róluk, gondoskodnak ők magukról. Mindez még akár az ingatlan számára is hasznos lehet, hisz nem üresen omladozik éveken-évtizedeken át, hanem lakják, és karban tartják azok, akik igénybe veszik – vallják az aktivisták. Csakhogy az állam nem mindenhol nézi el, hogy ilyen formán vegyék birtokba tulajdonát.

Vannak azonban pozitív kezdeményezések: Spanyolországban például, ahol a 2008-as gazdasági válság után nagyjából egymillió jelzáloghiteles vesztette el az otthonát, a károsultak érdekeit képviselő Plataforma segítségével foglalnak üres önkormányzati ingatlanokat a rászorulók. Csakhogy Spanyolországban az alkotmány mondja ki, hogy minden embernek joga van az emberhez méltó lakhatáshoz. Ilyen kitétel a magyar alkotmányban nincs, így például az a gyakorlat, ami Nagy-Britanniában már bevett szokásnak számít (az önkényes lakásfoglaló, ha 12 évig nyugalomban és békében él a kisajátított ingatlanban, megtarthatja azt), elképzelhetetlen. Olaszországban is aktív mozgalmak segítik a rászorulókat, hogy ilyen módon juthassanak otthonhoz, több-kevesebb sikerrel – van, hogy egy-egy ingatlanban évekig tudnak szállást nyújtani, máskor azonban a rendőrség teljes harci készültséggel foglal vissza egy épületet (mint például Rómában, tavaly áprilisban).

Magyarországon azonban más a helyzet: itt, ahol mintegy 300 ezer családot érint a lakhatási szegénység, és ahol 380 ezer lakás áll országszerte üresen, kihasználatlanul (csak Budapest 45 ezer önkormányzati ingatlanjából nagyjából 5000 lakatlan), az önkényes lakásfoglalókra még az egyetlen, emberséges szabály sem vonatkozik – a kilakoltatási moratórium. Vagyis őket bármikor elvihetik, bármikor utcára kényszeríthetik.