Az elmúlt négy év alatt a növekvő költségvetési támogatás ellenére – az oda irányított közpénz lassan meghaladja a 30 milliárd forintot – semmilyen kiemelkedő szakmai tevékenységet sem tudott felmutatni az MMA. Ennek ellenére egy olyan szervezetté nőtte ki magát, amely mára már nemcsak kedvezményezettje egy kurzusnak, hanem számos területen ez a testület kívánja meghatározni a kötelező irányvonalakat. Ebből kaphattunk ízelítőt a szeptember 25-26-án megrendezett konferencián.
„Ezért ez a múlt, Kodály Zoltán múltja, nem életfeledő romantikus visszaálmodás, hanem életrázó program, célkitűzés, fáklyagyújtás a ködben, reggeli kiadó.”[1]
Azt hiszem biztosan elmondható, hogy az MMA kétnapos konferenciáján nem tartották szem előtt Szabolcsi Bence[2] zenetörténész Kodállyal kapcsolatos iránymutatását. Ennyire semmitmondóan és tartalom nélkül, súlytalanul, ellenben ilyen sűrűn talán sohasem hivatkoztak még Kodály Zoltánra, a pedagógusra, zeneszerzőre, az MTA egykori elnökére.
(Fotók: Orbán György / 0m2.hu)
A konferencián elhangzott bevezető, illetve csekély kivétellel az azt követő előadások is jól leírhatók a „romantikus visszaálmodás” fogalmával. A nap folyamán egyre inkább erősödött az emberben az érzés, hogy az előadók és vele együtt a közönség egy része is újra a ’70-es, ’80-as évek Magyarországára képzeli magát. Időről-időre visszanyúltak erre az időszakra és ezzel meglehetősen zárt és kizárólagos irányt szabtak a kommunikációnak. Az elhangzottak inkább voltak kinyilatkoztatások, mint kérdésfelvetések, az előadók és moderátorok pedig nem adtak sem időt, sem teret az érdemi reflexiónak. Az esemény vége felé egyértelművé vált, hogy a konferencia szervezőinek nincs is szükségük erre, ezt a „szakmai” programot maguknak szervezték és láthatóan nem is okoztak vele maguknak csalódást. Solymosi Tari Emőke zenetörténész, a konferencia szervezője az esemény előtt egy nappal interjút adott a Magyar Nemzet Online-nak[3], itt kérdésre válaszolva ezt nyilatkozta:
„– Kiket várnak a közönség soraiba?
– Elsősorban fiatal pedagógusokat, pedagógiai pályára készülő egyetemistákat, illetve azokat a szülőket, akiknek szívügye a gyermekük harmonikus nevelése-képzése.”
Nem tudni, hogy pedagógusok, egyetemisták voltak-e a hallgatóság soraiban, ha igen akkor a helyzet még szomorúbb, mert akkor csak arról kaptak ízelítőt és egyfajta mintát, hogy hogyan kell a múltba révedni, illetve könnycseppeket elmorzsolva, tapsolva támogatni a szegregációt, de erről majd még később.
Heisenberg és a kormányzati szervek
Fekete György egy kevés tehetséggel bíró költő modorosságával, giccses „hajlításokkal” díszített beszédében párhuzamba állította a „létezőt, a tudomány és természet tanítható és tanulható rendjében és gyakorlatában” való tudás megszerzését, amelyet nagy óraszámban oktatnak közismereti tantárgyak keretei közt a „a születő, a sok tekintetben korábban sohasem volt, addig nem létezővel”, vagyis a művészettel, amelyhez pedig csökkentett óraszámban juthatnak csak hozzá a gyerekek. Fekete állítása szerint a megállapítás Heisenbergtől[4] származik, aki ezt a 70’-es években egy titkos találkozón nyilatkozta. Ezt követően megtudhattuk még, hogy Fekete a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola (Kisképző) igazgatójaként „káprázatos eredményeket” ért el az oktatás területén.
Nem érdemes túl sok szót pazarolni Kucsera Tamás Gergelynek, az MMA titkárának „Túl a cél- és eszközszerűségen: művészeti nevelés” című előadására. Ha ugyanis eltekintünk az ízléstelen poénoktól, a kirekesztő kinyilatkoztatásoktól:
„ma Magyarországon a művészeti nevelés tartalmi kérdéseiről csak a jelenleg a teremben helyet foglalóknak lehet fogalmuk” ,
akkor nem sok érdemi mondanivaló marad meg az „előadás” szövegéből. Kucsera beszéde nem a művészeti nevelésről, hanem arról szólt, hogy fennállásuk óta milyen viszonyt alakítottak ki kormányzati szervekkel. Kucserát sokan az MMA közjogi agytrösztjének tartják, és úgy tudják, az ő ügyes betonozói szaktudása kellett ahhoz, hogy a testület kirobbanthatatlanul kössön bele a magyar intézményrendszerbe. Lehet, hogy így van, de úgy látszik, ennél többre tart igényt. Magát mindenestre szerényen polihisztorként írta le. Amellett, hogy hosszú perceken keresztül sorolta, hogy mennyi mindent emelt be az oktatási kabinet az ő programjukból, elégedetlenségének is hangot adott, hogy ennek mértéke és tempója nem megfelelő számukra; a minisztériumnak jobban kellene teljesítenie.
Kutat, de nem talál
Sokkal érdekesebb, egyben rémisztőbb volt Kocsis Miklós, az MMA Művészetelméleti- és Módszertani Kutatóintézetének igazgatójának előadása: „Hogyan hasznosíthatóak az oktatásban a művészetelméleti kutatási eredmények?” A feltett kérdésre nem kaptunk választ. A frissen létrehozott kutatóintézet magalapításakor azt az alapvető „tudományos” feladatot sem végezte el, hogy feltérképezze, hogy Magyarországon léteznek-e már ilyen irányú kutatások, folyik-e képzés ezen a területen.
„Magyarországon művészetelméleti kutatások nem folytak mostanáig.” – mondotta.
Ami persze tényszerűen nem igaz. Bár szerinte a művészetelméleti kutatás feladata „kiértékelni, hogy hogyan, milyen környezetben születik meg a művészeti alkotás, illetve milyen politikai, gazdasági, jogi, társadalmi környezetben alkot az alkotó.”
Ami ezután elhangzott az igazán meglephette volna a hallgatóságot, de ennek nyomát sem lehetett érzékelni. Az MMA új intézete hangsúlyozottan nem a művészettörténet felől akarja a művészetelméleti kérdéseket megközelíteni. „Célja, hogy feltérképezze, hogy kik is ma Magyarországon a kortárs művészek és melyek az általuk alkotott műalkotások.” Azt is megtudtuk, hogy a „kortárs”, mint fogalom „biológiai szempontból is mást jelent egy alkotóművésznél, mint egy táncművésznél”. Ha itt felszaladt a szemöldökünk, akkor tartósan ott is maradt, mert a fogalmi meghatározás itt még nem állt meg. „Fő szabály szerint kortársnak az élő művészek élő mestereikig bezárólag értjük a vizsgálandó területet.” Azon túl, hogy a megfogalmazás stilisztikailag hagy némi kivetnivalót maga után, elképesztő, hogy 2015-ben akad, aki azt gondolja, hogy Magyarországon itt kell tartania a művészetelméleti kutatásnak.
Zengjük a dalt üde mámoros ajakkal
A bevezető előadásokból nyilvánvalóvá vált, hogy az MMA nemcsak ábrándozik a művészeti nevelés és a közoktatás megreformálásáról, hanem igyekszik annak aktív formálójává is válni. Kucsera beszámolójában elmondta, hogy az akadémia részese jó néhány közoktatási bizottságnak és „szakmai javaslataik” nem kis örömükre be is tudnak épülni a rendszerbe. Ilyen a mindennapos éneklés az iskolában-program, amelynek a bevezetése részben az MMA-nak is köszönhető. Valószínűleg ezért is lett a konferencia egyik központi témája az éneklés és az énekelve tanulás. Az ehhez kapcsolódó előadások mindegyike hangsúlyozta, hogy a mindennapos éneklést nagy sajnálatukra még nem lehet a gyakorlatban alkalmazni (ugyanis egyáltalán nincsenek kitalálva a keretei), de remélik, hogy minél hamarabb beindulhat a kötelező énekeltetés minden iskolában.
Mindezt egyelőre a karének – magyarul az énekkar –, erőszakolt bevezetésében gondolnák megvalósítani, azt remélve, hogy ezzel sikerül az éneklést, mint örömforrást széles körben elterjeszteni a közoktatásban. A felvetés önmagában is ellentmondás, valószínűleg ezért sem sikerült 2012, az ötlet első felvetése óta az alapvető koncepciót kidolgozni. Érdemes kiemelni Medgyesy S. Norbert közös énekléssel egybekötött előadását, amelyben a történelemtanítás egy új és meglehetősen zavarba ejtő módszerével foglalkozott nevezetesen a dramatizált, énekelt történelemmel. Csak reménykedhetünk, hogy a Medgyesy áltat javasolt irány elkerülte a Mindennapos Éneklés Bizottságának a figyelmét.
Szeretetteljes szegregáció
A mindennapos nóta bevezetése, valamint a vizuális kultúra és művészeti nevelés csökkentett óraszáma annyira hangsúlyos problémává vált, hogy úgy tűnhetett a magyar közoktatás területén valóban csak ez a néhány megoldandó terület maradt. Sajnos az igazság az, hogy az MMA számára valóban csak ezek a valódi problémák, és ezért válhatott a szegregált oktatás értékké a konferencián. Úgy tűnik, hogy ez ugyanaz a kijelölt irány, amely elfogadhatónak és követendőnek gondolja a „szeretetteljes szegregációt”[5].
Solymosi Tari Emőke – aki nem mellesleg a konferencia főszervezője is – a világ legtermészetesebbjeként és büszkén mutatta be a Lakatos Menyhért Általános Iskolát, amelynek tanulói majdnem száz százalékban cigány gyerekek. Tudni kell, hogy 2009. januárjában egy önkormányzati ülés keretében a képviselőtestület pont ezzel az iskolával kapcsolatos sajtóközleményre reagálva egyhangúan megszavazta, hogy Józsefvárosban nincs szegregáció. A hivatkozott sajtóközlemény arról szólt, hogy a szegregált oktatás miatt eljárás alá vonták a Lakatos Menyhért Általános Iskolát és Gimnáziumot.[6]
Somody Beáta, aki az említett iskola rajztanára, az előadásában egyedül a tanárokat látta áldozatnak, a gyerekekről és a gyerekek lehetőségeiről szót sem ejtve. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy néhány tanuló az első sorból tapsolt a tanítónőnek, aki nem kevés előítélettel beszélt a cigány gyerekekről és a cigány gyerekek szokásairól (agresszió, érdektelenség, az értékek meg nem becsülése stb.). A panaszkodáson túl az előadásában bemutatott projekt jó szándékúnak és példaértékűnek tűnhetett, de sajnos az alapállást, azt, ahonnan Somody beszélt, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezeknek a gyerekeknek ugyanis nem kokárdafestésre és szekrényfelújításra lenne szükségük, hanem arra, hogy ők is ugyanolyan eséllyel indulhassanak az életben, és ugyanolyan oktatásban részesülhessenek, mint más. Legfőképp pedig arra, hogy ne sztereotipizált „cigánygyerekként”, hanem emberként kezeljék őket is. Mindez azonban láthatatlan maradt a konferencián és Somody előadását és áldozatos munkáját óriási taps és elismerés fogadta, sőt Fekete György meghatódottságában kétszázezer forinttal támogatta Somody iskolai projektjét.
Ez a színpadias gesztus, mely a kezdeményező szándékai szerint magát Széchenyit hivatott megidézni, több szempontból is felháborító amellett, hogy olyan hozzáállást tükröz, amely igazolva látja és láttatja a szeretve elkülönítést, ezzel is hozzájárulva a helyzet konzerválásához. (Arról nem szólva, hogy mit jelentett anno Széchenyi István felajánlása, aki valóban egy évi személyes jövedelmét ajánlotta fel a magyar tudományos élet integrálására, és mit jelent Fekete Györgyé, aki az államtitkári fizetéséből odavet kettőszázezer forintot.)
A Magyar Művészeti Akadémia által rendezett konferencia tökéletes látlelet a mai magyar állami oktatás- és kultúrpolitikáról. Jól látható a múltba fordulás, a koncepciók, valós programok teljes hiánya. Az érintetteket pedig úgy szeretnék a művészeti nevelésbe bevonni, hogy kötelező, jól körülhatárolt tantervi keretek között mosolygós, örömteli nebulók és oktatók legyenek a mai magyar közoktatás elszenvedői. Időutazás, vissza a totális ’70-es évekbe.
(A szöveg eredetije a 0m2 portálon jelent meg.)
Balázs Anna – Orbán György
———
[1] Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán. Nyugat című folyóirat, 1926. 7. szám, Zenei Figyelő
[2] Szabolcsi Bence, 1899-1973 Budapest, zenetörténész, művészettörténész, az Úton Kodályhoz c. tanulmány szerzője
[3] http://mno.hu/kulturpolitika/szelesre-tarnak-a-kincseshaz-kapujat-1305868
[4] Werner Karl Heisenberg, 1901. december 5. Würzburg – 1976. február 1. München. Nobel-díjas német fizikus
[5] http://nol.hu/belfold/balog-szentesiti-az-elkulonitest-1500557
[6] Jegyzőkönyv a Józsefvárosi Önkormányzat 2009. január 21-i üléséről
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a Fidesz oktatáspolitikájáról, támogass minket!
