Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A leggazdagabb 1 százalék mindent megtesz azért, hogy a társadalom egyenlőtlen maradjon

Ez a cikk több mint 8 éves.

Joseph E. Stiglitz szerint csüggesztő, milyen mélyen vagyunk az 50 évvel ezelőtti ambíciókhoz és álmokhoz képest, de talán most újra eljön a progresszív, igazságosabb társadalmat építő törekvések ideje. A kezdeményezés kevésbé várható a politikusoktól, mert a gazdasági csoportok túlságosan nagy befolyással bírnak az áldemokratikus rendszerekben, de a válság hatására átalakulóban lévő közvélemény nyomása fontos változásokat indíthat el.

1_jobb.JPGAz amerikaiak 92% így látta országában a vagyon szerkezetét: 1. mi lenne az ideális (alsó sor) 2. mi a helyzet valójában (középső sor). A valós helyzetet valójában a felső sor mutatja (itt a felső 1%-nak még „csak” 40% jutott a vagyonból, ma valamennyivel több.) Forrás.  

Joseph E. Stiglitz legutóbbi könyve, amelynek magyarul a címe valahogy úgy festene, hogy „A nagy szakadék: mit kezdjünk az egyenlőtlen társadalmakkal?” nemrég jelent meg franciául is, ebből az alkalomból válaszolt a szerző az Alternatives Économiques folyóirat kérdéseire. A Nobel-díjas közgazdász úgy véli, hogy ironikus módon a piac ideális működésének hívei baloldalon találhatók, mert „sok jobboldali egyetlen motivációja, hogy pénzt keressen”, ennek pedig egyik leghatákonyabb módja a monopol kiépítése. „A jobboldal számára, amíg a piac pénzt hoz a házhoz, addig minden rendben. A baloldali közgazdászok viszont sokkal érzékenyebbek a piacok valódi működésére: transzparensek-e? érvényesül-e a verseny? Ezért szorgalmazzák a tényleges szabályozást, amely hatékonyabbá teszi a piacok működését.”

A piac fontos erényeként tartjuk nyilván az innovációt, de milyen szerepe lehet az államnak a radikális változásokat hozó találmányok, az emberek életét megváltoztató újítások bevezetésében? Stiglitz azt mondja, hogy a gazdasági innováció mindig a közösségi-, állami- és a magánszektor együttműködésének gyümölcse. De úgy tűnik, nem a mostanában nagyon elterjedt állami-magán befektetések vagy üzemeltetés gyakorlatára gondol, mert rögtön felhívja a figyelmet a két szektor alapvetően különböző céljaira:

Ebben a munkamegosztásban az alapkutatások, a nagy innovatív ötletek az állami szektorból jönnek. A tranzisztor, a lézer, a DNS szekvencia, az internet stb. mind állami egyetemek műhelyeiben születtek. Ezt követően a magánszektor ügyesebb abban, hogyan alakítsa át ezeket az ötleteket termékekké és profittá. A magáncégek nem akarták feltárni a DNS teljes szerkezetét, csak néhány génét, amelyektől bevételt reméltek. A közpénzből támogatott kutatás tárta fel a teljes struktúrát, mindannyiunk javára.”

További fontos különbség szerinte, hogy a baloldal más típusú növekedést szorgalmazna. A GDP növekedése elsősorban a felső 1%-nak kedvez, és nem feltétlen utal egészséges gazdaságra. A jobboldal szerint, amíg Bill Gates sikeres, addig a gazdaság jól üzemel. A valóságban azonban az amerikai mediánjövedelem (a lakosság fele ennél többet, másik fele ennél kevesebbet keres), alacsonyabb, mint 100 éve, és a legalsóbb keresetek is alacsonyabbak, mint 50 évvel ezelőtt. A „baloldali növekedés” ezzel a trenddel szemben az egyenlőtlenségeket is csökkentené.

A Columbia egyetem professzora eredetileg fizikusnak készült, és saját bevallása szerint azért fordult a közgazdaságtan felé, mert szerette volna megváltoztatni a világot. Fél évszázad elteltével azonban úgy érzi, „elképesztő, milyen szakadék választja el az egykori céljainkat attól, ami megvalósult belőlük”. „Jelen voltam, amikor Martin Luther King szájából elhangzott a híres mondat: »Van egy álmom.« A rasszista diszkriminációról beszélt, de társadalmi igazságosságról is. Az a gond, hogy a leggazdagabb 1% mindent megtesz annak érdekében, hogy a társadalmak egyenlőtlenek maradjanak. A privilegizáltak meg akarják tartani privilégiumaikat, a monopolhelyzetben lévő tőkések ragaszkodnak a monopolhelyzetükhöz.”

A mai kiábrándultság oka, hogy a demokrácia ígérete ugyan az volt, hogy a fokozatosan csökkenő egyenlőtlenségek egyre szélesebb középosztályt hoznak létre, de a valóságban egy masszív „demokratikus deficitnek vagyunk áldozatai, az erős gazdasági egyenlőtlenségek politikai egyenlőtlenségben csapódnak le, az egy dollár-egy szavazat elvén. A legutóbbi elnökválasztásunkon minden jelölt egymilliárd dollárt költött, a következő kampány pedig még drágább lesz. Épp ezért van szükség további »kontribúciókra«, amit én szívesebben hívok befektetésnek: azok, akik a jelöltekbe fektetnek, cserébe azt várják, hogy a szabályok az ő érdekeiket szolgálják. Ezért olyan nehéz változtatni ezen az egészen.

Arra a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi évek gazdasági és társadalmi válsága nem segítette a progresszív politikák erősödését, Stiglitz első körben Obama eredményeit kritizálta, majd egy lehetséges fordulat elemeiről beszélt. Az Egyesült Államokban a magyarázat egyik része az, hogy „Obama elnökben nem volt meg az a politikai bátorság, amiben reménykedtünk. Olyan tanácsadókra támaszkodott, akik túlságosan közel voltak a pénzügyi piacok mentalitásához, és ők elbátortalanították.” Az idén 73 éves közgazdász születésekor már 91%-os volt a jövedelemadó felső kulcsa az USA-ban Franklin Delano Roosevelt jóvoltából (ez egyébként 1964-ig így is maradt, miután 1933-ban 25%-ról rögtön 63, majd 79, 1941-ben pedig 91 pontra emelkedett). Obama négyszer újraválasztott elődje elég bátor volt ahhoz, hogy keményen konfrontálódjon ellenzékével, és rájuk kényszerítse a jóléti államot, a pénzügyi és bankrendszer szabályozását illető reformokat, míg a jelenlegi elnök csak félintézkedéseket tudott tető alá hozni Stiglitz szerint. De ez nemcsak a két vezető személyiségével magyarázható, hanem azzal is, hogy ma jóval nagyobb a pénz szerepe a politikai döntésekben, mint a harmincas években volt.

share_income.JPG

Hogyan részesült a megtermelt javakból a leggazdagabb 1% 1976-ban (9%) és 2012-ben (24%)? Forrás.

A fentiek ellenére a Világbank egykori alelnöke reménykedik benne, hogy az USA-ban nem hiába került a viták középpontjába az egyenlőtlenségek kérdése, nemcsak a demokrata jelöltek, hanem Jeb Bush esetében is. A civil társadalom mozgósítása másutt is érzékelhető; pl. az amerikaiak 70%-a gondolja úgy, hogy a minimálbér túlságosan alacsony. Igaz, a Kongresszusban e téren lehetetlen egyelőre az előrelépés, de a közvélemény nyomására Los Angelesben, New Yorkban és másutt béremelést hozhat. A professzor szerint az is örömteli, hogy a demokrata jelöltek mind „valódi progresszívak”, és nem Tony Blair-típusú harmadik utasok. Még Hillary Clinton is elhatárolódott valamennyire férje örökségétől, és erőteljesebben szabályozná a pénzügyi szektort, a vezetői béreket stb. A meetingeken tömegek vesznek részt, azaz a progresszív politika mintha évtizedek óta nem lett volna olyan jó formában, mint ma.

 

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni az egyenlőtlenségekről, támogass minket!
Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.